Féja Géza: Zilahy Lajos

Irodalmi sorsa a legérdekesebbek közé való: a közönség senkiért sem rajongott jobban, mint „Nyugat” és az Ady utáni nemzedék kritikája pedig senkihez sem volt mostohább. Zilahy műveinek kritikai sorsa fölötte jellemző irodalmi életünk légkörére. Az irodalmi életet újabban elöntötte az egyoldalú és öncélú intellektualizmus, e furcsa zsidó-urbánus termék s az írók jelentékeny része az irodalmároknak írt furcsa, zagyva tolvajnyelven, a műfajok kivetkőztek eredeti jellegükből és bonyolult, túlzottan intellektuális alakot nyertek. Az írói érdem azonosodott az irodalmároknak tetsző ingerekkel, a meglepő bonyolultsággal, a csöndes oszlásnak induló polgári kultúra nosztalgiáival. Némi balkánizmussal vegyült alexandrinizmus lett úrrá irodalmi életünkön, – az alexandrinizmus egy vékonyka álintellektuális rétegre épült, az ő kegyeit kereste s az ő lelkét tekintette mértéknek. Zilahy Lajos művészete ezzel az irányzatossággal szemben naivnak tetszik és valójában naiv is, azt a hagyományos epikai naivságot találjuk meg venne, mely nélkül nagyszabású regény nehezen képzelhető. Naivsága minden bizonnyal írói erény, de alexandriai alkatú irodalmi életünkben gyengeségnek számított. E naivság alázat és áhítat, az élet tényeinek elfogadása, boncolgatás helyett ábrázolás, elemzés helyett a lüktetésnek, a folytonos levésnek és változásnak örökítése. Az efféle író lényegében közelebb áll az eposzhoz, mint a mai regényhez, nem akarja az életet megfejteni, inkább egészének, teljességének kimerítésére törekszik. Ehhez természetesen bizonyos magasrendű naivság szükséges, melyet nem bír megfertőzni a racionális okoskodás, a „rejtvényt fejtő” tudákosság és az intellektualizmus mindent szétboncoló kéjencsége. Zilahy Jókai és Mikszáth után ennek a naivságnak hírnöke irodalmunkban.

    A regénymese fénykora Jókaival befejeződött, Mikszáthban inkább már csak sziporkázott, mintsem egyenletes lánggal égett. Zilahy regényeiben ismét felszabadulva ég, de nem olyan merész, zabolázhatatlan kozmikus pompával, mint Jókaiban, hanem fegyelmezetten, a „nagyszalontai realizmus” medrében. Jellegzetes alföldi lélek Zilahy, széles és szabad horizontban szemléli az életet, nyugodtan s biztosan egymás mellé helyezi a dolgokat, sorsokat. A tiszta mesélő kedv és a kemény alföldi realizmus szövődik benne eredeti egyéniséggé, megbízható művészi lelkületté, mely ma minden kortársánál különb határozottsággal tükrözi nem a fantomokat, hanem a tényleges magyar életet.

    A magyar író általában három mitológiai „méretben” él: Alvilág (melyet mi általában mély-fölnek nevezünk), Föld, Magasság. Adynál az Alvilág: az óriási Cethal, melynek hátán táncolunk, a Föld: bús Hunnia, a Magasság: a balladai út. A magyar író egyéniségében általában ezek a mitológiai „méretek” küszködnek s elegyednek. Zilahy dimenziója a Föld, a valóság, az élet a maga tényleges „banalitásával”, érzelmességével, megunhatatlan emberi színjátékával. Zilahyt sohasem kerítette hatalmába a révület, beéri a földdel, az élettel. Nem fűti prófétai láz, nem kényszeríti elő az ember elsüllyedt mélységeit, megelégszik a természetes ömléssel, betelik a valóság formáival és eseményeivel.

    Négy regénye: a „Két fogoly”, „A szökevény”, „A lélek kialszik” és „A földönfutó város” tulajdonképpen egyetlen eposz: a magyar középréteg sorsa 1910-től 1939-ig, két évtized egy nemzet életéből. Tényleges irodalmi szakadékot töltenek be ezek a művek, hiányt tesznek jóvá: irodalmunk ugyanis szinte megdermedt a dzsentri haláltáncának ábrázolásánál, alig vett tudomást arról, hogy új középréteg született. Tolnai Lajos fogott neki az 1867 után kialakult középosztály ábrázolásának, de utódja nem akadt. Irodalmunk a dzsentri haláltáncának kifejezése után két útra siklott: a népi élet felé, Máraiék pedig lombikban főzni kezdték a polgár-homunkuluszt. A Tolnai-hagyományt a maga módján Zilahy folytatta, de nem rázza fel az életanyagot, mint Tolnai, hanem a tiszta realizmus hűvös, éles világosságába helyezi.

    A „Két fogoly” az első világháború előtti magyar középosztálynak leghiggadtabb rajza. A kép ugyan nem kimerítő, ami természetes is, mert regénysorozat első darabjának kell tekintenünk, de egy réteget teljesen kimerít: a csöndesen, békésen vegetáló középosztályt, a történelemtől elszakadt réteg meleg, esztétikus búvóhelyét. A regény másik felében ezt a réteget fújja szét a háború. Legmeglepőbb a regény vége, a befejezés, elsőrangú íróra vall, az anyag fölötti teljes uralmát bizonyítja, alig ismerek a magyar irodalomban lapokat, melyek a történelemnek az egyén feletti hatalmát ilyen megdöbbentő egyszerűséggel és nyíltsággal érzékeltetnék. Két már-már összeforrott élete eltép egymástól a háború, majd ismét csaknem egymás mellé sodródnak, de tovább keringenek anélkül, hogy egymásra ismernének. Annyira emberi ez a jelenet, hogy szinte emberfelettivé növekszik: az egyéni erő végességének alázatos beismerésévé, a fátum áhítatává.

    A regénysorozat másik kötete, „A szökevény” lejjebb kezdi, a kisvárosi középosztálynál, mely nem él olyan boldog szigeten, mint a módos, finom zárkózottságban tenyészők. A kisváros lelkében rakódott le izgató anyagnak a közelmúlt történelmi hordaléka: 1848 és 1867, Kossuth és Deák s e mélyebb izgalmakat keltették életre Justh Gyula és Tisza. Ez a kisvárosi középréteg még a XIX. század vége felé is a század első felének, hősi évtizedeinek hagyományát folytatta családi házaiban és kaszinóiban, lázadó Petúr volt, vagy megalkudva beletörődő „bölcs”, de 1849 nagy vércsapolása után képtelen volt még egy csodára, nem tudott újra tölgyfákat nevelni, csak cserjéket, melyeket könnyedén kitépett és elsodort a vihar. Ilyen „cserje” Komlóssy István, a regény vezető figurája, az „elhelyezhetetlen” magyar, aki tagad egy világot, de képtelen másat teremteni helyébe. Ráismer a magyarság valódi feladataira, de csak önpusztító bravúrokkal bírja szolgálni. Kisebbségben él, keményfalnak kell folytonosan nekirohannia, míg élete el nem pattan. a magyar középosztály jobbjainak félszázados vergődéséről számol be „A szökevény”. A regény háttere: a háború, talaja: a középosztály szétfoszló élete, egyik legérdekesebb epizódja: a középosztálynak és az arisztokráciának alkalomszerű, röpke és reménytelen vadházassága. E „vadházassággal” Zilahy társadalmi lényegre tapint: a két osztály olykori közeledése és pillanatnyi szövetkezése távolról sem őszinte szándékból ered, hanem csak vadházasság, melyet a visszatérő „legitim” szellem egykettőre fölszámol és semmisnek tekint. Ilyen „vadházasságot” köt Zilahy legjelentékenyebb színművében – „Gyümölcs a fán” – az értelmiség a népi gondolattal. Az író mindkét esetben a felülről induló társadalmi szándékokat álcázza le s megállapítja, hogy a tetszetős álca mögött osztály-önvédelem lappang. Íme: a „könnyed mesélőnek” bélyegzett írónak nemcsak társadalmi élményei gazdagok, hanem társadalmi bátorsága is az első vonalig merészkedik.

    A reégnysorozat harmadik részének „A földönfutó várost” tekintjük, nem időrendi sorrendben, hanem belső lényeg szerint. Ez a könyv a magyar vagonlakók regénye. A vagon új életterület, „haza” volt, melynek deszkáin egy osztály vetkezett ki hagyományos életformájából s erkölcséből, megrögzöttségéből; látszólag rothadni kezdett, de tulajdonképpen önmagát trágyázta és életképesebb vesszőket hajtott. Ezekben a magukra hagyott „szigetlakókban” végbement az a termékenyítő bomlás, melyet 1867 után a Tiszák megállítottak s az oszlásnak indult nemesi maradékot félig korhadt állapotában „konzerválták”. „A földönfutó város” éppen olyan súlyos társadalmi mondanivalókat hordoz, mint „A szökevény”, de ismét hiányzik belőle a társadalompolitikai dogmatizmus és nálunk az utóbbival tévesztették össze a tiszta társadalmi ábrázolást, melyet „naivnak” bélyegeztek. Az igazságot szolgáltató irodalomtörténet azonban másként ítél majd.

    A negyedik regény „A lélek kialszik”: az elszakadók, a kivándorlók regénye, a közösség foszladozásának története, – egyedül áll a magyar irodalomban. Egyetlen magyar regény, mely ezzel a folyamattal szembenéz s Zilahy leghiggadtabb művei közé való. A négy regény kimeríti mindazt, ami az elmúlt félszázad folyamán a magyarság „derekában” történt. Zilahy nem szakadt el gőgösen attól a rétegtől, melyet megörökített, nem nézte sem szépítő, sem pedig egyszerűsítő, vagy elváltoztató távlatból. Bennemaradt, nem tagadta meg fiúi voltát, de kivilágosodott tudattal a közvetlen nyíltsággal beszélt róla. Ez a közvetlen nyíltság egyik legkülönb írói erénye.

    Zilahyban egy másik regénysorozat is rügyezett, de még nem virágzott ki, körvonalait mégis megrajzolhatjuk. Ennek a regénysorozatnak egyik legfejlettebb töredéke a „Szépapám szerelme”, az egyik „ősnek”, az időtlen magyar katonának az „arcképe”. Másik félig nyílt bimbó a „Családi levelesláda” ugyancsak az ősöknek, a lélek „házi isteneinek” áldoz. A dzsentris nagyzolással és az áldzsentris hóbortokkal számol le és mindenkinél különbül megrajzolja a hajdani magyar kisnemes egyszerű, puritán alakját, a zömök, tömény valóságot, melyből hamis bálványt faragott a kiegyezés korának gyarló szellem. Zilahyra vár az igazi Ősöknek: a katonáknak, a földet túró nemesnek s a prédikátornak a feltámasztása, tehát: újabb regénysorozat. Egyik nagy novellája, a „Bőgőhordozó” pedig arról számol be, hogy a magyar népregény csírái is megmozdultak benne. A nagy népi per sűrített története pereg ebben az elbeszélésben s mire a nép megnyeri a csatát, az elkésett igazság hiába kutatja már: nincsen nép sehol. Zilahy útja az Ősökön keresztül „lefelé” halad, egyre mélyebbre. Tehetsége lassanként kiizzadta azt a polgári szentimentalizmust, mely a „Halálos tavaszban” még émelyítően kísértett. Az olvadékony író megkeményedett s egyre inkább tömbökből raja műveit.

    Nemcsak Jókai örökségét szívta fel, hanem Arany Jánosét is, elsősorban Arany „tárgyi ihletét”. Újabb műveit, így „Csöndes élet” című kitűnő kis regényét a tárgyi ihlet jelenvalósága teszi annyira harmonikussá és egyensúlyozottá, éppen úgy, mint „Valakit visz a víz” című régebben megjelent regényét. Zilahy tehetsége most a nagy novellában keményedik és tör töményebb regényforma, mélyebbről szakadó mondanivaló felé. Irodalmunk nem hemzseg a fejlődésre képes íróktól, Zilahy azonban az ő sorukba tartozik.

    Színdarabjainak fejlődéséről csaknem azt mondhatjuk, mint szépprózájáról. Ama ritka magyar írók közé tartozik, akik kedvüket lelkik a dráma szigorú formájában s a színműben nemcsak egyéni elragadtatásuk elégül ki, hanem szigorú formai ösztönük is. Az „intellektuális” irodalmi élet Zilahy darabjaival szemben is fanyalgó álláspontra helyezkedett, mert Zilahy valóságot fejezte ki, a magyar társadalom valódi öntvényeiből alakította figuráit. A magyar középréteg „lefelé” való szolidaritása valóban alig volt több, mint a „Süt a nap” szerelmi búgása. Jellemző, hogy a könnyed hatásokra való törekvéssel vádolt Zilahy merészelt foglalkozni a magyar kapitalizmus élettanával és fejlődésével: e gyorsan felhuzalkodott társadalmi réteg belső lazaságával és meglepően gyors bomlásával. (…Szűz és gödölye”) Legjelentősebb drámai műve, a „Gyümölcs a fán”, a középréteg lelki, erkölcsi és közösségi erejének korlátoltságát ismeri be. Óriási szerep s feladatok terhe alatt görnyedez ez a réteg, de az állásfoglalást öncsalással és „behelyettesítéssel” próbálja elodázni, aprópénzre váltja a kor legszebb, leghősibb eszméit. Zilahy mindennemű harcos élesség nélkül nyúl ezekhez a lényeges kérdésekhez, a megállapítás, a tárgyi ihlet hűvös biztosságával. A lanyha idegrendszerek és a fáradt lelkek nem kapják meg műveiben a „csigázást”, a petyhüdt szervezeteknek nélkülözhetetlen „intellektuális” izgalmakat. De Zilahy művei megmaradnak: ízléses, finom köntösük a kor egyik legkeményebb írói matériáját takarja.

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf