Darkó István: A megváltott kisjuhász

A páston át jött a haragos hang, a parancsos kiáltás, az öreg bacsó felől, Peti Pali, a kisjuhász felé:

    - Hordod-e mán magadat, te?

    Ijedtében térdre guggolt és ráült a lábára húzott csizmaszárra. Testi súlyában úgy ült rá, hogy mezítelen lába alájaviccsant s vagy négy ujja meg is roppant.

    Ijedelme volt neki ez öreg hang. Ha nem ügyelt, nem teljesített, végzett, ugrott elég szaporán, a nyomában sokszor a keményen koppanó öregbot is elrepült utána.

    - Viszem hát! – Kiáltotta a kisjuhász és behúzta a nyakát. Sebesen összekötötte a szőttvászon négy sarkát, hóna alá ragadta a sajtot, talpára állt és sziszegve fájlalta az ujjait. Arra pislogott a ház felé, a kút és a juhok irányában, ahol az öreg pipázott a fűben. Minő szeme van a vénembernek! Közelről a betűt se látná az egyvilágért s a pénzt is az orrával nézegeti. Aztán pedig feltolja a cérnával fódozott okuláréját a homlokára s akkor megszámlálja a völgyben szaladó kocsik utasait is.

    - Messzelátó őkelme, – mondotta egyszer Annuska, a Babos Annus. – Gukkerszeme van nékie.

    Peti Pál tizenhárom éves homloka ekkor is ráncba szaladt:

    - Kemény markon tart éngemet, tudod-e Annus?!

    Többet is mondhatott volna, de mennyit, de nem mondott. Nehezen vívta ki így is, hogy a kislány szóba álljon véle, az árva, iskolátlan, juhszagú rongyoskával. Nem akarta hát kicsinyítő panaszba tenni előtte a sorsát. Azon a vasárnapon pedig csizma is volt a lábán, nagy, nehéz, téli embercsizma az égő nyárban. Úgy döcögött benne lent a faluban, mint valami új legény. A Babos harangozó lánya csakugyan szóviszonyba került véle. Későig sétáltak a dűlőúton s a temető sövényénél is ültek. Aranyvasárnap csengő, pengő, fénylő délutánja volt ez.

    Abba a faluba küldte most a bacsó, ahol Annuska lakott. Át kellett menni a Kerekhegyen, olyan kereken, akár egy cipó, aztán még egy magasabb dombon, egy kinyújtott lepénysíkságon, harmadik hegy mellett elkanyarodni s csak ekkor látszott a harangozóék faluja.

    - A jedző úrékhoz viszed ezt a sajtot és azt mondod a jedző úrnak: Gazdám, igen tisztelt Fakó Pesta ismerősük küldözi tiszteletvel ezt a csekélységet, ha nem vetik meg.

    Így mondta az öreg a szép, kerek sajtra, olyan kerekre, mint egy rendes emberi fej.

    - No, hogy mondod?

    - Ezt a semmiséget kűdözi Pesta bácsi a jedző úrnak, hogy fogadja tiszteletvel, ha nem veszi meg.

    - Nem veti meg, nem „nem veszi meg”, te birka!

    És már pofon is hajította, de miért? Most pedig itt viszi a sajtot poroszkálva neki a Kerekhegynek. Utána majd, hogy átadta a jegyzőnek, bekopogtat Annushoz is, mert azóta nem látta az édesarcút.

    Valamekkora olyan éhség fogta el, hogy a Kerekhegybe is belevágja a jó kétsor fogát, ha sajt ez a hegy, vagy valami más ehető. Fakó Bacsó mellett minden nap szüntelen egyformaságban csak száraz kenyér, körömnyi avas szalonna, kiszipolyozott tej, savanyú, mint a csevice a hegy alatt, de talán annál is vékonyabb, azok járták. Az útra is egy félkaréj kenyeret kapott. Azt már elindulása előtt elsüllyesztette. Úgy gondolta most a gyomra tájáról, ahogy egyszer egy mesélő embertől hallotta: Ha most patkót nyelnék, peg lemeneszteném, hát apró szegek lennének belőle bennem.

    - De csak még egy patkót sem látok. – Így szólt hangosat és komolyan kutatott a szeme az út porában.

    Már akkor leült a sajttal a partra, kibontotta a durva, sárga keszkenőt, két marokba emelte a sajtot és csókot nyomott a közepére.

    - Lám, te sajt, – szólongatta a sajtot –, hogy mennyire szeretlek! Hogy mennyire!

    Hanyattfeküdt a füvön, felhúzta az ingét és csupasz, meleg gyomrára ráültette a szép sárga, hideg, selymes sajtot.

    - Jujj, – kiáltotta –, juj, de csiklandozol! De jó hideg vagy!

    Hamar letépett egy lapulevelet, mert ismerte, hogy annak a szára szépen festi a fehéret, szép sötétzöldre. A kerek sajtra két szemet, bunkós orrot, vastag beszélő ajkat festett lapulevéllel. Két irgalmatlan fület is. Megfogta aztán a két fület, megcibálta. Sebesen letörölte a rajzot a sajtról, elmázolta zölden, a keszkenőbe dugta és kötötte volna csomóra a kendő négy végét, de az éhség, a jókedvű, gondtalan, követelő, fiatal éhség megállította a kezét.

    Visszabontotta a kendőt. A sajt egyik oldalán kicsi, lapos forradás volt. Ott megnyomta talán a deszka, amelyen felállítva szikkadozott. Itt ráhajolt most a szájában és megnyalta a nyelvével. Bugylibicskáját előkapta a nadrágja zsebéből, óvatos szeletet vágott le itt a sajtból. Nem is látszott. De levágta a második szeletet is és a harmadikat is. Nem gondokozott semmi egyebet, csak kerekítette, faragta és gyűrte magába a sajtot.

    Káprázott a szeme. Ni, már csak a fele maradt meg? Mit tegyen véle, jaj, mit tegyen? Felkapta a fél sajtot és szaladni kezdett vele.

    Jóllakottan lelkesedett:

    - Ezt most már Annusnak adom!

    Szívenverte egy gondolat. Mi lesz, ha a jegyző, a bacsó, a világ megtudja? Reszketve állt meg. Beugrott egy bokor alá s a félsajtot, a bűnjelet hamar bekebelezte. Alig tudta magábanyomni. Szuszogva fuldokolva faldosta, mint mikor a kacsát ügyetlenül tömik.

    Haza botorkált. Megállt az öreg Fakó bacsó előtt, aki feltolta a pápaszemét a homlokára.

    - Mi bajod, gyermek?

    - Nincs sajt, – hebegte válasznak –, nincs sajt…

    - Nincs? Osztán mi lett vele?

    - Itt, – mondta és a gyomrára mutatott –, jókedvem volt… Jóllaktam… Egyszerre csak megettem…

    Látta, hogy most valami szörnyűség jön. Világomlás, égzengés és az öreg pofot ver rá, mint annyiszor. Az öreg Fakó el is ordította magát, de úgy, mint még soha! Akkorát üvöltött, mint akinek a lábát vágják. Hátraszaladt a botért, a feje fölé emelte és rekedten kiáltozva közeledett fejéje.

    Így látta igazában Peti Pali, hogy mit cselekedett. A bűnbánat össze is roppantotta a mellét. A lelke is sippantott egyet a száján keresztül, rongyos, sovány kis lelke. Elugrott a lesújtó bot alól, foszlott kis testi alakja elfutott a büntetés elől. Egészen a rudas kútig futott. Felhágott rá, belelépett, megcsobbant benne. Nagyokat kortyolt a vízből. Szomjasan ivott. A lába, keze, a melle és kívülről a gyomra is szörnyű nagy kortyokat nyelt. Hátradőlt valahová, mint egy hideg, nedves, nagy fekvőhelyen és akkorákat ivott, amekkorákat az imént megevett. Nem győzött betelni a túlságos sajtra locsogó bő vízzel. Egyszerre mégis felugrott a kút fenekén, feljajdult, hogy most már elég, hanem akkorra elfogyni kezdett körülötte a világ minden sajtja és minden itala.

    Ebben a végleges némaságba kezdett percben jajdult a kút vigyázó gémje s nyomban utána a teljességes kút is. Jajdulva harsant a sajtalakja kútnyíláson tekintő égboltozat, füvek és más növényzetek, emberek s a többi élők, vagyis hát az egész megmozduló világ. Férfinépek rohantak a kútirányába, utánuk asszonysokaság, a faluból s még sokkal távolabbról is. Rengeteg lovakon s teménytelen járó szerszámokon katonák is jöttek, de sokkal többen, mint az éji idő csillagai.

    Körbezúdulták a kutat. Kötelekkel és létrákkal, harsanó gépezetekkel és ezernél is több segítő karral siettek a kút mélye felé. Kívül az ágyúk hosszú sora is csak azt leste, hogy miképpen siethetne támaszukra. Távol a messzi folyóra vert híd is boldog volt, hogy a kútig segíthette a katonákat.

    A kisjuhász hónál fehérebb, hajnali harmatnál hidegebb és csillogóbb csepp teste végezetül kint feküdt a gyepen. Azután hamarosan felpattant a szeme is. Mosolyogva szertetekintett a megváltozott világban. Árva kis egész testi mivolta élő lett ismét. Azután felállott és eleven lépegetésbe kezdett növekedő gyermeki lába.

    Ebben az aranyszálakkal kihímzett pillanatban hát bizonyos igazzá vált, hogy ezt a kürtökkel és énekekkel zengő csodát egyedül csak a Peti Pali megváltására készítette az Égi Úr és érette hajtották végre a földi seregek.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo