Értékeink

Ön itt van: Kezdőlap

Értékeink

Pozsonyi Anna: Tavasz a város felett

Régen még mielőtt szirénák búgtak fel az égig
itt pacsirták dala csorgott szét a mezőkre
s az aszfalt helyén március bújt ki
tömör rügyekben a földből.
Még olvasunk néha nagy, zúgó árvizes tavaszokról,
de nékünk már csak a kirakatok kelméin
s bizarr kis női kalapokon nyílnak ki a virágok
s csak néha, vonatok ablakán kitekintve látjuk,
hogy a nagy, szabad mezők még vannak.
Kevesen néznek neonfények alól a holdra,
mely tavasszal nagy és udvaros.
S a langyos éjszakában vonuló vadludakat
s a holdas felhőket
tán csak antennáink látják.

1941

Tóth Árpád: Kora márciusi napsugár

A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
- Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! -

S ő félve zuhant alá, a mogorva
Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.

1923

Kozma Pista - Magyar népköltés

Jaj de rideg az egri vár szobája!
Kozma Pista vagyon abba bezárva;
Kilenc golyó járta által a testét:
Szánja-bánja elkövetett esöttét.

Szomorúfűz hajlik az ablaktyára:
Talán az is Kozma Pistát sajnálja;
Kis madár is azt csevögi az ágon:
Pista, én is szabadulásod várom.

– Ne várd, ne várd az én szabadulásom,
Inkább várjad az én gyászos halálom;
Nincsen pardon az én bűnös fejemnek,
Jó éjtszakát mondok én az életnek!

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 5.

A kolozsvári bíró

Egyszer jött hazafelé Moldvaországból Mátyás király. Úgy megverte a törököt, szinte maga is megsajnálta. Egy kicsit elunta a katonásdit, meg aztán gondolta, úgyis régen nem volt Kolozsvárt, jó lesz benézni a kedves szülővárosába. Csak úgy magányosan persze, úgy többet lát az ember, mint ha koronásan vonul be mint hatalmas király, fehér paripán, a főutcán, a cifra kíséret élén.
Felöltözött hát szegényembernek, mi kell ahhoz ugyebár: egy kopott zeke, egy vedlett szőrnadrág, egy pár rossz bocskor, meg egy lyukas kucsma. Mennél hitványabb szegényembert mutat, annál nehezebb ráismerni a királyra.

Naszreddin Hodzsa tréfái I. A kaftán

Naszreddin hodzsa egy alkalommal a szokottnál is alaposabban belemerült a nép ajkán élő pajzán históriák feldolgozásába. Még a vacsora elfogyasztásáról is megfeledkezett a lázas munkatempóban. Nagy lánggal lobogott íróasztalán a mécs, és szaporodtak a szép hosszú sorok a pergamen sárgásfehér hátán.
Lassan már éjfélbe nyúlt az idő fekete árnya, de a hodzsa csak nem akart nyugovóra térni. Szulejma asszony, ki a megszokott órában lefeküdt, semmiképpen el nem alhatott. Bosszantotta a lobogó mécsláng, de még annál is jobban az, hogy a hodzsa teljesen megfeledkezett a pihenésről. Heves szidalmakkal támadt hát a munkában elmerült férjre, aki először jámbor szavakkal, majd később keményebb hangon csitítgatta ihletét megzavaró élettársát.

T. Ágoston László: Lenkey huszárok IV.

Guyon és Lenkey Komáromban

Meglehetősen szorongatott helyzetben volt az osztrákoktól körülzárt Komárom vára 1849 tavaszán, hiszen közel fél éve lőtték, rombolták az erődítményt és a várost Windisch-Grätz ostromágyúi. Vukovics Sebő1 ilyennek látta a várost 1849. április 22-én, amikor a nagysallói ütközet után végre bevonulhattak a felmentő honvéd csapatok.
„Komárom városának képe rettenetes vala. Nem volt ház, templom, középület, a szállásunkul szolgáló utczát kivéve, mely egészen vagy részben romban nem feküdt.
Minden károsodás és szenvedés daczára, mellyet a vár ágyúztatása alatt szenvedtek, a komáromiak hazafi elszántsággal csüggtek a

Bebek János: Hír

Kovács István
magyar kertészt
fiatal gyümölcsfái között
egy kora áprilisi napon
hirtelen ujjaival
halálra szorította
a szívinfarktus
Kanadában.

72 éves volt.
Magyarul azt kiáltotta: jaj!
(egyébként negyvenéves
észak-amerikai tartózkodása alatt
sem tanult meg folyékonyan
angolul, de a facsemeték
megértették, mert hozzájuk
mindig is az anyanyelvén
szólt).

Dedinszky Erika: És mégis

kiürült szörnyű urna
sötétlik és kong a hajnal kapujában

falba rést nem ver az átok, a jaj
a kérés, a szépszavú rigó-imádság
feszülő erek parancsa csak a húst
bírja vallomásra

a félelem párnáján álmodtunk békét?

és mégis

úgy zúg a messzeség mint öblös kagyló
cirmos márvány az ég, csupa vad sugárzás

Gömöri György: Jegyzetfüzetből

Kikoptunk a múlt jelmezeiből:
a hódprémekből, hermelinpalástból,
az ilyen-olyan zsinórokból,
sújtásokból, egyenruhákból,
micisapkákból, zubbonyokból.
Ez a kabát már nem jelkép, csak van.

Nem értjük a jövő színházát,
bár itt-ott már próbálják
látványosabb tömegjeleneteit.
De ez még nem az. Majd ha színre lép
a Világfalu Nyájas Démona
s a hősök arcát fehérre festi a félelem
és behallik az érclovasok dobogása ...

Keszei István: Kard

Hüvelyedbe zárt lélek! becsukva tokba
se fog pengéd élén az ócska rozsda
Megmarkolhatatlan sorsod markolatát

a Nagy Kardforgató ragadja majd kezébe:
markolatig bedöf az idő szívébe:
a véges-végtelenség húsát járod át.

Gaál Áron: Márciusi időben

„Selymes földön, március időben”
– távos Bordeauxtól –, ahol a Neckar szalad,
már nyílik a nárcisz, az Osterglocke,
a Húsvétharang és a fűz fölött látom
a várat, „de menni kell mégis”
– mondja Cristina Avram, Brassóból éppen,
ki fényképet kér, e helyről s magáról,
félszeg mosolyában a Szász vidéket
látom, és Maldát és Jánost /Pinteát/,
aki megírta: Stuttgartban olvassam el
a metrikus verset Stuttgartról…
„Wieder ein Glück ist erlebt”…
swäbische Herz und swäbische Säle
Tübingen, Boblingen, Ditzingen, s tovább

Jagos István Róbert: Íme vagyok

Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.

Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.

Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, ott hagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.

Íme vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.

2014

Kapui Ágota: Van valami

A félelem mint rosszul alvó gyermek
átnedvedzi fehér éjszakád
és melléd kúszik kérlelve ölelget
és szívedre tapasztja homlokát
van valami a jeges virradatban
a józanságon túli döbbenet
– a felismerés vakuvillanása –
mely megragadja lehulló kezed
van valami véges e döbbenetben
mert megállítja percre a világot
ki biztos volt és mindeddig veretlen
e perc alatt az öröklétbe látott.

2016

Kányádi Sándor: Invokáció

Nagyasszonyunk hazánk reménye
tekints a déli féltekére
bús nemzeted csekély paránya
ítélve örök árvaságra
zokogva esd
mint a pusztában a zsidókat
hajdan az Úr vezéreld óvjad
segítsd a nyelvben bujdosókat
s vezesd a vándorénekest

1983

Rakovszky József: A rab éneke

Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!

A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.

Recsenyédi Fekete Miklós: Áldozat

E pár gondolat, Uram, itteni sáfárkodásom első zsengéje,
Lásd, eléd rakom.
Szerény áldozatomnak, tudom, kicsit kesernyés még a füstje,
De te látod esendő, gyenge lelkem,
Amit felajánlottam, őszintén adom.
És azt is látod, ugye, jó Atyám,
Hányadán állok az önmagammal való elszámoltatásban,
Mert számtalan sok lelkemen a púp

Szervác József: Mint önmagammal

Mint önmagammal, élek már veled
már életemre épült életed

De koszorúnak közben odahordott
gondból az idő akkora tornyot

hogy már szerelmünk ki se látszik
hogy már életünk ki se látszik

S míg év rakódik évre (vagy csak napra nap)
már órák óta nem csókoltalak!

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne néki

Ez világ sem köll már nekem, nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem. Egészséggel! édes lelkem.

Én bús szüvem vidámsága, lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága, veled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám, jó illatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám, éll sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye, szemüldek fekete széne

Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi a táborozáskor

Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Ülni kellett mindjárt lóra,
Elindulván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Faludi Ferenc: Kísztő ének

Úri nemzet eredete,
Deli, jeles, ép termete,
Gyöngyös, köves szép ruhája,
Ruhájánál szebb arcája,
De mit használ, ha hamis?

Szeme kökény, csillag fénye,
Ámor csuda építménye,
Tüzet lobbant pillantása,
Mint az egek villámlása,
De mit használ, ha hamis?

Alabastrum fehér nyaka,
Piros rózsát nyit ajaka,
Sima márvány piciny álla,
Tiszta hónál tisztább válla,
De mit használ, ha hamis?

Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem

7. Dal

Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában,
De haj! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe; –
Futok, haj, de vesztembe.

Marconnay Tibor: Őszi lázak látomása

Büszkén, és mintha bilincsekre vágyna
vetetted hátra fejedé s fürtjeid.
Akkor elhullt a földre szürke fátyla
s az őszi aranylomb.

Aztán halántékra omlattad újra
szagos fürtök tévesztő rengetegjét
s mintegy zászlók árnyában elborulva
törtünk egymásra vadul.

A vágy ormán lobogsz. S hogy lezuhanjon
emlékháncsokkal kötözött szerelmünk
alszik karizmom, ájult-vad a hangom:
nyűgöz mély földi dübörgés.

Cságoly Péterfia Béla: Lakodalmas dalok a Kárpát-hazában

Új sorozatunk a magyar népszokások egy fontos mozzanatát kíséri végig: a lakodalmat. Az esküvői dalok, lakodalmi énekek egy része csakis lakodalom alkalmából szólalhat meg, nagyobb részük azonban csak lokálisan lakodalmi ének, s más területeken a lakodalomtól függetlenül, például a szerelmi énekeknél is jelentkezik. A lakodalom költészetéből az összes, elsősorban lakodalomban szereplő dal és rítusének közhasználatú elnevezése lakodalmas. A többé-kevésbé sajátosan lakodalom költészetének mondható anyag mellett elhangzik a

Sajó Sándor: Selmecbánya

Mint fázó, éhes kis diák
Csak búval tudtam nézni rád,
S mint félénk szárnyú néma bánat,
Csodáltam szép Kálváriádat.

Bús volt az utca, zord a tél,
Ijesztett tót szó és hevér,
És hegyről völgybe, s újra hegyre,
Jaj, bús volt partot járni egyre.

Majd új idő jött, sugaras
Ereszre csordult a tavasz,
Vidult a szív, szépült a táj is
És volt Kisiblye és majális.

Volt Ujvár: kürtjén méla hang,
Óvár: nem zeng úgy más harang!
Tó tükre, égre visszakéklő:

Adalék Jókai Mór életből

Volt azután a kecskeméti jogászok között nem is egy, aki eleve sem igazi jogásznak készült, mint Jókay Móricz például, aki festő akart lenni –, de már akkor is tudták, hogy jogászból idővel minden lehet. Jogot tanulni akkor is élesíti az elmét, ha az ember másféle jogot kíván. Az éles elme olykor éles karddal is felér. De azért férfiember a kardról se feledkezzék meg.
Valamennyi jogász lelkesen tanult vívni karddal is, tőrrel is. Nem is igazi férfi az, aki legalábbis a vívóteremben nem tudja érthetően megragadni a markolatot. A kardra szükség lehet a haza védelmében is, a becsület védelmében is – ez volt valamennyiük véleménye. Így azután nagy tisztessége volt annak a jogásznak, aki a legjobb vívó hírében állott, és vívni tanította jogásztársait is.

Jókai Mór: Petőfi Sándor ötven év után

Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: „Talpra magyar!” s még mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket, s visszatértél azzal a szóval, hogy „hazánk még mindig bokréta rajta”.

vitéz Somogyvári Gyula: Jókai

Sokszor úgy érzem: nagy hegyen ül fönt,
óriás ködválla felhőkig ér
s vén regös-módra, zümmögő hangon,
örökidőkig egyre mesél.
Kicsi sárkunyhók s márványos termek
mélyéig elhat a halk meseszó
s csüngenek rajta szent áhítattal
búsak és vígak, az agg s a bohó.

Vigasztal, dorgál – ríkat s nevettet,
porból az égig viszi a lelket,
porból az égig viszi a lelket,
egyszer suhogó, gyorsröptű táltos,
– csillagmezőkön Istenig szálldos, –
majd meg pislogó kis bányamécses,
bányák odvában
lobog magában
s reszketve szólal az örök sötéthez.

Cságoly Péterfia Béla: ’Rozványi Vilmos költő, újságíró

„Az írás a lélek tükre” mondta gyermekkoromban gyakran Nagyanyám, és ez igaz – nemcsak a külalakra – hanem esetünkben Rozványi Vilmos verseinek és egyéb irodalmi alkotásainak esszenciájára. Hogy mi a magyarázata későbbi szellemi pártfordulásának – hisz a Tanácsköztársaság bukása után hirtelen szélsőbalról újra katolikus, jobboldali gondolkodású lett – okát nem biztosan tudjuk. Vélhetően – akárcsak Szabó Dezsőnek és sok társának – a vörös diktatúra terrortól és törvénytelenségektől tarkított hónapjai nyitották fel az „emberséges” szocializmus mantrájától és a kommunista „ábrándoktól” elhomályosuló szemét.

Rozványi Vilmos: A magvető töprengése

Karom a vetés ívét szabja,
tavalyi termés gazdagabbja rezeg
kezemben: dobjam-e,
a föld méhébe lopjam-e ?

Tudom, hogy mit vetek .. .
Magam'! Minden búzámon rajt a van
hitem, válságom, gondom, harcom
s — életet hívő emberarcom.

De hogyan újulok a rögből ?
A Végtelenből és Örökből
tudom-e én egy percbe mérni,
mit az Űr bennem akar élni?

Rozványi Vilmos: Apáid hej, haj!

Ajánlom a magyar históriai középosztálynak
»Hej, korcs utód díb-dáb toprongyos,
Te koldusbotra rendelt céda,
Lányok ölébe hulló préda,
Nem tudsz te mást, léhán fütyölni!
Agyad szived és lelked lompos.
Nem tudtál lelket örökölni,
Sohasem fogsz fenntündökölni,

Hej korcs utód, díb-dáb toprongyos!
Apáid hej s bámulj te gyatra!
Apáid haj s megnyald a szádat,
Álmodni sem tudsz oly csodákat,
Mi nékik »gyerekjáték« volt csak.
Ha bajra mentek büszke hadra,
Csakis mászás fejszét csapkodtak,
Foguk közt turkkal táncot roptak...

Rozványi Vilmos: Egy orosz forradalmár énekei

Vesszen a cár!

Agyamban forró álmok nyögnek,
Sikítva nyargal künn a szél,
Nyomán halál lépési döngnek,
Agg Russziában hull a vér.

A cárok kancsukája csattog
S Russzia ökle egyre vár.
Mondom én néktek: Rongyok vagytok!
Hát mondom én: Vesszen a cár!

Röhög rajtunk a grófok torka,
Sok boriszapos, víg torok
S mi elveszünk új hitü csorda
Újkori gladiátorok.

Rozványi Vilmos: Kurucok Éneke

Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?

Elégett a tanyám labonc örömére!
De az én bánatom senki meg ne kérdje!
Nem hullong a könnyem.
Jó kuruc, ha ki az, elviseli könnyen,
Elfeledi könnyen.

A labonc elvitte gyöngyös feleségem,
De azért, de azért ez se' fáj már nékem.
Nem hullong a könnyem!
Jó kuruc, ha ki az, visszaszerzi könnyen

Rozványi Vilmos: Tedd a köveket kenyerekké

(Krisztushoz írt szomorú óda.)

Sebedre nem teszem fel ujjam,
Nem vágyom hinni én se' benned,
De fáj a sorsod bús zsidó hős,
Fáj, hogy krisztussá kellett lenned.
Éheztél. Sátán gúnyja karmolt:
"Tedd a köveket kenyerekké!"
Csoda kellett, golgotajárás:
Csak így lehettél isteneddé.

Drágakövekből van a lelkem,
De, jaj, nem tudok szépen élni,
Egyszer magamba részegedtem
S most nem tudok mást: csak henyélni.
Szívemen gúnyos mottó csattog:

Marconnay Tibor: A szegény halász

Szürkészöld untató tenger fölé hajolsz.
De nézel: közelít. S gyakorta kell a messze.
Reménykedsz foldozott hálódat leeresztve,
Irigy áramlatok! Kevés amit kivonsz.

Zátony: hal, fóka, rák pezsgő örvénye vonz?
Vihet harminc utast e vitorlás dereglye,
S barangolsz, egyedül, palakék ködbe veszve:
Ma melled rézvörös, és hátad tiszta bronz; –

De télen, amikor fagyos orkánok dúlnak,
Módját tervezgeted valami jobbnak, újnak,
Zsákmányod egyre nő, s nem is hallatsz panaszt.

Védő öbölbe térsz, – csak szomszéd mondja azt:
Lányod már berlini, elnyelte egy csatorna,
Fiad eltávozott, messzebbre Ecaudorba!

Marconnay Tibor: Chanson

/előadásra/

Olykor egy szép asszony szökken szemebül
(szemet kinyitni)
selymes bokával, karcsún, könnyedén…
Varázsos mennyei, kék táncra perdül
s csupa gyémánt a teste, csupa fény.
Csupa holdfény az arca és a karja,
csupa napfény az isteni öle;
gyöngyből s aranyból dús lepel takarja.
Ó, bár erdőbe lejthetnék vele!
Zengő forráshoz, viruló ligetbe
mennénk ezüstöt csillanó úton:
Ó, bár verőfényben enyém lehetne
sóhajtom és pillámat lehunyom.
S menten mint árny száll vissza bús szemembe,
amely túláradt vágyban lobogott, –
a karcsú, drága délibáb, a lenge
tündérnő. És örökre őrzöm ott. (szemet lehunyni)

1926

Marconnay Tibor: Hó

Hogy duruzsolt a kandalló,
Hahó!
Hogy pilinkélt a hó!
Ellepte a falut és láttuk ezt:
Fehér s felduzzadó
Tetőket, és ereszt –
Szánnal futott a ló
Tündér hermelinén
Csillant a fény,
S a föld színén
Némult a szó.
Pelyhek lengtek,
Táblákról nagy, bohó
Nyulak szaladtak kaptató
Csapásán és tudtuk: most volna jó

Marconnay Tibor: Magyar falu

(Dunántúl)

Az ég, mint nagy szelíd harangvirág
borul bozótos halmai fölé
és mégis, – sárba temetett világ.

Zsuppos házak szűk ablaküvegén
olykor egy muskátli nap-szirma csillan
és aztán elhamvad a fény.

Szombaton este megsöprik az utcát
kis házuk előtt szorgos asszonyok,
aztán elülnek, – és egymást szapulják.

Hajnalban a kanász megfújja tülkét,
este magától hazafut a csorda, –
csak a hízó fetreng egész nap ólba.

Marconnay Tibor: Párizsra gondolok

Párizsra gondolok… Egy nyár örvényt kavart, –
Gazdag, boldogító szerelem együtt-égett
A Rosszal, – s kiderül: – a teljes Élet végett…
S a hangos fájdalom? … Súgott a Szajnapart.

Alkonyom tündököl. A gazda hazatart: –
Látta Fővárosát s figyelt derűs vidéket,
Serényen dolgozott, – miden ellent megértett, –
Így: – szem-sugára vág, és biztos szava Kard.

Kuszált, vad ifjúkor helyébe nagy-öregség,
Érett-kor érkezik, s az már nem tétováz, –
Hogy valami a sok Csírából megszülessék,

Fékezi erejét, visszafojtott a láz, –
Inkább mint ezelőtt, szívében izzó Nap van,
S majd Szőlődomb ragyog az Igaz Virradatban!

Pilinszky János: Hommage à B. Brecht

Még nem is volt hét éves,
amikor fényképet készítettek belőle.

(Töredék; 1974; Ms 5937/17.)

Berda József: Ritka látvány

Isten remekműve vagy még anyaszült
meztelenül is. A szerelem szavára
születtél testi tökéletesség. Csak az
ámulat érezheti, mily nemes anyagból
gyúrtak s mily kár, hogy ezt a művet is
lebaltázza egykor az irigy halál.

Berda József: Ápolónő

Gyarló vagy s mégis szeplőtelen a te
szemérmes hivatásodban. Szennyt és
váladékot takarítsz utánam s a többi
tehetetlen beteg után s mindezt oly
emelkedett alázattal míveled, hogy még
a bamba közömböst is ámulatba ejti.
Oly ritka tünemény vagy, hogy csak lehajtott
fővel köszönthetlek téged, ki jóval és
gonosszal szemben egyaránt a hősi emberség
ragyogó példája vagy. Ha van igazi
áldozatosság: téged illet annak legdicsfényesebb
koszorúja, – boldog mániákusa te az önemésztő,
soha ki nem merülő sugaras szeretetnek, melynek
gazdag jegyese vagy te a halandók között.

Berda József: Békességet

A tengerek, tavak, folyók, patakok,
a hegyek, az erdők, mezők, még a vadállatok
se akarnak háborúskodni, csak a leggyarlóbb
emberekből álló vérszomjas hatalmak akarnák
a vad vérözönt? Emberek, emberek,
szelídüljetek kedves gyermekekké, gyilkolni
nem tudó erdei vadakká, hogy az erdők
békés csendje szerint éljünk végre
az idők végezetéig!

Berda József: Győzedelmes paraszt: Isten ajka vagy!

Ó, boldog paraszt:
én már csak benned hiszek,
mert te vagy a legbölcsebb valóság,
aki tudja mégis
enni és imádkozni kell
a legtisztább mosolyért. - -
Neked nem születhettek
igazságok-hazugságok;
esti imád után
lepihensz a csöndes barmokkal
és szelíd álmokkal álmodol...
Mert tiéd

Berda József: Utolsó szó

Béke veletek, barátaim! Szép volt az élet
sok szomorúságában s örömében nekem is.
Ha lehunytam szemem mindörökre s véle
szívem is megszűnt dobogni: kék koporsóba
tegyetek engem, mint az ártatlan gyermekeket szokás.

Mert gyermek voltam én kedveseim! Rakoncátlan
és szemérmetes: lányokkal-fiúkkal s kutyákkal
egyként barátkozó! S ha kik ennek ellene is ellenségim
voltak: fogadják most testvéri jobbom – kihűlt testemnek
talán megbocsátnak ők. Míg ti többiek, fiatal lánggal,
mint a gyertyák, majd tisztelegtek előtte.

Takáts Gyula: Boszporusz és Gibraltár között

Keresztury Dezsőnek

Egysíkú, rácsos feketére
csikorogta rá a kréta éle!…
A kréta fehér volt: dermesztő tiszta.
Padomon kék volt a tinta
és előttem, mintha fekete tóba
hattyú tolla járna,
vakítón fénylett a mester írása!
Latin betűkkel fénylett,
de ő és Lázár is hová lett?…
– S miért, hogy ez jut eszemben,
kikötve legszebb szigetedre? –
Kikötve, de most se partra!

Takáts Gyula: Carmen nocturnale

Oly gyáván sápadozik a holdszemű éjfél
fenn a dióknak az ága fölött,
mint a vénség távoli lesben
tarka ruhámnak a ránca között.

A gazda derék vállán nyargal az éj.
Rajta rúdon fityegőn két vödör víz hintál.
Bamba szemekkel és teli tölggyel
áll a tehén kapu hídnál.

Álmomra borul a gerendák rácsa.
Máknak az illata foly, mint magja a zsákba,
és serceg a sün kinn a sövényben,
perceg a szú benn a szobában.

Takáts Gyula: Kit kerestek

Könyvvel a mellemen
egy elhagyott házba,
kövek, felhők alatt
fehérbe, zöldbe zárva,
befed a mész
s a zöld szőlővirág…
Fölöttem hegyi bánya
ragyog, akárcsak az a szárny,
mely élét, míg száll,
szívünkbe mártja…
A nagy lapoknak
szárnya és köve
szorít, lélegzik mellemen.

Takáts Gyula: Nem majális

Zúg a sötétség kívül, belül.
Egyedül vagyok. Egyedül…
Szép angyal, hol van a hegedűd?
Könnyű, hárfás szárnyad
suhanva elkerül.

Zúg a sötétség kívül, belül.
Bőgőz a magány kegyetlenül.
Jár a vonó, mint a kés éle.
Kinek húzza, mintha
bizony nem is élne.

Nyáron a kéklő vízre mered.
Lesi az angyalt tükre felett.
Télen a pince vörös borán
mulat, míg a füstös
rángatja szaporán.

Nem majális már ez… Kegyetlen…
Üldögél a vendég. Egyetlen.
Körötte senki. – Kívül, belül
zúg, bőgőz a magány
sej-haj kegyetlenül.

Takáts Gyula: Utolsó Niklai töredékek

1
KÖLCSEYHEZ

Nem feledtetés fányolával!
Terítettél le engem bárddal,
Mint szérűdre toppant bikát.
…………………………….
Eged, pennád kicsiny… Alája
Nem fért agancsom koronája…

2
MAGÁRA

Hogy elhagyjon a Múzsa,
Csak ezt akarva volna?
De akkor kövemre,
Ha nem én,
Mint érc-csapású jel,
Oroszlán-körmű sors
Te írjad: Dániel…