Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [IV.]

    9. Válaszúton Podjebrád légvárai és a pápával való szövetség között

     

    Rövidesen megkoronáztatása után látszólag csábító ajánlat érkezik Mátyás számára egy nagy európai koalícióban való részvételre. A fantasztikus és vakmerő tervek fáradhatatlan kovácsa, Podjebrád cseh király veti föl a francia-lengyel-cseh-magyar-velencei szövetség gondolatát. Ez a szövetség, ha valósággá válik, kétségtelenül elháríthatta volna a német veszedelmet Magyarország feje felől. De Mátyás úgy érezte, hogy ez a veszedelem egyelőre amúgy is lehárult a csak nemrég aláírt békekötéssel. Meg aztán nem is bízott Podjebrád állhatatosságában és tervei megvalósíthatóságában.    

    Mátyás és Podjebrád államférfiúi egyénisége    

    György király tervei általában nélkülözték a jóhiszeműséget is, a realitást is: egy mérhetetlenül ambiciózus ember ideges és át nem gondolt, kaleidoszkópszerűen változó ötletei voltak azok, valóságos ellenpólusai a Mátyás diplomáciai ötletességének. Mátyás a célokat sohasem változtatta, céljai adva voltak a magyar birodalom létében, életakaratában, önvédelmében, nem is változtathatta, mert a magyar nemzet különben nem adta volna oda a maga erejét. Podjebrád nem támaszkodhatott olyan robosztus és állandó népi erőre, amilyen a magyar birodalom, és olyan szilárd államiság hatalmas szervezettségére, amilyen a magyar állam volt.    

    Meg nem alapozott koalíciós terv XI. Lajossal    

    Podjebrád nagy koalíciós tervét elsősorban XI. Lajos francia királyra alapította, s arra az immár történelmi francia nemzeti törekvésre, hogy Rómával szemben kiharcolják a francia nemzeti egyházat. A huszitákra támaszkodó és a huszitizmussal kacérkodó György cseh király természetesen világnézeti szövetségesét látta a nagy francia királyban, akit II. Pius nápolyi franciaellenes politikája a nemzeti egyház álláspontjának sáncaiba szorított vissza. Ezekben az időkben egy Marini nevű francia ügynöke járta az európai udvarokat, akinek egyik állandó fogása volt, hogy minduntalan a magyar király súlyát és erejét vetette Podjebrád tervei serpenyőjébe, természetesen Mátyás tudta nélkül.

    A magyar király józan és reális szelleme hamar kiismerte Podjebrád terveinek végzetes tárgyi gyöngéit, s e tervek kovácsának egyéni megbízhatatlanságát is hozzáadva, ridegen utasította el magától Marini javaslatait. „Én – mondta az okos diplomata lehető simaságával – a fenséges csehországi király fiának vallom magamat, de Magyarország független állam, melynek külön érdekei vannak és mivel magam is saját ügyeimnek tárgyalására alkalmas tanácsokkal rendelkezem, mások szolgálatára nem szorulok.”    

    Mátyás hűsége a szentszékhez    

    De Mátyás már csak azért sem mehetett bele Podjebrád szövetségi elgondolásának tárgyalásába, mert éppen a török háborút tartva szem előtt, egész uralkodása alatt változatlan következetességgel ragaszkodott a szentszékhez való barátság s politikai szövetség gondolatához. Ha nem akarta föladni törökellenes akcióit, aminthogy nem akarta, akkor nem mehetett bele egy olyan kombinációba, amely elsősorban a pápa ellen, Magyarország leghatalmasabb és legbiztosabb, legáldozatkészebb szövetségese ellen irányult.

    Kifejezésre juttatta azt is, hogy nagyra értékeli a francia királlyal való barátságot, szövetségre is szívesen lépne vele, de a leghatározottabban ellenzi egy Róma-ellenes egyetemes zsinat összehívását. Rendkívül magasrendű európaiságát és kereszténységét érzékeltetik válaszának alábbi részletei:

    „Az egyetemes zsinat összehívása a római pápára tartozik. Ő, ki Isten földi hegytartója gyanánt az egyházat kormányozza, van hivatva az egyház reformálására. És nem is várhatni sok jót a zsinatoktól, melyek gyakorta szültek szakadásokat, idéztek elő zavarokat. Ezeknek megújulása most kétszeresen veszélye volna, mert az egyetemes békének és a kereszténység oltalmának érdekeire hátrányos következményeket vonna maga után.”

    Semmi sem lehetett volna képtelenebb könnyelműség Mátyás részéről, mint elvetnie magától egyetlen áldozatkész és önzetlen szövetségesét, a pápaságot. II. Pius épp olyan őszinte és lelkes híve volt Magyarországnak és királyának, mint elődje, III. Calixtus. A török ellen indítandó döntő erejű támadó háborút hasonló elszántsággal képviselte, sürgette, készítette elő. Sőt maga akart élére állani az olaszországi hajórajnak, hogy azzal megrohanja Konstantinápolyt, míg a magyar király a Balkánon nyomulna előre ugyanakkor.    

    „a keresztények mozgalmaiban több a tüntetés, mint a komolyság…”    

    A király 14 000 lovassal és 8000 gyalogossal készen állott, várta az értesítést a hajóhad indulásáról. S mert ez a tengerészeti indulás késett s közben híre jött, hogy a szultán óriási erővel támadásra készül, Mátyás szemrehányásokkal ostromolja Rómát:

    „Ha a sokféle hitegetés – írja – nem hoz ilyen helyzetbe, egy vagy más úton előnyösen tudtam volna rendezni ügyeimet. Most már fölismerte az ellenség, hogy a keresztények mozgalmaiban több a tüntetés, mint a komolyság… A boszniai várak nem állhatnak ellen soká, ha csak az ellenséget ki nem verjük, vagy el nem vonjuk. Erre pedig, mint ismételten bevallottam, egymagam nem vagyok képes… Ha tehát valóban van valahol hajóhad vagy szárazföldi sereg, ám mutassa magát, és az eddigi hanyagságot buzgalommal, a késedelmet gyorsasággal pótolja. Én részemről elmegyek oda, hol legtöbb haszonnal működhetem, és mindenesetre teljesítem kötelességemet, hazám és hitem iránt.”    

    II. Pius pápa hajóhad élén a török ellen készül, de a halál közbelép    

    De azért a magáét így is megtette: indult Jajca fölmentésére. Jelek és hírek kedvezően alakulnak. Jajcát hősiesen védelmezte magára hagyottan is Székely János vránai perjel, s a pápa is Anconába sietett, hogy ott átvegye az itáliai flotta fölötti parancsnokságot. Meg is érkezett Anconába, a flotta is együtt volt, akkor azonban a beteg, fáradt, elgyötört test mondta föl a szolgálatot, s a nagy pápa, méltó utóda III. Calixtusnak, közvetlenül a nagy vállalkozás elindítása előtt – meghalt. Jellemző azonban a szentszék és Magyarország viszonyára ezekben az időkben, főleg pedig arra a kimagasló, sőt egyedülálló tekintélyre, arra a vitathatatlan nélkülözhetetlenségre és elsőségre, amelyet Magyarország és a magyar király élvezett a török imperializmus ellen való küzdelem reményei szempontjából, hogy az elhunyt pápa hagyatékában talált 40 000 aranyforintot a magyar királynak küldötték meg.    

    Mátyás Zvorniknál elakad    

    A magyar király valóban megérdemelte ezt a pápai támogatást. Nemcsak ama páratlan hűséért, hogy olyan kereken elutasította Podjebrád intrikáit, hanem azért is, mert magára maradva – elvei, fogadkozásai, követelései és jobb meggyőződése ellenére mégis belevágott a támadó hadakozásba a török ellen. Átkelt a Száván, hogy Bosznia déli részét is visszahódítsa. Szrebernik várát bravúros ostrommal megvívta, de Zvirnik várával nem boldogult, s az őszi esőzések beálltával abbahagyta az ostromot, és hazavontult.    

    Az új pápa is Magyarországban bízik, azt segíti    

    II. Pál ott akarta folytatni a szentszék törökellenes politikáját, ahol kiváló elődje, II. Pius abbahagyta. Mátyás pedig a következő évben ki akarta köszörülni a csorbát s nagyobb erővel akarta folytatni a támadó hadjáratot. Követe, Janus Pannonius (Csezniczei János) pécsi püspök útján be is jelentette az új pápának. A nagy műveltségű költő-püspök ékes latin dikcióban vázolta a magyarság százados hűségét Róma iránt, mindig barátságos politikáját Attila óta Mátyás királyig, de az európai segítség fontosságáról sem feledkezett meg, s azt újból nyomatékosan aláhúzta. A pápa a szentszék segítőkészségének bizonyságául a II. Pius hagyatékában talált 40 000 forintot 57 000 aranyforintra egészítette és fizette ki a török elleni háború céljaira Magyarországnak. Velence rövidesen ezután 50 000 forintot szavaz meg a magyar királynak a török háborúra.    

    De a segítség kevés egy döntő török elleni támadáshoz    

    Mátyást az utókor s főleg a legújabb történetírás megvádolta azzal, hogy nem vette elég komolyan a török veszedelmet s vele a török háborút. De semmi sem bizonyíthatja jobban a király készségét és elszántságát, minden diplomáciai alakoskodástól mentes őszinteségét ez ügyben, mint hogy mikor a szultán tudomást szerezvén a magyar támadás közeli megismétlődéséről, békét ajánl Bosznia és Szerbia teljes visszaadásával, ő ezt a kitűző ajánlatot kereken visszautasítja. Miért tette volna, ha nem lett volna komoly szándékában a török kiűzése a Balkánról, vagy legalábbis elhatározó visszaszorítása? Vagy ha megfordult eszében a békeajánlat előnyös voltának meggondolása, azt azért fojtotta el magában, mert komolyan számított még mindig a pápa és a keresztény nyugat – esetleg kikényszeríthető – segítségére.

    Mátyás levonul újból a Drávához, majd a Szávához, de támadásba nem fog. S mikor emiatt szemrehányások érik a pápa részéről, válaszában nem titkolja, hogy a segítség, amit kapott, vajmi kevés, abból és a magyar kincstár készletéből nem lehet akkora méretű zsoldoshadat fönntartani, ami nélkül minden támadás kudarcot jelent a török világhatalommal szemben. Velence pedig az ígért és megszerzett 50 000 aranyforintból csak 15 000 forintot küld. Mátyás világosan kimutatja, hogy évi 300 000 forint kellene ahhoz, hogy a török ellen nagyszabású támadó hadjáratot lehessen indítani. Ilyen méretű európai segítségről pedig legfeljebb ha álmodni lehetett abban az időben. Mátyás – alig kétséges – álmodott ilyesmikről, de mert „álmai” nem teljesültek, érvei és sürgetései pedig hiábavalónak bizonyultak, egyelőre lemondott a támadásról, és visszatért az ország fővárosába.

     

    10. A császári korona és a nemzeti közvélemény

     

    Ezek a többé-kevésbé kudarcba fulladt hadjáratok a török ellen arra mindenesetre jók voltak, hogy Mátyás számára igazolják: mindenáron meg kell szervezni Magyarország ereje mellé a tőle nyugatra eső világ támogatását is a török ellen.    

    A magyar birodalom rendkívül nehéz nemzetközi helyzete    

    A világon semmi jele annak, mintha Mátyás lebecsülte volna a török veszedelmet, vagy országát elég erősnek és biztosítottnak vélte volna minden török támadással szemben. Nem, Mátyás király tiszta és átfogó elméje, jó magyar lelkiismerete nagyon is tisztában volt a török világhatalom óriási erejével, sőt hatalmi terjeszkedésének valószínűségével is, azt sohasem becsülte le. Csupán az ellene való föllépés és támadás kockázatát nem akarta egészen Magyarországra hárítani. A pápa segítsége nem elegendő, Velence segítsége a legnagyobb mértékben bizonytalan, könnyen hátbatámadásra fordulhat, a császár segítség helyett konok ellenséges érzéssel kezében tat egész sor magyar várat, a cseh zsebrákok részleges megfenyíttetésük után is bent ülnek még a magyar Felvidék nyugati sarkában. Kázmér lengyel király legalább olyan engesztelhetetlen e török elleni háborúk idején, mint volt korábban. A cseh király nyilvánvalóan inkább a gyönge és passzív Frigyes császárral tart, mint a tehetségesebb, aktívabb és katonailag sokkal erősebb magyar királlyal. A magyar birodalom helyzete nyugat és észak felé 1465-ben, noha Mátyás nagy katonai és diplomáciai sikerei elvitathatatlanok, a legmesszebbmenően bizonytalan volt. Ugyanakkor délen és keleten sem rózsás a birodalom helyzete. Dalmácia jórészt a velencei köztársaság kezében, Bosznia déli részei pedig a szultán kezében. Szerbia hovatartozása is végképp bizonytalanná vált. Az oláh fejedelemségek meg mindinkább kétkulacsosan ingadoznak a magyar király iránt való hűség és a szultánnak való behódolás között. A pápa az egyetlen megbízható szövetségese ez időben a magyar királynak, de óriási erkölcsi tekintélye mellett sem elég erős támasz politikailag és katonailag egymagában a délkeleti, nyugati és északi ellenséges erőkkel szemben.    

    A nemzeti királyság belső ereje nagyobb, nemzetközi biztonsága kisebb…    

    Mátyás magános vívódásai közben bizonnyal rájött arra a megismerésre, hogy az ő nemzeti királyságának hatalma ugyan a maga nagy tehetsége s a magyar nemzetnek fokozottabb belső egysége, ereje, erőfeszítése révén nagyobb közvetlen elődeiénél, de nemzetközileg gyöngébb, mint akár I. Ulászlóé, aki lengyel király is volt, akár V. Lászlóé, aki cseh király, Ausztria ura és osztrák főherceg s a császár unokaöccse volt, és így függött ugyan a császári akarattól és a habsburgi politikától, de viszont be is volt biztosítva minden német támadással szemben. A nemzeti, abban főleg a köznemesi közvélemény csak az idegen uralkodókkal adódó bajok elhárítását látta Mátyás megválasztásában, de az ország nemzetközi nehézségeinek megnövekedését aligha. A király azonban azonnal észrevette: szomszédai barátsággal vagy szövetséggel kell kiegyenlítenie a maga keletről és nyugatról egyidejűleg támadó pozícióját, s biztosítania országát legalább nyugat felől s a nyugati segítséget a török ellen. Óriási erőfeszítéseket is tett e cél érdekében, de a siker minimálisnak bizonyult.    

    Mátyás kinyújtja kezét a császári korona után    

    A keleti és nyugati kudarcok érlelhették meg Mátyás királyban lassan azt az elhatározást, hogy a maga számára próbálja megszerezni a római királyságot s vele a római császári méltóságot, ha már másképpen nem boldogul megátalkodott ellenségével, Frigyessel. Fantasztikus ez az elgondolás? Nem, csak igazi reneszánsz elgondolás. Egyébként pedig mindenesetre reálisabb, mint akár a Podjebrádé, akár Merész Károlyé, akár XI. Lajosé, akik mind bejelentették igényüket, ki nyíltan, ki burkoltan, a megrokkant római birodalom királyi, illetőleg császári méltóságára. Megtehették, mert legalább a szavakban és jelszavakban még élt ez időben a keresztény univerzalizmus, és a római király és császár akkor még nem volt a szó igazi értelmében német király és császár. Mátyás mindezeknél több erkölcsi és geopolitikai joggal pályázhatott a római császárságra, elsősorban, mert az ő vállára nehezedett az egész európai kereszténység védelme a törökkel szemben. Tehetsége is neki volt a legnagyobb mind e vetélytársai között. Országa is a legrendezettebb és katonailag a legerősebb. A császárral való diplomáciai és katonai hadakozásai is egyre inkább arról győzhették meg a magyar királyt, hogy Frigyessel komoly békét kötni nem lehet, szövetséget még kevésbé. Ha tehát mégis számítani akar először a nyugat felől való biztonságra, másodszor nyugati segítségre, alig marad számára más út, mint kiütni ezt az ellenséges német figurát a római birodalom éléről, s egyszerűen helyébe ülni.    

    Diplomáciai módszerei    

    Mátyás nagy államférfiúi egyéniségét éles világításba helyezi az a következetesség, mondhatni módszeresség, ahogyan a maga nagy vitáját a császárral évről évre vitte, bonyolítgatta. Mint vérbeli diplomata mindig szépszerével indult, s ha egyszerre nem sikerült, fáradhatatlanul újrakezdte, s minden rendelkezésre álló módszert kihasznált. A szép szóval nem takarékoskodott, míg csak parányi reménye is volt a sikerre, de azonnal átcsapott a dialektikai ostromba és a fenyegetésbe, mihelyt a rábeszélés egészen csütörtököt mondott. S ha ez is hiábavalónak bizonyult – csak akkor rántott kardot. De ha kardot is rántott, könnyen ráállott a békülésre, ha az sikert ígért. Csak a legvégső esetben szánta rá magát, hogy ellenfelét legázolja, de mikor így kifogyott csodálatos türelméből, diplomáciai eszközeinek egész gazdag fegyvertára csődöt mondott, jóhiszeműségét, békülékenységét kijátszották, akkor aztán nemcsak legyőzni – porig alázni igyekezett ellenfeleit.

    Ez a fokozatosság majdnem minden esetben bevált az ő mesteri kezében. Néha az az érzése az ő életműve tanulmányozójának, hogy sokszor nemcsak azért volt türelmes, hajlamos sikertelen diplomáciai akciók újrakezdésére, új és új eszközök kipróbálására, mielőtt fegyverhez nyúlna, mert kímélte, okosan, lelkiismeretes uralkodó módjára az emberi életet, népét, seregét, hanem egy kicsit azért is, hogy gazdag géniusza kedvére kijátszhassa magát a szellemi mérkőzésekben s gyönyörködhessen a maga nagy felsőbbségében. Nem a kockázatot kerüli, ellenkezőleg: a kockázatok merész és fáradhatatlan vállalása egyéniségének egyik alapvető vonása, diplomáciai kombinációi éppúgy tele vannak merészséggel és meglepő fordulatokkal, mint katonai akciói; hanem a maga szellemiségének igyekszik biztosítani mindig elsősorban a versenyteret, minduntalan a vérbeli művész ütközik ki benne.    

    Ellentétes irányú fokozatosság nyugati és keleti diplomáciájában    

    Hanem ez a diplomáciától kardélig terjedő fokozatosság inkább csak az ő nyugati akcióiban mutatkozik, ahol békét, nyugalmat, biztonságot, szövetséget keres. A török irányában is van a Mátyás akcióiban fokozatosság, de éppen ellenkező irányú: ott a támadás a kiindulópont, onnan fenyeget a nagyobb veszedelem, onnan gyürkőzik a félelmetes új imperializmus, mely a keresztény művelődést is elnyeléssel fenyegeti. Éppen az ő idejében nagy államférfiúi és hódító katonai egyéniségek ülnek egymás után Ozmán trónján, tele friss kezdeménnyel, magával ragadó fiatalos lendülettel, elhasználatlan, remek, gyors keleti katonai tömegerőkkel. Ezzel a még egyre csak bontakozó világhatalommal szemben a várakba húzódó és az örökös vonulgatások csatakerüléseit csak dúlásokkal enyhítő, elnehezedett, páncélos, a lovagi időkből már csak a nehézséget örökölt nyugati hadviselés: maga a legteljesebb tehetetlenség. A római császárság ez idő tájt valójában egy tökéletlen és rozoga birodalom, élén a konok, rosszindulatú, irigy és kicsinyes passzivitás „tehetsége”, III. Frigyes, birodalma pedig csakúgy, mint ő maga, szinte fordítottja mindennek, ami Mátyás lénye, ami magyar, vagy akár török. Ez a szánalmas álbirodalom még virágkorában is inkább az ókori római birodalom távoli visszfényében sütkérezett, mint a maga önálló presztízsében, látszatokra, vallásos ihletekre támaszkodott inkább, mint valóságos birodalmi elvre és önálló birodalmi hivatástudatra, kölcsönkért szimbólumokra inkább, mint valóságos öntudatra, szervezettségre, a politikai tehetség természetes hódító, beolvasztó sugallatára, sőt meg sem alakulhatott volna, sem fenn nem állhatott volna a keresztény univerzalizmus középkori lelkisége nélkül. Most az egyetemes császárság végleges bukása után még kevésbé volt igazi birodalom. Bizonyos kegyelet, az igazi római császárságtól, majd Nagy Károlytól, aztán az Ottóktól, Henrikektől s utoljára a Hohenstaufoktól eredő, de nagyon megkopott kölcsön-presztízs tartotta benne úgy-ahogy a lelket. Meg aztán habsburgi Rudolf óta nem kevés szerencséje, ügyes házassági politika s bizonyos nyárspolgári józan „gazdálkodás” az örökös tartományokon, sokszor mint III. Frigyesnél (előtte és utána is) a tehetségtelenség és megbízhatatlanság „tehetetlenségi nyomatéka”. Vannak korszakok és helyzetek, ahol a tehetségtelenség egyike az érvényesülés legbiztosabb eszközeinek. Mint ahogy a háború utáni magyar gazdaságpolitika kigyomlálta a maga szörnyű kontraszelekciós módszereivel a jó, bátor, kezdeményező, modern, haladó gazdát s a minden változtatástól, kockázattól irtózó, vegetatív, passzív szellemű egyéniséget tartotta, mentette át, akként tartotta fenn ebben a korszakban a keresztény egyetemesség fölborulása után jött általános zűrzavar, kialakulatlanság, sokszor csak a negatívumaiban és csak tökéletlenül átvett új – reneszánsz – szellem kontra szelekciója például III. Frigyes igazi hatalom és igazi koncepció nélkül működő rozoga, vegetatív életű császárságát. Alig kétséges, hogyha Hunyadi János és Mátyás erős Magyarországa s annak török harcokban edzett, a törökkel való katonai birkózáshoz keleti katonai szelleménél és ősi beidegzettségeinél fogva minden más keresztény népnél jobban értő hadereje és hadviselő módszere nem áll ellent a török rohamnak, Frigyes Bécse és Bécsújhelye, Ausztriája és Stájerországa éppoly könnyen adta volna meg magát az ozmán hadaknak, mint utóbb Mátyás seregeinek.    

    A császár ereje: egy önkéntes koalíció Magyarország ellen    

    Frigyes ereje nem az ő birodalmában volt, hanem abban a koalícióban, amely szinte önkéntelenül állott össze Mátyás nyugati és északi ellenségeiből, és formális szerződések s szövetség híján is komoly fenyegetésként állandóan ott lebegett a magyar birodalom fölött. Időnként pedig a benne rejlő nyers diszpozíció komoly veszedelem alakjában is jelentkezett.    

    Mátyás szétugraszthatná ezt a koalíciót, de békét akar    

    A király bizonyára tudta, hogy nem volna emberfölötti feladat ezt a ki nem mondott ellenséges koalíciót a császár, Ausztria, Csehország és Lengyelország között esetleg fegyverrel is szétugrasztani – később meg is cselekedte. De egyelőre a baráti közeledés és a diplomácia fegyvereivel látott munkához a maga római királysága érdekében. Már csak azért is – bizonyára –, mert hiszen neki nem jelentett volna nagy tervei szempontjából megoldást a nyugati és északi ellenséges gyűrű egyszerű széttörése: szövetséget, támogatást, komoly katonai segítséget akart törökverő tervei számára. Ehhez pedig úgy tetszik, nem látott más lehetőséget maga előtt, mint hogy megismételje, szerencsésebb formában, nagyobb magyar birodalmi elgondolás szolgálatában, Zsigmond római császárságát.

    A császári korona elnyeréséhez az egyetlen reális útnak az látszott, hogy magát még Frigyes életében római királlyá választassa, ami már egymagában körülbelül az árpádi „fiatalabb király” befolyását és társuralkodói szerepét biztosította volna számára a német birodalomban.    

    Közben szembekerül a nemzeti közvéleménnyel    

    A balkáni sikertelenségek vagy félsikerek után ez a nagyon elhatározott nyugat felé való fordulása a magyar király diplomáciai és később katonai tevékenységének, habár változatlanul a magyar birodalom messze néző céljait szolgáló elgondolásból fakadt, olyan korszak bevezetése volt, amelyben a király többször került szembe nemcsak régi és természetes hazai ellenfeleivel, hanem a jó értelemben vett egészséges nemzeti közvéleménnyel is.    

    A nemzet elevenen érzi a török veszedelmet, de a németet is    

    A nemzetközi közvélemény a magyarság zseniális politikai ösztöneinek eleven sugallata alatt nagyon erősen érezte a török veszedelmet, és nyugtalansággal szemlélte Hunyadi János országvédő hőskorának elhanyatlását s a bizonytalanná vált helyzetet a török birodalommal határos mellékországokban. Bár ez a nemzeti – jórészt a középnemesség fölfogását tükröző – közvélemény húzódott minden hódító célú katonai szolgálattól általában, de mikor a birodalom léte, biztonsága látszott kockán forogni – Mátyás fölszólítására különösen –, sohasem tagadta meg a nemzeti honvédelem leghathatósabb eszközeit és áldozatait. Ez a közvélemény nem jó szemmel nézte királyának túlságosnak látszó belebonyolódását a nyugati dolgokba. Minden német barátkozást pedig a legnagyobb ellenszenvvel kísért, s bizalmatlanul nézte nemcsak a jámbor elődök sokszázados tapasztalatai alapján, de a Hunyadiak pályájának sorsfordulataiból is elevenen emlékezve mindazt, ami közeledést vagy éppen szövetséget jelentett volna a császár s a német birodalom felé általában, különösen pedig a még János kormányzó és V. László idejéből jól ismert III. Frigyeshez.

    Ez a nemzeti közvélemény egyszerre volt törökellenes és németellenes.

    Mátyás céljai pontosan összeestek a nemzet hagyományos politikai alapvonalaival, de eszközei, bonyolult és nehezen áttekinthető diplomáciai akciói s különösen a látszatok, egyre erősebb és egyre határozottabb nyugati tájékozódást mutattak, ez pedig a magyar nemzet politizáló rétegeinek nem volt ínyére. A római királyság és császárság álma idegen dolog volt a nemzet zöme előtt, amelynek lelkében és idegeiben kiirthatatlanul ott élt a német iránt való erős ellenszenv és bizalmatlanság.    

    A nyugati tájékozódás népszerűtlen az országban    

    Nem is támaszkodhatott Mátyás ezekben az elgondolásaiban csak a hűséges, nagyon tehetséges, királya terveivel minden vonatkozásban ismerős és összehangolt Vitéz Jánosra, aki Szécsi Dénes halála után a prímási székbe került, német származású főpapjaira, az ausztriai születésű Schonberg György pozsonyi prépostra és a boroszlói születésű Beckensloer Jánosra, az új váradi püspökre, valamint arra a néhány nyugat-magyarországi főúrra, akik közül többen annak idején Frigyesnek ajánlották föl a magyar trónt: a Szentgyörgyi grófokra, Bánfiakra, a Kanizsaiakra és a monyorókeréki Elderbach Bertoldra. A nemzeti párt élén a német birodalmi tervekről, dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda és Zápolyai Imre bosnyák kormányzó, horvát-szlavón bán állott.    

    A nemzet nem akar német királynét    

    A nemzeti párt első föllépése és egyben első sikere volt a „nyugati” politikával szemben, hogy elbuktatták a királynak a brandenburgi fejedelmi házzal való s már a másik részről elfogadott házassági tervét, mert nem akartak német királynét. Erre Mátyás meghajolván a nemzet eleven és erőteljes közvéleménye előtt, a milánói Sforza-házból próbált volna királynét hozni; ezt a tervet Velence intrikái hiúsítják meg, melynek fölötte kényelmetlen lett volna dalmáciai birtokai és balkáni terjeszkedő politikája szempontjából a magyar-milánói szövetség. Mátyás ekkor egy Velence ellen indítandó háború érdekében 1465-ben újabb egyezményt kötött a császárral: Frigyesnek Friault, Magyarországnak déli Dalmáciát szerette volna közös akcióval visszaszerezni. Az egyezményben azt is kikötötték a felek, hogy Mátyás nőül veszi a császár nővérének, a szász választó feleségének leányát. De a nemzeti párt ezt a házassági tervet is elbuktatta. Az első „csatározások” ekként határozottan a nyugati tervek rovására zajlottak le az országban.    

    Népszerűtlen a Podjebrád elleni háború gondolata is    

    Hamarosan azonban sokkal súlyosabb kérdésben jelentkezett a nemzeti ellenállás, éspedig a szentszék és György cseh király összeütközése során, melyben a magyar király pápai szövetségese mellé állott. Podjebrádtól még megkoronáztatása idején éppen Mátyás csikart ki írásbeli hűségnyilatkozatot a római vallás és a szentszék irányában, de az emez ígéretét nem váltotta be. Ha György nem is volt bevallottan huszita, azért talán nem is annyira lelki, mint inkább hatalmi szükségletből kénytelen volt a pápasággal alkudozó mérsékelt szakadárokra, az utraquistákra támaszkodva kormányozni. Állandó volt a súrlódás közötte és előbb II. Pius, utóbb II. Pál között. Pál pápa 1465-ben már arra határozta el magát, hogy György királyt megfosztja a királyi méltóságától, s e döntésének végrehajtását fejedelmi híveire bízza, többek között a magyar királyra. Mátyás, részben mint a pápa első szövetségese, részben mint hithű katolikus, de talán azért is, hogy a császárhoz közeledjék, azonnal fölajánlotta készségét egy ilyen Podjebrád-ellenes akcióra. „Akár a csehek, akár a törökök ellen van szükség Mátyásra, őt és országát mindenkor készen találja Szentséged” – írta a pápának.    

    „idegen érdekekért nem harcolunk”    

    Azonban a nemzeti párt fölöslegesnek és veszedelmesnek ítélte ezt a vállalkozást; fölhangzik az ősi jelszó: idegen érdekekért nem harcolunk. S a király ezúttal már úgy érezte, nem mehet tovább az engedékenységben politikájának belső ellenségeivel szemben, le kell számolnia ezzel az ellenállással. Zápolyai Imrét, Pongrácz Jánost félreállítja, az erdélyi vajdaságot a két Szentgyörgyi grófra, Zsigmondra és Jánosra meg Elderbach Bertoldra ruházza, Bánfi Miklóst pozsonyi gróffá, Kanizsai Lászlót főlovászmesterré nevezi ki, Bosnyákország, Dalmácia és Horvátország bánságát pedig új emberekre: Disznósi Lászlóra és Szobi Péterre bízza.    

    Eleven diplomáciai tevékenyég a német-magyar feszültség enyhítésére    

    Mátyás ez új, inkább látszólag, mint valóságban németes iránya megtalálja az utat – jórészt báró Grafeneck Ulrik, új híve révén, aki Mátyás egyik fő diplomatája ezekben az időkben a német birodalom felé, amellett hogy változatlanul viseli tovább a császári főkapitány tisztét is – Frigyeshez. Az 1466-i nürnbergi birodalmi gyűlésen Grafeneck már közösen képviseli a császárt és a magyar királyt. Mátyás vele a birodalmi gyűlésen azt az ajánlatot téteti, hogy hajlandó segítő hadhoz – a török ellen – még 5000 magyart is adni, s e sereg parancsnokságát birodalmi fővezér alá rendelni, sőt Belgrádba, Szalánkemenbe és Orsovára német őrséget is ereszteni. Itt megint kiviláglik tehát, hogy a király szünet nélkül foglalkozik a török támadó háború gondolatával s e nagy cél érdekében messzemenő engedményekre is hajlandó a császári tekintély javára. Persze ezzel az engedékenységgel egyéb célja is volt: enyhíteni a történelmi felszültséget a magyarok és németek között, hogy a római császárság elnyerésére is készítse vele a hangulatot és a talajt Németországban.

    Egész akkori nyugati diplomáciája eleven tevékenységet fejt ki a magyar-német lelki közeledés előkészítésére.    

    Újból romlik a cseh-magyar viszony    

    Közben egyelőre nem történik ugyan még meg a pápa végső döntése Podjebrád ellen, de a viszony a magyar és a cseh király között egyre romlik. A király tudatosan is élezi az ellentéteket, hogy annál könnyebben belevihesse országát a csehországi háborúba. Hol magyar hadak pusztítják Cseh- és Morvaországot, hol cseh bandák a Felvidéket. Svehla János huszita kapitány betelepszik a nyitrai Kosztolányba, de Mátyás 1466-ban személyesen füstöli ki erős várából, és 150 társával együtt felhúzatja.    

    Adóreform az egyenlő teherviselés elve alapján    

    A csehkérdés a következő évben, 1467-ben is függőben maradt ugyan, de Mátyás annál inkább igyekezett fölhasználni ezt a haladékot a Podjebrád elleni háborúra. A nemzeti felkelést erre a célra nem vehette igénybe, sem a főurak, püspökök bandériumait, legfeljebb az önként jelentkezőket, annál nagyobb szüksége volt újabb kincstári bevételekre, hogy zsoldossereget fogadhasson. Ezért országgyűlést hirdetett, s azon nagyszabású pénzügyi reformtervvel állott elő, hogy a 200 000 forintnyi kincstári bevételt jelentékenyen fölfokozhassa. A magyar adórendszer legnagyobb hibája – ó, jaj, már akkor! – a rengeteg kiváltság volt, ami miatt sem rendszert, sem kellő eredményt nem lehetett elérni, éspedig sem a közvetlen adók, sem a vámok terén. Hogy e bajoktól egy csapásra megszabaduljon, a király az országgyűléssel eltörölteti az eddigi kamaranyereséget (a minden kapu után fizetett 20 dénárt) és a harmincadot, a forgalmi vámot. Aztán más néven s lényegtelen változtatásokkal, főleg az adózók kategóriájának kiszélesítésével visszahozza, de már a bénító kiváltságok nélkül, a régi kapuadót és forgalmi vámot, szigorú rendet és rendszert állít a régi rendetlenség és rendszertelenség helyébe és a sok visszaélés kiirtására. Olyan komolyan és mély, korának erkölcseit messze meghaladó igazságossággal és egyetemességgel hajtotta végre a különböző személyi kiváltságok eltörlését az adóztatás terén, hogy sem a királyi, sem a koronabirtokokat nem mentesítette intézkedései alól. Valójában a nemesi adómentesség „szabadságjogát” is merőben illúzióvá légiesítette.    

    Zápolyaiék lázadása az adó és a német politika ellen    

    Az országgyűlés megszavazta ezt az általános adókötelezettség szellemében megoldott adóreformot, de a rengeteg kiváltság eltörlése hamarosan mégis nagyarányú lázadás egyik fő forrásává vált, különösen Erdélyben, ahol a legtöbb adókedvezmény volt korábban érvényben. Podjebrád kívülről szítja a lázadást, de beleártja magát Kázmér lengyel király is, aki Bogdanovics István moldvai vajdát a maga pártjára állította. A mozgalom élén Zápolyai Imre állott, akinek sikerült Elderbachot és a Szentgyörgyi grófokat is megnyernie, a „német párt” vezető embereit.    

    A király rendet teremt; sikertelen moldvai hadjárata    

    Mátyás azonban gyorsan és könnyűszerrel leveri a lázadókat, még mielőtt komoly haderőveé szerveződhetett volna az 50 000 főnyi összegyűlt lázadó tömeg, vezetőiket sorra kiteszi hivatalaikból, némelyeket száműz vagy kivégeztet, s újból rokonát, dengelegi Pongrácz Jánost iktatja Czuczor Miklóssal Erdély vajdaságába. Ezután Moldvába nyomul, hogy megbüntesse a hűtelen István vajdát. Gyorsan halad előre, Bákót, Romant és Nyemcét fölégeti, de a ravasz vajda Moldvabányán tőrbe csalja alkudozás színlelésével a király táborát, éjszakai véres csata fejlődik, amelyben a magyarok, köztük a király maga is, hősiesen küzdenek, a király elég súlyosan meg is sebesül. Megmentik a magyar tábort, de kialakulatlan végső eredmény nélkül kell kivonulniok Moldvából bosszúságukban, ősi szokás szerint, éktelen káromkodások között. A király a következő évben bosszúhadjáratra készül vissza Moldvába. Mialatt azonban Váradra összehívja a főrendeket a hadjárat megbeszélésére bekövetkezett a cseh királyság nagy válsága, amely Mátyást nyugatra szólította.    

 

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo