Haraszthy Lajos: EGYEDÜL A TITOKKAL

Söpröm vihardúlt, őszi kertem.
Sárgultan sárba, földre verten
– fonnyadt levél, hervadt szirom –
zörög a száraz avatag
s arcomba páráz nyirkos,
bús temetői szag.

Te, élet gyilkosa: enyészet,
kegyetlenül viszed a részed
s galádul bánod is te, hogy
elmenni bús, elmúlni fáj.
S torzan sírásra görbül
a gyáva-furcsa száj.

Lábaddal orvul gáncsot adtál,
kezed cudarul fojtogat már
s tudom – el nem kerülhetem –
a sorsom végzetes, balog:
egy életet sem éltem,
de száz halált halok.

Az éltem hétpecsétű titkát,
melyből a célok célja nyit rád
– én Istenem, pedig mi kín –
nem mondtam el még senkinek.
Bár, hogy kitörjön, szálljon,
itt, ajkamon liheg.

Valakinek hogy átaladjam,
kutattam egyre, szakadatlan
– hogy én tudom, csak én tudom –
a titkok-titkát, a nagyot.
De mielőtt kiröppent,
az ajkamra fagyott.

Hányszor hittem: ez az a lélek,
akiben titkom mása éled
s a szív – méltó elmondanom -
a várt, egyetlen: az igaz.
S akihez közeledtem,
nem volt egyik sem az.

…Fölsöpröm még a kerti utat,
mit a levelek, hej, befúttak.
Tisztán hagyom, ha elmegyek
– a kapu tárt… vár a fogat –
és elviszem magammal
én szent, nagy titkomat.