Risnyovszky Endre: A vadgalamb

Máig sem értem, hogy mindezideig miért nem írtam meg életem egyik szomorúan kimagasló eseményét, mely kitörölhetetlenül belevéste magát lelkembe. A szomorú történetek megörökítésétől irtózik az ember, kerüli őket és csak néha-néha állapodik meg az emlékezet fáradt lova egy ilyen történetnél.

    Negyedikes gimnazista voltam akkor, mikor két társammal a szülői parancs ellenére elhatároztuk, hogy csónakkirándulást rendezünk a szeszélyesen kanyargó Nyitra folyón. A csónakot elkötöttük a parttól és most már dagadt vitorlákkal, színes fantáziával repültünk a kékes-zöld vízfelületen. Hallgattunk, azt hiszem mindhárman a legképtelenebb gondolatokat forgattuk az agyunkban, amelyeket a különféle kalandos olvasmánnyal szíttunk magunkba. Talán feltettük azt a kérdést, mi volna, ha ezen a csónakon elszöknénk a családi háztól, mely számunkra kezd elviselhetetlenné válni. Unjuk már a szülők féltő aggódását, a szigorú felügyeletet. A szülők rendszerint elfelejtik, hogy egyszer ők is fiatalok voltak, telve csapongó vágyakkal és vágyódással minden iránt, ami egy gyerek életét alkotja. Az volna a leghelyesebb, kikötni valamelyik eldugott szigeten és élni vademberek módjára. Madártojást szedni, parittyázni, hisz a természet olyan gazdag, mindig terített asztallal várja a hozzá menekülőket.

    A csónak – mint rossz lelkiismeretű ember – halkan osont a parti bokrok alatt, karcsú orrával széjjeltárta a vízinövények rejtett kapuit. Vízityúk futott pehelykönnyű léptekkel a nád vízen nyugvó levelein. Távolabb egy vadkacsa repült fel a magasba. Felrepülése szülői előrelátásból történt: el akarta terelni figyelmünket kis kacsáiról, melyek a nádak szárai között élték boldog, háborítatlan életüket.

    - Pszt! Pszt! – hallom a csónak orrán ülő Pista barátomat. Izgatottan felmutat a fejünk fölött terpeszkedő fűzfa egyik ágára. Egy nagy fészek volt az, ami felkeltette Pista figyelmét. A fészekből egy vadgalambanya feje látszott ki. Közvetlen a fa alá siklottunk és megálltunk. Most már tisztán láttam, hogy a vadgalamb észrevett minket, ijedten mozgó szemei ránktapadtak. A kétely tartotta őt vissza attól, hogy meneküljön. Nem tudta, hogy mi látjuk-e őt, avagy sem. Ha felrepül, akkor elárulja, hogy házi szentélye melyik ágon van felépítve. Kitartott az utolsó pillanatokig. Az ember akkor is gyilkol, életeket semmisít meg, mikor arra szükség nincs. Minden ember magában hordozza a szadizmus csíráját. A neveléstől, környezettől függ aztán, hogy kiben milyen mértékben fejlődik az ki.

    A Pista lapátja óvatosan emelkedett fel a magasba. Megértettem, hogy mit akar. Le akar csapni a fészekre, tönkre akar tenni egy kis, boldog családi szentélyt. A vadgalamb látta a közeledő veszélyt, kis élete kedvesebb volt neki, mint az ő parányi élete. Odaakartam kiáltani:

    - Ne, ne Pista, ne tedd azt, megver az Isten, – de nem volt erőm ezeket a figyelmeztető szavakat kimondani, mert az izgalom a torkomat szorította össze vaskézzel. A vágy, hogy lássam a kis életek pusztulását, nagyobb volt bennem, mint belül rikoltozó lelkiismeretem. A lapát még egyet lendült és lecsapott a fészekre. Az anya azonban gyorsabb volt és oldalt repült. A fészek ellenben tönkrement és leesett a víz felületére. Két szép vadgalamb fióka feküdt benne. Meleg testük még rángatódzott, kis fejüket emelgették melyekből vér buggyant elő.

    Most hirtelen hideg szellő bodrozta fel a víz felületét. Fázom – állapítottam meg magamban. Az enyészet szele – és megborzongtam. Felettünk a vadgalamb karcsú teste lebegett és olyan furcsa, síró hangokat hallatott, hogy önkéntelenül is könnyezni kezdetem. Akkor láttam és tapasztaltam, hogy az állat is ismeri a fájdalom tépő érzését.

    Folyton lejjebb és lejjebb mentünk. A folyó elhanyagoltabb része volt ez. A partokon kúszó földi eper vérpiros gyümölcsei csalogattak. Éhesek voltunk és mohón szedni kezdtük a gyümölcsöt. A szebb példányokért valóságos tülekedés támadt közöttünk. A csónak veszedelmesen ingott, billegett.

    - Fiúk vigyázat! – kiáltottam, de már késő volt. A csónak oldalra dűlt, a víz belékapaszkodott és felborult. Mindhárman a folyóba estünk. Kis életemet védtem és görcsösen a csónakba kapaszkodtam. Egészen megfeledkeztem, hogy társaimmal mi történt. Felkapaszkodtam a csónak felborult testére és körülnéztem.

    - Szentséges jó Atyám! Ebben a pillanatban egy kar emelkedett ki a vízből, aztán eltűnt. A folyó tükrén a karikák mind szűkebbek lettek, aztán végképp eltűntek. A folyó arca kisimult, mozdulatlanná vált. Ekkor értettem csak meg, hogy mi történt. Két társam vízbefúlt. Irtó hidegem lett, a fogaim vacogtak és rémületemben ordítani kezdem:

    - Emberek, segítség…

    Elvesztettem eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, akkor a parton feküdtem. Emberek álltak körül és kíváncsian kérdezősködtek, hogy történt az egész. A hivatalos közegek csáklyákkal és vasmacskákkal kutattak barátaim holtteste után. A felborult csónak lejjebb úszott a vízen. Két anya szaladgált a parton és a haját tépte.

    - Édes gyermekem, mi történt veled?

    Rettenetes volt nézni. És ahogy így háton feküdtem, szemeimet a magasba vetve, akkor a légben egy karcsú test úszott át. A fiókáit kereső vadgalambanya teste volt.

    Megértettem, hogy büntetlenül nem szabad életeket gyilkolni.

    Így találkozott egy szomorú szerdai délutánon az emberi és állati fájdalom.

szozattv


szozat a tiszta hang Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf