Túrmezei Erzsébet: A legszebb nap

1558 október dereka. Odakinn hideg őszi szél tépázza a fák tarka koronáját. Összebújnak a kismadarak, meghúzódnak a fészkükön. A virágok dermedten hajtják le fejüket. Benn a kandallóban meg kellett gyújtani a tüzet estefelé. Vidáman lobognak a fahasábok, és fényük figyelmes gyermekarcokra vetődik.

    Igaz, hogy fáradt az édesapa, mire este becsukja az üzletet és a gyermekei közé kerül, de köztük nem érez fáradtságot, homlokán elsimulnak a barázdák. Mesél nekik. Mind úgy követelik a mesét. Még a kis Ágota is, pedig csak hároméves. Hogyne! Hisz édesapa olyan szépen tud mesélni! Messze országokról, amerre járt, mókusokról, és őzekről, a nagy vitézekről, kedves gyermekekről, akiknek a történetén hol sírni lehet, hol nevetni…

    Apáról fiúra száll ez a mesélő kedv. Már öregapát is mesemondó Demeternek emlegette a város. S most már az ifjabb mesemondó Demeter ül a kandalló mellett. Öt önfeledt, lelkes arcra vet aranypiros fényt a lángok lobogása.

    Éppen vége a kis halászfiúcska történetének. Pár pillanatnyi csend. Milyen jó, hogy ő fogta a nagy harcsát, és a nagy harcsa nyelte el a gyűrűt, és a kisfiú nem hallgatott a csábító szavára. Azért szabadíthatta ki az édesapját a gonosz bég fogságából. De szép volt, amikor találkoztak, és a szegény rab kezéről, lábáról levették azokat a nehéz láncokat!

    - Most valami igazit! – csillan meg Pista szeme.

    - Ami édesapámmal történt! – teszi hozzá Jancsi.

    - Amikor édesapám kisgyerek volt! – bólint Erzsike.

    Az apa a kandalló parazsába néz. Régi, kedves napok emlékét idézi, melyik volt a legszebb?

    Hamar eszébe jut, és arca most is ünnepélyes lesz, ahogy mesélni kezd róla.

    - Ha nagyon figyeltek, kicsinykorom és egész életem legszebb, legfelejthetetlenebb napját mondom el. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna.

    Áhítatos csend. Csak a fahasábok ropognak.

    - Nyolcéves koromban volt. Egy ilyen őszi napon, mint a mostani. Amikor öregapó megjött a német vásárokról. Kisétálhattunk Orsolya nénétekkel mindennap a város határáig. Nyugat felé néztünk. Elláttunk az országú kanyarulatáig. Úgy vártuk. Szokatlan dolog volt, hogy megkésett. Öreganyátok már attól tartott, hogy valami baj érte. Összefázott a hosszú útban, vagy megtámadták valahol a szegénylegények. De nem. Egyszer csak mégis hazaért. És éppen, amikor egyikünk se várta. Öreganyátok éppen akkor fordította meg a sütőben a kalácsot, Orsolya nénétek törte a cukrot a mozsárban, és ott lábatlankodtam én is, mert a konyhán sütés-főzéskor mindig csurrant-cseppent valami jó… és csikorogva kinyílt a nagykapu. Futottunk az udvarra. Öregapátok lepattant a bakról. Ölelt-csókolt minket. Öreganyátok elsírta magát örömében. Mi gyerekek körülugráltuk a kocsit. És a Bundás bolondos bukfenceket vetett, vígakat vakkantott.

    Aztán gyorsan be a meleg konyhába. Már az asztalon párolgott a jó leves. Öregapátok mosolyogva kanalazta:

    - Hej, más az íze, mint a sógorék főztjének! Gyerekek, sose feledjétek el, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon.

    Aztán győzni kellett a feleletet a tenger kérdésre: Milyen volt az út? Sikerültek-e a vásárok? Mi volt a legkapósabb holmi? Igaz-e, hogy készülődnek a török ellen?

    Öregapátok türelmesen felelgetett. Hetek óta nem láttuk, és máskor komoly arca szokatlanul ragyogott. Valami nagy öröm érte. Nem a jó vásár, annál sokkal nagyobb. De nem akart még beszélni róla.

    Délután körülnézett a ház táján, aztán kezdődött a csomagbontás. Bámész szemmel néztük a sok új árut. Mi is segíthettünk cipekedni. A vásárfiák is előkerültek: narancs, datolya, bábu, kiskard…

    Volt öröm! Olyan hamar este lett. És akkor elrendelte öregapátok, hogy öltözzünk valamennyien ünneplőbe, és gyülekezzünk össze a nagyszobában, a kocsis bácsi, a segédek, a kis inas, a szolgálók, a ház egész népe. Csupa izgalom, sugdolózás és találgatás volt a pincétől a padlásig minden. De senki ki nem találhatta a titokzatos rendelkezés okát. Ünneplőbe öltöztünk anélkül, hogy tudtuk volna, milyen ünnep van.

    Amikor ott ült mindenki a diófaasztal körül, öregapátok elővett egy fekete könyvet. Máig is emlékszem minden szavára. Arra is, hogy remegett a megindultságtól a hangja.

    - Ne feledjétek el ezt a napot! Írjátok be a kalendáriumba erre a napra, hogy „kegyelmes az Isten”! Nem hagy bennünket a sötétben. Elküldi szent Igéjének világosságát. Nézzétek, ez Isten könyve, a legbecsesebb könyv ezen a világon! Most nyomatott. Hallgassátok meg, mit üzen belőle minékünk az Isten!

    „Valaki hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki a kősziklára építette az ő házát.”

    Kint megszólalt az estéli harangszó. Mind azt éreztük, hogy köztünk van az Isten és a Megváltó, az üdvözítő Jézus.

    „Gyerekek, még a mennyországban is azt a napot fogom áldani!”

    Az édesapa elhallgatott, és a kandalló fénye elárulta, hogy könny csillog a szemében.

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf