Erzsébet királyné megöleti Kis Károlyt

– Thuróczi János krónikája nyomán –  

Gyászba borult az udvar, gyászba borult az ország is, amikor Lajos király meghalt. Fiú utódja nem maradt, vajon ki lesz utána a magyarok királya?

    A nemesség annyira tisztelte, oly nagyon szerette Lajos királyt, hogy a szokás ellenére lányát, Máriát választották királlyá. Hiszen ott áll mellette édesanyja, Erzsébet királyné, és híven szolgálja az asszonyi kormányt Garai nádor is, aki sohasem feledheti, hogy mit köszönhet Lajos királynak.

    De a nemesség hangulata olyan, mint a szél vagy a tengerjárás: hol erre, hol arra csap; alig kezdte el Mária királyné az uralkodást, már főzni kezdték ellene a mérget. A nemesek rágalmazni kezdték a királynőt, és ilyeneket mondogattak:

    - Nem való asszonykézbe a királyi kormánypálca! Mennyit küzdöttünk, milyen sokat harcoltunk Lajos királyért, az országért, s most mi a jutalom? Minden rangot az idegenek, a jöttmentek kaparintanak meg, nekünk semmi se jut. Aztán meg az asszonyok szeszélyesek! Egyszer erre, máskor arra gondolnak, még a birtokunkat, sőt az életünket is elragadhatják.

    Addig-addig lázították egymást, míg végül elhatározták, hogy férfikirályt választanak. Ezért aztán követséget küldtek Nápolyba Kis Károlyhoz, hogy vegye át az ország kormányzását.

    Kis Károly sokáig töprengett, erősen forgatta magában, vajon elvállalja-e a veszedelmet. A felesége sírt-rítt, s mindenképpen lebeszélte erről az oktalan vállalkozásról. De hiába töprengett, nagyravágyás győzött: útnak indult Magyarország felé.

    Amikor Kis Károly Magyarországra érkezett, Erzsébet királyné lányával együtt elébe kocsizott, és nyájasan hívta, hívogatta:

    - Kedves rokon, jöjj, lakjál velünk a királyi palotában.

    De Kis Károly attól tartott, hogy a palotában meggyilkolják, ezért képmutatóan így felelt:

    - Ó, én a nagylelkű Lajos királyt mindig tiszteltem, érdemeit szívemben hordozom, amíg csak élek.

    Erzsébet királyné erre így felelt:

    - Kedves fiam, milyen szép tőled, hogy szívedben hordozod a hálát néhai férjem, Lajos király iránt. Lám, rólunk sem feledkeztél meg. Lajos király özvegyéről és lányáról, s annyira szeretsz minket, hogy kedvünkért elhagytad feleségedet és gyermekeidet. Ilyen messze utaztál, csak hogy rajtunk segíts!

    A szíves szavak gyűlöletet takartak.

    Kis Károly nemsokára megszervezte a magyar nemeseket, akik így kezdtek beszélni:

    - Miféle asszonyigát hordozunk mi? Az asszony nem királynak való. Kis Károlyt az Isten küldte nekünk, férfikirályt akarunk, ő legyen a királyunk!

    Amikor Kis Károly látta, hogy a nemesek nagy része már az ő pártján áll, a budai palotát olasz őrséggel rakta meg, és a nemesek tanácsára nevében ilyen üzenetet küldött a palotába:

    - Az asszony esz és keze gyönge az uralkodáshoz, ezért Mária királynő adja férfi kezébe a kormánypálcát.

    Mária királynő sírva hallgatta a követ szavát. Azt mondta az anyjának:

    - Inkább meghalok, de a kormánypálcát kezemből ki nem adom.

    De a tapasztalt és ravasz Erzsébet királyné megnyugtatta:

    - A királyságot, a kincset és hatalmat éppen úgy a sors adja, mint a szegénységet, a bilincset és a halált. Ezért tűrjük el bátran a sors csapásait, mert a jó szerencse még visszatérhet hozzánk.

    Hiába tiltakozott Mária királynő, Erzsébet királyné letörölte könnyeit, levonult Kis Károlyhoz, és derült arccal azt mondta neki:

    - Igaza van a tanácsnak: féktelen magyar nemzetet asszonyi kéz nem kormányozhatja. Vedd hát a kormánypálcát, és intézkedj tetszésed szerint.

    Kis Károlyt nem kellett biztatni, mindjárt Székesfehérvárra indult, hogy a város közepén épített magas templomban megkoronáztassa magát.

    A régi magyar királyok aranytól csillogó ruhában, fegyvertelenül vonultak be a templomba, de Kis Károly csak fegyveres őrség kíséretével mert belépni, annyira félt a királyné haragjától.

    Erzsébet királyné és Mária királynő is ott volt a templomban, mert Kis Károly őket is meghívta a kegyetlen szertartásra. Az asszonyok sorra járták az oltárokat, aztán Lajos király temetőkápolnájába léptek. Ott keserves sírásra fakadtak, majd meghasad a szívük, amikor a dicső király márványképét meglátták. Csókolgatták a hideg szobrot, és könnyükkel áztatták a vörös követ. Amikor szívük már kimerült a fájdalomtól, gyászukat és haragjukat elrejtették, és képmutató arccal mentek a koronázók gyülekezetébe.

    Kis Károly már ott állott a szent palástban, mellette az urak és a főpapok.

    Egyszerre az esztergomi érsek, aki kezében tartotta a koronát, fennhangon megkérdezte a nemesi rendektől:

    - Akarjátok-e Károlyt királynak?

    Ekkor a nemesek egymásra néztek, egyik sem akart szólni, végre egyesek félelemből, mások a rábeszélés hatására azt kiáltották:

    - Akarjuk!

    Erre az érsek Károlyt felkente királynak, és a papok ünnepi éneklése közben feltette fejére a királyi koronát.

    De milyen csodálatos dolog a közös akarat! Alighogy megkoronázták a királyt, mindenki úgy érezte, hogy rászedték, mert ő ezt nem akarta. A nemesek megszánták a kifosztott asszonyokat, a főurakat furdalta a lelkiismeret, hiszen mindent Lajos királynak köszönhettek. Ezért aztán nem is volt lárma, kiáltozás, vidámság, mint a régi koronázásoknál. Sőt néhányan már azt kezdték hangoztatni, hogy megölik a zsarnokot, vérét ontják Kis Károlynak, akár mindjárt a templomban is.

    Kis Károly koronázását baljóslatú előjelek kísérték. Amikor a szentmise után Szent István zászlaját a király előtt vitték, a zászló szövete beakadt az ajtószárnyba, és darabokra szakadt. Ezután pedig Isten háromnapos pusztító vihart küldött, a szél magas tornyokat és nagy házakat döntött le, a háztetőket pedig levegőbe sodorta. Nemsokára rengeteg holló jelent meg, ezek csapatostul röpködtek, ellepték a budai várat, és szörnyű károgással töltötték be az eget és az emberek fülét. A hollók a palota tetejére szálltak, ott egymásnak estek, csőrükkel olyan erősen vágták egymást, hogy a palota teteje piroslott a vértől.

    Kis Károly nagyon megrémült a jósjelektől, bár úgy tett, mintha nem törődne az égi jelekkel.

    Pedig ezek az égi jelek földi veszedelmet jelentettek. Erzsébet királyné nem sokáig siránkozott, s nem bízta a sorsra a bosszúállást, hanem maga vette kezébe az ügyek intézését. Hívatta Garai nádort, és megbeszélte vele a haditervet. Amikor mindent kiterveltek, Erzsébet királyné barátságos beszélgetésre szólította Kis Károlyt, az ország koronás királyát.

    Erzsébet királyné, a nádor és Kis Károly hosszasan tárgyaltak egymással. Szép egyetértésben beszélgettek, s a királyné egyre csak tartóztatta őfelségét.

    Eközben a király olasz testőrei elszéledtek a palotában, annál közelebb húzódtak Garai nádor vitézei.

    Amikor a királyné látta, hogy itt a kedvező pillanat, odafordult Garai nádor egyik vitézéhez, aki már várta a parancsot:   

Vágd, fiam, vágd, Forgács,
Tied leszen Gimes és Gács.  

    Abban a pillanatban Forgács vitéz kirántotta kardját, amelyet palástja alatt rejtegetett, és súlyos csapást mért a király fejére. Ezután véres kardjával utat tört az előrohanó olaszok között, és csatlakozott Garai nádor kíséretéhez.

    A király támolyogva, ingadozó léptekkel tért vissza szobájába. Másnap Visegrádra vitték, s ott nemsokára meghalt.

    Hajnalban pedig a királyné hívei nagy kiáltozással járták be a város utcáit:

    - Éljen Mária! Éljen Mária király!

    Kis Károly szomorú pályafutása nagy tanulság: a nagyra vágyás bűnbe visz, a bűnt pedig mindig megrontja a végzet.