Gergely Boriska: Szikra

Örzsi vörös szoknyája pipacsként nyílott a réten. Az országút mentén ült egy fa alatt és a libái, mint jól nevelt gyerekek csücsültek a szomszédos fa árnyékában. A hűvösre ülve csipegetni jobban esett a giz-gaz, mint a napmelegtől sütött kövér legelő. Örzsi öltögetett buzgón, izzadt ujjaitól csikorgott a varrótű a keményített vásznon, ami egész megfeketedett a lány keze nyomán. A kék gombolyag megbújt a füvön, mint valami árva búzavirág.

    Tragacsos ember jött az úton. A nyikorgásra fölpillantott varrásából a lány és fehérszőke pillái mögül, apró, szúrós, de értelmes zöld szemek nézték meg a közeledőt. – A Jóska – állapította meg és tovább öltögetett. A tragacs elcsendesedett, a gazdája a lány felé pislogott, majd átugorva az útszéli árkot, a lány elé állt. – Meleg van – ezt mondta és leguggolt ő is az árnyékban.

    - Hová Jóska? – Majdányra a Piccernek viszek láda élesztőt.

    Jóskát mások is megszokták kérdezni merre, – hová, mert Jóska a saját két csikóján, gyalogszerrel fuvarozott. Két éve azonban kapott egy tragacsot, azóta komoly fuvarozási vállalattá lépett elő. Kora ifjúsága óta ezt csinálta, hozott, vitt vasútra csomagot, utazók kofferjét, a piacról dinnyét cipelt az eladónak, cipelt a vevőnek, két kemény pofacsontjánál, csak a két lapockája volt púposabb. Eleintén, úgy tetszés szerint fizették, de amikor Jóska megtanult tízig számolni, nem hagyta többé becsapni magát, és előre alkudott a bérért. Lassan tudomásul vették a faluban, hogy Jóska felnőtt lett, ami észrevehetővé vált, részben a kiütköző vörös szakáll folytán, részben a magasabbra szabott fuvardíjak miatt. Ez utóbbi nyilván idegen befolyás alatt növekedett,, hiszen Jóska egy dinárt sem tartott meg abból, amit keresett. Örzsével régi ismerősök voltak, egy napon kerültek ki a faluba mind a ketten a szegedi lelencházból. Jóska akkor három éves volt, az Örzsi még szopós. Jóskára a születési titok megfejthetetlenül volt rábélyegezve, mert gonosztevő, megborzongató külseje mellett, jámborabb lány nem volt a világon. Mindig megtette amit mondtak, és soha nem tett olyat, amit megtiltottak. Nagyon szeretett enni és örült, ha minél több kerek ércet adhatott nevelő anyjának, mert akkor jót főzött neki anyó. Örzsinek mindegy volt, ott van-e Jóska, vagy nincs ott. Buzgón öltögetett, a nagy igyekezetben egész kivörösödött a szeplőktől éktelen ábrázata. Haja, szemöldöke, mint a kenderkóc. Ez a szerelemgyerek nyilván egy téglahordó szerb napszámos és a nagy darab cseh kvártélyos asszony nyári nászából született. A falubeli lányok – legények nem vették be maguk közé, magányos volt Örzsi, majdnem olyan egyszál éltű, mint a Jóska. A Jóska, aki három éves koráig Tihamér volt, mert érezte a magányosságot, az életet akár az új nevet úgy vette, ahogy kapta. De mégis, ha néha nőre gondolt, az mindig az Örzsi volt. Szerette nézni vastag lábszárát, és a rékliből kidomborodó két kerek halmot. A faluban senki nem vett tudomást arról, hogy Jóska férfi, hogy már huszonhat éves. Idiótának nem számítódnak az esztendők. Jóskának most is csak parancsoltak , és azt tette, amit kívántak tőle. Gépmódra dolgozott, dehogy is tudott volna elgondolni, vagy pláne kimondani. Értelmi dolgokhoz nem is szoktatták. Elintézni valamit, ami meghaladja egy ló, vagy egy kutya okosságát, nem bíztak Jóskára. Hozd, vidd, feküdj, kelj, egyél. Örzsi talán azt szívelte Jóskában, hogy olyan förtelmes ábrázatú és olyan rongyos. Valaki, aki sokkal rútabb nála és sokkal szegényebb. Valaki, akit még ő is lenézhet, vagy sajnálhat. Viszonyát Jóskához ez a két érzés ingatta. És Jóskának az Örzsin kívül még nem is mondta teremtett lélek, hogy csúnya. Jóska olyan volt csúnyának, mint a púpos púposnak, sánta sántának. Tiszteletreméltó. Hogy úgy mondjam, hivátlanul csúnya volt a Jóska. Joga volt tetszeni, akart is, hát mondta:

    - Egy piktor képet fest rullam…

    Örzsi torkán kiharsant a csúfondáros nevetés. – Nyilván te vagy az a világ csúfja, akit pénzért néznek a népek. Úgy nevetett, még a slingelést is ledobta. Előre-hátra dűlt és a combját csapkodta. Jóska úgy nézett a térdig meztelen lábakra, mint a jó ételre szokott, mielőtt beleharap. Éhes volt, úgy érezte magát, mint amikor enni kért anyótól és az rámordult: várj a sorodra. Szó nélkül tápászkodott talpra, átment az útra, megkapta a tragacs nyelét s olyan iramban vágott az útnak, mintha kergetnék. Örült, amikor a taliga csikorgásától nem hallotta az Örzsi hahotáját.

    Eddig nem gondolt rá, hogy a piktor miért festi le. Nem szokta meg a gondolkodást. Öt dénárért ülnie kell szép kényelmesen és már kétszer ült. Szeretett volna minél többször. Mikor újra szembe ült a képpel, akkor nézte meg először érdeklődéssel. Tükörbe nem szokott nézni, az lányoknak való, bizony nem nagyon ismerte azt a valakit, akit a képen látott. Nem is nagyon hitte az azonosságot. – Ez én volnék? – kérdezte. – Miért, tán nem jó? Azt nem merte állítani, hogy nem volna jó, lehet, hogy jó. Rajta van minden. A szeme, a szája, a borostás álla. – Adjon már egy tükröt az úr – és ekkor a tükörből nézte tovább magát. A festő nevetett, nem is olyan tökéletlen ez a fickó. Ellenőrzi a készülő művet. – Jó, jó, – ismételgette Jóska, laposakat pislogva a képre, amelyen a rozsdaszín szakáll szinte viszkedett, hogy a csuda verje… – No nem jó? – ugratta a festő és Jóska fejében nyomást érzett, nagy munka volt elgondolni, amit érzett, még nagyobb kimondani, de sikerült. – Jó, jó, csak nem szép…

    A festő tréfásan, talán nem is tréfásan, csak úgy, mint orvos, ha lelkesedik egy súlyos esetnél: Ez nem szép? Azt mered állítani? Tudd meg, hogy gyönyörű. Lombroso nem álmodott különbet. Esküszöm, megnyerem veled a nagydíjat. A pénz, mintha máris a zsebemben volna. Efölötti örömében, tíz dinárt adott Jóskának az ülésért. Ebből azt értette meg Jóska, hogy nem olyan semmilyen az ő ábrázata. A festő mondta, hogy gyönyörű és sok pénzt kap érte. Jóska nem tudta elképzelni, hogy valami rút dologért pénzt adjon valaki.

    A nyomás azonban nem múlott el a fejéből és a kis értelemszikra ami mélyen pislákolt, nem akart kialudni. Most tudott gondolni olyasmire, hogy jó, rossz, szép, csúnya. Enni jó, dolgozni nem rossz éppen, dolgozni muszáj. Mért muszáj? Később a vackán nem tudott elaludni mindjárt. Hánykolódott és tán megéhezett, mert a szomszéd kertben pirosló almákra gondolt. Nem szabad. Mért nem szabad, ki mondja meg, mért nem? Dühös lett. Eszébe jutott az a sok minden, amit nem szabad. Neki, Jóskának nem szabad. Dolgozni muszáj, almát szedni nem szabad. Az a másé, azt lopni kell és lopni nem szabad. Jóska már az udvaron volt és soha nem érzett gyönyörűséggel ugrott át a kerítésen és esett az almának. Egész kalapravalóval tért vissza, gyönyörrel majszolta és néhány szép példányt reggel átnyújtott anyónak. Anyó megijedt, szidta Jóskát, mint a bokrot, később a szomszédasszony is segített neki. Jóska nem szólt bele, de azután kimondta, hogy maradt még a fán elegendő, ha éhes lesz rá, máskor is szed belőle. Laposan nézte a Julcsa nénit, mit mond erre, de az csak hápogott a fölháborodástól és mondta: majd letöri a lábod az Imre. No még az Imre csak próbálja – Jóska érezte izmait és a fogát is összeroppantotta a nagy eltökéléstől, hogy morzsálott tőle az odvas fogsora. Ettől kezdve jól szemmel tartotta a szomszéd legényt és vasárnap megakadt a szeme a kinyalt, hetyke legény ünneplő ruháján. Neki nincs ünneplő ruhája. Az értelemszikra újabb izzást kapott. Amikor tehette a tükörbe nézett. Anyó ócska rongyokra öltözteti, azt mondja nincsen pénz új ruhára. Mindenkinek van ünneplője, arra van pénz, csak neki nincsen. Pénz kell, erre a megállapításra jutott. Ettől fogva mindig eldugta egy részét annak amit keresett. Megtanulta csalni anyót, ahol csak lehet, és a dinárok szaporodtak a skatulyában, amit a padláson dugott el, hogy senki rá ne bukkanjon. Meg-megállt a ruhásbolt előtt, egyszer meg is kérdezte a kereskedőt, hogy mit kóstál egy ancug: – Belejön az legalább száz dinárba, egy jó erős ceig – így felelt a kereskedő, aki végre is tudta, hogy Jóska, minden idióta volta ellenére pénzkereső. Ez a fontos. – Száz dinár – motyogta lekonyult fejjel Jóska, sok pénz. Százig még sohasem számolt.    

    *       *       *

    Anyó látta, hogy nincs minden rendben Jóskánál. A sublótból is el-eltünedezett néhány dinár. Kevés pénzt hozott haza, ellustult nehezen fogott munkához, morgott, ha parancsoltak neki, anyó úgy ítélte, már egészen beborult a Jóska. Pedig Jóska most söprögette a legbuzgóbban poros értelem előtt és még soha így nem érezte a maga eszének kis mécsvilágát.

    Vasárnap este Örzsiék kis kapujában látta, hogy Vince Gazsi belecsíp a lány karjába. Örzsi szisszent, rá is ütött a legény kezére, de azért tovább kacérkodott. Akkor éccaka kigyulladt a Vince Gazsiék nádfödeles kis kunyhója, a falu szélén. Majd még a Gazsi, az a sánta persze kezdett veszedelmes lobot vetni. És Jóska egy napon a skatulyával a boltoshoz kullogott. – Ügyes vagy – dicsérte a boltos – és olvasta a dinárokat, amelyekről csak ő tudta mennyi. Lehet, hogy kevesebb volt, a raktár kiadott minden pénznek megfelelőt és Jóska felhúzta az új nadrágot. Vasalt éle volt a pantallónak, most szóljon majd az Örzsi. A mellény, a kabát és ott állt Jóska tükörbe vigyorogva, ama különös fiatal embere. És – mert kicsit a koldulás mesterségét is űzte újabban – kikönyörögte a borbély árát a kereskedőtől, hogy az új ruhához illően, megborotválkozhassék. Nem is ment haza, a borbélytól ment egyenesen a mezőre, ahol az Örzsit gondolta. Mostanában gyakran fájt a feje, de így még soha. Sok volt Jóskának az élmény. Mit szól Örzsi, mit szól majd anyó. Anyó most látni fogja, hova tette a dinárokat, ünneplőt vett, látod-e anyó, hogy lehet, csak akarni kell. Nagy dolog volt ez az első komoly, emberi cselekedet. Nagy érzések eredménye. De Jóskának csak akkor fájt volna igazán a feje, ha mindez egyszerre így megvilágosodott volna.

    Jóska csak Örzsit kereste a szemével, meg is találta egy dűlőút mentén, ahol a libái tarlóztak. Most látni fogja hát az új ruhában. Örzsi tudja azt, mi az, ha valaki legény lett, és őt nem vette legénynek. Most hát lássa. Ilyesmi lehetett Jóska szívében, miközben kutya keserűséget nyelegetett.

    Nem lehet tudni, mi történik a szikrával, ha például Örzsi most úgy fogadja Jóskát, ahogy az együgyű szívvel kívánta. Bizonnyal kevéssel is beérte volna. Egy kis dicsérettel a szép új ruhát illetőleg, egy-két elismerő szóval az iránt, aki ilyet szerzett magának. Sóvárogta a jó beszédet, a lelkét adta volna azért, amit nem is tudott micsoda, mert sohasem volt benne része: egy kis szeretetért.

    De Örzsit se tanította senki szívvel gondolkozni. Talán érezni is csak az ösztönével tudott. Mikor előtte állt a fiú lötyögős zubbonyában, amelynek hosszú ujjai betakarták kezefejét és amikor látta a jól ismert és megszokott külsőt ily átformálódva, harsogva tört fel belőle a kacagás. A fiú méltatlankodott: – Tán nem is teccik neked az új ruhám?    

    - Mehetsz pecérnek, az visel ilyen módis pantallót. – Örzsi nagyon viccesnek látta Jóskát, mer nem szűnt meg nevetni. Nekidőlt egy útmenti fának és szokás szerint a combjait verdeste nagy élvezetében. Jóska egy lépést közelebb ment hozzá és most már fenyegetésnek is beillett a kérdés: – Nem szép-e, hallod? – Mint karón a madárijesztő – vigyorgott a szemibe a lány.

    Jóska vörös hullámokat látott maga körül, mintha minden csurom vér lenne, pedig csak alkonyodott. A vörös izzásból kivirított a lány nyaka, ahogy fejét hátra vetve, kacagott. Valami szakadt, pusztult, lángot vetett ebben a pillanatban és Jóska egyetlen ugrással a lányhoz lapult és két marka közé szorította a nyakát. Nem akarta hallani a nevetést, ami úgy hasogatta, mint a kés. – Most nevess, te…

    Egész testével neki nyomta a fának, a lány moccanni se tudott, csak a kezeivel tépett, mart, de Jóska nem is érezte. Nem akarta, hogy újra nevessen, aztán megérezte a meleg asszonyi testet. A lány melleit érezte, a combjait érezte. Formátlan, de izmos teste tűzlángba borult, valami villant benne az élet értelméről. Akarta, minél tovább tartson ez a jó és most már ezért nem engedte el a lány nyakát, hogy az el ne szaladhasson. Eljutott az erőszak fegyverének a megismeréséhez. Most majd megtanulja Örzsi, hogy ő éppen olyan legény, mint a többi.

    Nem is látta a lány kékülő arcát, csak érezte, hogy a meleg test nem ellenkezik már. Keze elernyedt a lány nyakán, aki élettelenül rogyott a földre. Jóska artikulátlan bömböléssel esett rá. Úgy kellett leszedni a hulláról. Később bambán tűrte az ütlegeket, értelmetlenül nézett szét, nem tudta, mi történt vele és körülötte, mert a titokzatos módon kipattant kis értelem szikra akkor már újra és örökre kialudt Jóskában…