Jókai Mór: A tavasz első fecskéi

Első két hirnöke melegebb napoknak,
Első hű fecskepár, légy általam üdvöz.
Kiket boldogabb évszak előre küldöz,
Hirnökül, hogy a várt napok jőni fognak.

Házunk héja alatt itt áll régi fészked,
A fészek is olyan régi, miként a ház,
Rideg évszak el-elkerget innen téged,
De mikor visszajösz, ismét reátalálsz.

Ugy nézzük azt mindig, mint házunknak részét,
Ugy várjuk lakóját, mind családunk tagját,
Várjuk bizonyosul uj megjelenését,
Ah, a fecskék régi házuk el nem hagyják.

Nem csalogatunk mi arany kalitkába,
Csaló madár-szóval, elhintett étellel,
Szabad égen által jösz, szabadon szállva,
S hű ragaszkodásod itt bennünket fellel.

Neked két hazád van: nyugaton, keleten,
Egyiktől másikhoz kell untalan járnod,
Te tudhatod még, hogy mi a honszerelem,
Kinek szive mindig két hazáért fájhat.

Szomoru szép hangod, éneklő beszéded
Milyen sokat elmond mind a két hazáról
Panaszos szép dalod; hangoztassad bárhol,
Ki ne értené azt, ki ne értne téged?

Beszélj, beszélj! Értjük, és felelünk rája,
S nevezzük azt édes, rokon társalgásnak,
Hiszen közös veled a mi házunk tája,
S te nálunk nem zsellér, de hű házitárs vagy.

Kegyelet őrzi ez eresz alatt fészked,
Nem babona, de hit széles e hazában:
Hogy a ki le próbál onnan verni téged,
Még a tej is vérré válik poharában.

Nagy Gáspár: Tavaszi rózsafüst

Friss tavaszi légbe száll
tavalyi rózsaágak füstje,
elmúlt századod remeg
az elvadult édenkertben,
hol szemedbe mar a füst
tekergő szerpentinje.

Hát füstbement rózsák illatát
utaztatod a múltból…
ami nyaraidból még maradt
most könnyű füstön villan át,
s szíved valaki szívéhez
hozna egy rózsacsokrot.

Pásztor Árpád: Az új tavasz örömei

Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.
A Gellérthegy tar sziklafalain
Rózsás foltokkal tarkált zöld a szín,
Ragyog az ég a Kelenföld felett…
Üljetek örömünnepet!

A szívünk is száz színt terem,
Beszínezi a szerelem,
De te vagy a nap, én szép angyalom,
Sugárzásod bont színt vak tájakon.
Ha te nem volnál, mi lenne velem?
Holt szó volna tavasz és szerelem.
Jer, vágjunk át a hídon, hegyeken,
A szívünk is száz színt terem.

A vén Gellért-szobor alatt
Hadd csókolom meg ajkadat.
Dél van… Nem járkál erre senki most,
Csak messziről halljuk a villamost.
Csenget kettőt… S zengőn viszi a sin.
Égjen, ujjongjon hát most mind a szín.
Lepje el Pestet aranyáradat,
A vén Gellért-szobor alatt.

1910

Radnóti Miklós: Április

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.

1940

A legszebb virág - magyar népköltés

Egy búzamezőben háromféle virág.
Szóval felfelelé a szép búzavirág:
,Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, –
Engemet leszednek: s a templomba visznek;
Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus teste!’
Szóval felfelelé a szép szőlővirág:
«Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, –
Engemet leszednek s a templomba visznek,
A templomba visznek s a pohárba töltnek;
Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus vére!»
Szóval felfelelé a szép szegfűvirág:
„Szebb vagyok,m jobb vagyok annyiból náladnál, –
Szüzek, szép leányok engemet leszednek,
Bokrétába kötnek, a templomba visznek;
S a szeretőjeknek süvegébe tesznek!…”

Mátyás király tréfái 6. - A csillagász meg a szamár

Egy mosolygós májusi délután Mátyás király a szépséges Beatrix királynéval meg egynéhány nagyúr barátjával elindultak a palotából sétálni. Lépdegélnek a sok fényes lépcsőn a budai völgybe lefele, Mátyás király az égre tekint, aztán odafordul az udvari csillagászhoz, mert azt is elhítta, mindig szerette, ha valami tudományos ember van a közelében. Odafordult a csillagászhoz, kérdi:
- Nem lesz-é vajon eső, kedves öregem?
A fehér szakállú vén csillagász felrakta a nagy ókulárét az orrára, körös-körül nézte az eget:
- Nem lesz eső felséges király, sétálhatunk bátorsággal.
Ahogy leérnek a gyönyörű zöld mezőre, hallja ám a király, hogy elordítja magát egy szamár. Mert éppen arra legeltette egy juhász a nyájat.
Odaérnek, azt mondja a király:
- Mondjad, te juhász, miért ordít a te szamarad?
- Felséges királyom, az én szamaram valahányszor a szavát hallatja, bőven hull a az esőnek harmatja.
A király megint a csillagászhoz fordul:
- Hallod- ez nagyszakállú csillagász?
- Hallom, uram, de csak azt mondom, nem lesz eső.
A szamár pedig erre még erősebben ordított.
A juhász meg szépen könyörgött:
- Fordulj vissza, felséges királyom, mert olyan csalfa idő ez a mái, mind megnyílhatnak az egek csatornái.
De a királyék nem hajtokkal a juhász szavára, sétáltak tovább. Nem telt belé egy félóra, olyan záporeső kerekedett, mind eláztatta a drága ruhákat, még a csillagásznak az ókuláréjáról is csurgott a víz lefelé.
Akkor harmadszor fordult Mátyás király a csillagászhoz, a szeme közé nevetett néki:
- Ismerd el öregem, hogy ez a szamár csillagász, mert ha a szamarat kérdeznéd, az is elismerné, hogy a csillagász szamár.

Naszreddin Hodzsa tréfái II. - A hodzsa és a pénzváltó

A fiatal és még keveset tapasztalt Naszreddin hodzsával történt az alábbi érdekes epizód, amikor életében első ízben járt a szép Szivri-Hiszár városában a kis-ázsiai kereskedelmi élet lüktető központjában. Nosza, bámulta e pompás épületek, meg az ezer féle áruval megrakott bazárok sorát órákon keresztül, úgy, hogy még az evésről is megfeledkezett. Egyszercsak a szemébe tűnt a mi derék hodzsánknak egy pénzváltó bolt, s ahogy bekukkantott, nem látott benne semmi portékát. Meg nem állhatta hát, hogy be ne lépjen oda.
- Ugyan mit árulnak itt? – kérdezte kíváncsian azt a nagy kövér, selyemkaftános férfiút, aki ott benn ült egy pompás szmirna szőnyegen, előtte nagy halomban az arany, az ezüst meg a rézpénzek.
- Hogy mit árulnak itt? Ökörfejet, ostoba! – dördült rá dühös hangon a pénzváltó, akit látszólag teljesen kihozott a sodrából az együgyűnek talált háborgatás.
- Nos, hát akkor igen szépen elfogyott a portékád jóuram, mert már csak egyetlen ökörfejet látok, és pedig a nyakadon – szólott a hodzsa egykedvűen, majd kényelmesen odébb állott a pénzváltóboltból.

Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József

Fekete István: A bárány

A bárány húsvét előtt nyolc-tíz nappal szokott előbukkanni, valami különös és tüneményes módon. Néha a kerekeskút mögül lépegetett elő, néha a tornácos folyosó végén jelent meg, néha pedig Görbic Pista bácsi jött be reggel, mondván:
- Egy ksibárány kéretődzött hajnalban az istállóba… hát beeresztöttem…
A hajnali jövevényt – természetesen – azonnal látni akartam.
- Majd, ha tejet megittad…
Egy valódi kisbárányért mit meg nem tesz az ember, azaz a gyerek… hát behunytam a szeme, mert ha már nyelni kellett az utálatos folyadékot, legalább látni nem akartam…
- Töröld meg a szád is…
Megtöröltem… és mire a „Gang”, azaz a küldő folyosó végére értünk, már el is feledtem a szülői akadékoskodás keserűségét, mert kezem megmelegedett már Pista bácsi hatalmas markában:
- Fehér? – kérdeztem.
- Mint a hó…
- Nagy?
- Hát akkora nincs, mint a cigányok szamara… de szép kisbárány…
És mentünk az istálló felé, ami talán ötven lépésre lehetett, de nekem a világ végének tetszett.
- Csak lassan – mondta Pista bácsi – hátha megijed, aztán a lovak közé fut… még agyonrúgják…
Ettől a gondolattól a szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy nem is hallottam az ajtó nyikorgását, de aztán kinyílt végre és az istálló közepén ott állt kétségbeesve, tanácstalanul, elanyátlanodva egy szomorú kis fehér bárány.
- Bee – mondta szomorúan és rám nézett, mintha azt mondta volna: hol az anyám? Mért nem jön az anyám… hová tettétek az anyámat? És éhes is vagyok…
- Na, menjünk beljebb – mondta Pista bácsi – az ajtót be kell tenni, mert megfáznak a lovak…
Betettük hát az ajtót és csak álltunk – amíg megszokta a szemünk a homályt – aztán lassan odamentem a kisbárányhoz. és leültem melléje a földre.
- Bari… Barikám – és Pista bácsira néztem engedélyért, mert azt már tudtam, hogy minden állat irtózik a megfogástól.
- Megsimogathatja… a juhász gyerekeivel még játszott is…
- Bari… Barikám… – simogattam a kisbárányt – egyél Barikám… hozok cukrot is.
- Fenét! – mondta Pista bácsi határozottan – inkább egy kis tej kellene neki, de – és öreg barátom komoly figyelmeztetéssel felemelte mutatóujját – nem én mondtam… érti, ugye?
- Persze – mondtam és apámra gondoltam, de mintha a bárány kívánsága erősebb lett volna és erősebb is volt, mert felkeltem és azt mondtam:
- Kérek neki tejet!
- De nem én mondtam! Érti? – és Pista bácsi nagyon komolyan nézett rám, én pedig összes kurázsimmal reszketeg lábaimban felmentem a reggelizőasztalhoz és azt mondtam:
- A kisbáránynak tej kellene… talán cukor is…
- Ki mondta? – kérdezte apám elkomorulva – Pista bácsi?
- Vinkó Borcsa néni – mondtam bátran – mert ez igaz is volt. Borcsa néni nagymosásnál mesélte, hogy egy kisbárányt cuclival és édes tejjel neveltek fel, mert elpusztult az anyja…
Apám nehezen nyelte le a mérgét, de – lenyelte… és utána hosszú csend lett a reggelizőasztal körül, én pedig csak álltam, bár ingott alattam a padló és a könnyek már összefutottak szemem sarkában.
- Kérj a konyhában – mondta végül apám komoran és a hátamon éreztem, hogy utánam néz… de éreztem, hogy édesanyám is utánam néz és ez megnyugtatott.
A kisbárány aztán szépen nevelődött, de ez kizárólag az állatorvos bácsinak volt köszönhető, aki leíratta nagyanyámmal a kisbárány étrendjét, amit aztán én pontosan betartottam.
És egy két nap múlva, reggel apám nyitott be nagyanyám szobájába – akivel egy szobában aludtam – szokatlanul csendesen:
- Alszik a gyerek? – suttogta – Hát hagyja aludni, édesanyám és ne is engedje ki nyolc óra előtt. János hétre küldi a másik bárányt… a fene látott ilyen nyúlszívű porontyot…
Én tehát „aludtam”, de a „nyúlszívű poronty” kissé rosszul esett, bár magam se értettem, hogy amíg a csirkék és kacsák lenyakazását szinte érdektelenül néztem, a hízó kétségbeesett rivalgása alig érdekelt, annak a kisbáránynak megölése szinte kétségbeesett irtózattal rázta meg egész gyermeki valóságomat. Nem értettem, de éreztem a megmagyarázhatatlan valóságok egymástól való irtózatos távolságát.
És pár nap múlva, a padláson járva az sem érdekelt, hogy egy friss báránybőr lógott volna a padlás homályában, amihez semmi közöm nincs, a tulajdonost nem ismeretem és soha nem nézett rám szinte szeretettel a türelem, az ismerősség vagy a félelem riadt, tiszta gyermeki szemével.
De az élő báránnyal annál melegebb barátság kezdett kialakulni köztünk, hiszen éntőlem kapta az édes tejet és mindent, ami a kis jószágnak az életet jelentette.
Hosszas tűnődés után Tódornak „kereszteltem” és nagyanyámnak reggel, még felkelés előtt, el is mondtam, hogy Tódor már érti a nevét és hívásomra úgy jön, mint a jólnevelt kutya.
Nagyanyám nem lehetett jó hangulatban, mert azt mondta: hogy „Érti a fenét egy buta birka…” s ezért nagyon meg is sértődtem… és elhatároztam, hogy a Szent Antal szobrot kiállítom a kis stelázsi szélére… ami elég magasan volt a falon. Nagymama felnyúl az imakönyvéért, meglöki a Szentantalt… és puff!…
Nagymama azonban ezen a szép nagyszombati napon – amint már említettem – nem volt imádságos hangulatban, vagy csak úgy könyv nélkül imádkozott, mert a kegyes Szent állt, mint a kőszál és később, belátva tervem aljasságát, bocsánatot is kértem tőle, s úgy éreztem, a nagy Szent meg is bocsátott, hiszen nagyapám is tőle kapta a nevét, bár nem lett szent, tehát meg is házasodott, amit nagyon bölcsen tett, mert akkor ki írta volna meg ezt a kis történetet?…
Később tehát nagyon illedelmesen megkérdeztem, hogy felkelhetek-e, s miután éreztem, hogy nagyanyámat a jólneveltség eme magas foka erősen meghatotta, egészen felületes mosakodás és öltözködés után engedélyt kaptam Tódor meglátogatására.
Szép, langyos tavaszi délelőtt volt, tehát Tódort kivittem a kerbe, mint egy főúr az agarát, és nagyon kellemes séta után visszaballagtunk az istállóba. Közben azonban apámmal ia találkoztunk, aki nagyon meglepődött jó magaviseletem eme magas fokán.
- Na, látod, mondta, tudsz te rendes gyerek is lenni…
Mivel pedig ennél nagyobb csoda már nem történhetett, és a déli harangszó is már a levegőben volt, már megmostam a kezem, mert a levegőben volt a bűvös szó is, hogy tálalva van! Ebéd végeztével pedig apám azt mondta:
- Majdnem elfelejtettem. Az ö9spörös bácsi üzent, hogy a délutáni körmenetben légy ott te is nagyanyáddal…
Hát – ott is voltam! Közvetlenül a baldachin mögött és erősen fogtam nagyanyám kezét, és nem vettem le szemem az arany szentségtartóról, amelynek ostyájában ott van a földreszállt és az emberek által megfeszített szelíd és békés, örök Isten.
A falu utcáján már az alkonyat járt, de zengett az ének és elszállt a házak felett, a kertek felett, ki a szabad mezők felé, ahol bontogatta már szárnyát a hűvös, szürke alkony.
Fogtam, egyre erősebben fogtam nagyanyám kezét, mert öspörös bácsi felemelte az Oltáriszentséget, és letérdeltünk mi is, mert körülöttünk elhallgatott az ének, és mintha elkaszálták volna – porba hulltak mind az emberek.
És ekkor úgy éreztem, a harangok mintha ujjongva felkiáltottak volna, mintha zengésük összeölelkezett volna magasan, fent az ég alatt, mintha soha többet el nem hallgatnának… és talán ezért van, hogy ha arra a hatvannégy év előtti feltámadásra gondolok, azt a simogató, boldogító, ujjongó zengést – ma is hallom.

Tömörkény István: Asszonyi ok

János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.
Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ezelől födél alá megy az ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.
- Ki az? – kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.
- Én! – feleli János önérzettel.
- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! – kiabál az asszony. – Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.
- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! – rendeli János.
- Nem nyitom én! – pöntyög vissza az asszony. – Ide be nem eresztelek, akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!
Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint vérig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az elevenhalottnál.
- Aszonták otthon – mondja –, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.
Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mitévő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhász ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a városba, és keressem meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és kihallatszik János dalolása. Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János éppen, hogy… Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját… mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:
- No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
- Gyék kend ide, édösapám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
- De várjék kend csak – bíztatja János –, majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.
- Hát… – kezd a beszédbe az öreg.
- Hát – vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőbe – tudom én, ne is mondja kend… Mind ilyen az… kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. de okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
- Én? – szól az öreg. – Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohasem hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.
- Persze hogy nem ű – hagyja rá János jóakaró bíztatással. – Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.
- Nem is… – mondja amaz, s önt a poharakba.
- Maga magának minek önt kend? – kérdezi János.
- Már mér nem öntenék?
- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Így évődnek délig, ezután estig. Hogy a János zsebe már nem futja anyagiakban az öreg intézkedik, és okvetlen „hangászokat” akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három cigány. De hisz elég az éppen. A klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. – Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.
Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószöllős pogácsa. Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. – A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz, kutyafülű…
Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.
- Ejnye, ejnye – feddi a bíró Jánost –, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?
János szigorú haptákot áll, és szól:
- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.
Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány fel, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt…

1899

Ady Endre: Kidalolatlan magyar nyarak

Vajon örökre így maradnak
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?

Itt a néma kínszenvedések
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.

Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős, nyári Napot,
Amikor gúnyosan leáldoz?

Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és úgy megölelem,
Haként az én volt szívem volna.
S úgy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes, titkos nőre.

De hát örökre így maradnak
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?

Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupán várom.

Sír szélén állok: nézzétek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el
Majd, amikor engem temettek.

Erdélyi József: Dévai dal

Éger és fűzfák közt kanyargott
a Maros, sík ártere zöld,
mikor a nap rég leperzselte
lenn az Alföldön a mezőt,
apám olyan irigyen nézte,
a vagon nyitott ablakán,
mintha a távoli Nagy Alföld
mind az övé lett volna tán.

Vitt a vonat, Erdélyben vitt már,
Marosillye, Déva felé;
a dévai tanítóképző, –
szabadságomat elnyelé.
Börtön volt a tanintézet,
szigorú börtön énnekem,
bírtam, míg bírtam, mégis-mégis,
ha visszanézek, szeretem.

Szerettem Dévát, Déva várát,
szerettem azt a várromot;
szebbnek, épebbnek, igazabbnak
láttam, mint minden templomot;
zsarnoknak láttam Bethlen Gábort,
Dávid Ferencet szentnek én, –
a legmerészebb reformátor
ő volt az egész földtekén.

Ott tátogott üres cellája,
ahonnan őt csak a halál
váltotta ki, de hitvallását
nem fogta a dévai vár;
túlélte őt, túl Bethlen Gábort,
túlélt minden csapot-papot;
túlélte erős Déva várát, –
minden zárt ajtót-ablakot…

JÓ tanuló valék, hasonló
negyven esztendő óta nem, –
nem volt abban az intézetben;
nagyot vesztett az énvelem;
mert otthagytam, ott én, a képzőt;
úgy hiányzott Ovídiusz, –
hiányzott volna életemből
Vergíliusz, Horáciusz.

Mégis, bár ottmaradtam volna,
s tanító lettem volna bár
néptanító… Romjában is szép,
nagy látvány a dévai vár;
Kőmíves Kelemen emelte,
szegény Kőmíves Kelemen;
s az tartja, ha mi áll belőle:
a feláldozott szerelem.

Kőmíves Kelemenné gyenge,
szép teste-vére tartja fenn…
Égerfák, fűzfék, zöld rétek közt,
úgy kanyarog még odalenn
a Maros mint prepakoromban,
ősszel nomádsátrak gyanánt
állnak partján a kórókúpok, –
úgy folyik ő Erdélyen át.

Lenn az Alföldön, Aradon túl –
olyan csendes már a Maros,
mint én leszek öregkoromban,
ami hozzám oly hamaros,
itt van máris: hajam-szakállam
ősz már, de míg meg nem halok,
amíg élek, megöregedni
nem bírok, bárhogy akarok.

Vagyok még, mint prepakoromban,
vagyok még olyan fiatal,
meghalok, ha egyszer elnémul
ajkamon a dévai dal;
öregen is, mint Déva vára
áll a hegyen romjaiban,
állok és nézek messze-messze,
lábam körül akármi van…

1961
Csillag és tücsök, Magvető Könyvkiadó,
Budapest, 1963

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súlyt legyen az erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő,
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Szilágyi Domokos: Héjjasfalva felé

I.

Lihegve fordult vissza. Már
ha itt vagy, hát szemből, Halál!

(Nemcsak ő s hona: tenhazád
is vérzik itt – tudod, kozák?)

Nem ágyban, nem párnák között.
De így se! – Nagy kötést kötett

– hol a kivívott diadal?
melyért még az ő fiatal

élete sem kár! semmi se!
ha hősökért zeng gyászmise,

hősökért, akik istenek
módjára erőt vettenek

a zsarnokságon! – Ó, de így!
ravasz, alattomos, irigy

sors martalékaként! – Ha más
halni kell: hát szemből, Halál!

Az örökéletre valót
így keresi meg – a halott.

II.

Papírok, szétszórt iratok
a test mellett. Nem-siratott

hulla – egy a többi között:
hisz végképpen levetkőzött

i – levetkőztették! – e tüzes
életből. – Távozol – fizess!

Halál, ó szörnyű uzsorás!
i – Hisz úgyis őrölte a láz,

a lelki, testi – – kell-e még
idézni izzó szellemét – – –

dehogy. Itt van. Hívatlanul.
Örök plebejus: Ő az úr.

III.

Civil őrnagy. Nincs lova se.
S reménytelen szerelmese

a szabadságnak. Lásd, kozák,
tiédnek is. Elátkozád,

„fugva hsutozva” – és ölöd.
Itt, Fejéregyháza fölött.

Kortársaid legjobbaikát
döfi át bosszuló pikád.

IV.

Nagyszállta? – már ki éri meg?
Még visszanéz. Szalad. Liheg.

Van út – kiút nincsen. – Ha már
halni kell: hát szemből, Halál!

Szemből, szívem, egyem, valóm.
Hadd lássalak még meghalón.

Érezzelek, tapintsalak.
Aztán nincs már kín, nincs salak,

verejték, szégyen, semmi gond.
Mért fut az élet, a bolond?

utolsó percig! – Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,

agy, hogy fölfogja, lássa szem.
„El vagyok veszve, azt hiszem.”

Szőcs Kálmán: Istenem, telefonálj!

Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,

némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.

Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: „Bocsánat, uram”.

Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után

megszólal a hang.

Gaál Áron: Delfinnel táncolj

Hunyt pillád alól kel fel a Nap
simogatásom ébreszt
szép ajkad ívén sóhajt hasad
nem múlik el az ölelésed

Foglyod lettem, kagylóban gyöngy
hullámzik benned a léted
tengeren fény, sziklán öröm
feloldozzák a vétked

Bűvöleted, ha bánat
s könnyed szivárvány, habon,
delfinnel táncolj s ne bánjad,
s ne gondolj rám, csak ragyogj!

/Chivitavecchia/

Jagos István Róbert: Te meg én

Alkusz vagy!
Olcsóbb remény fejében
szítasz végső tüzeket
-lángmegalkuvást.
Vajon mi marad?!
Parázsló lélektrombita.
Te meg én:
kopott románc koszos göncei.

2010

Kapui Ágota: Van valami

A félelem mint rosszul alvó gyermek
átnedvedzi fehér éjszakád
és melléd kúszik kérlelve ölelget
és szívedre tapasztja homlokát
van valami a jeges virradatban
a józanságon túli döbbenet
– a felismerés vakuvillanása –
mely megragadja lehulló kezed
van valami véges e döbbenetben
mert megállítja percre a világot
ki biztos volt és mindeddig veretlen
e perc alatt az öröklétbe látott.

2016

Kányádi Sándor: Akik a képből mindig

akik a képből mindig kiesnek
vagy idejük sincs belekerülni
mert amire a kezüket megtörölnék
megigazítanák a kendőt kalapot
szóval lencseképessé tennék
magukat kifogy a film lemegy
a nap oda az alkalom márpedig
mindannyian jól tudjuk milyen
fontos a fény a körülmények
általában hogy maga a kép
a lehető legelőnyösebben
mutathassa amit mutatnia kell

1976

Rakovszky József: A rab éneke

Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!

A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.
Nincs zöld mező, sem árnyas erdő,
mely lényem rejtené,
csak tört szívem üzen, ragyog
az ég felé.

Szabadság! Rólad álmodozni
be szép, be jó nekem,
míg fogvatartó láncomat
még csörgetem!
A nap már szundikál az égen,
lehajtja homlokát,
s mire kél, fejem veszi
a porkoláb.

Pilis, 1955. április 29.

Recsenyédi Fekete Miklós: Elégia

Hozzám
te minden ősszel
visszatérsz:
csupaszra fosztott fák közt,
zúzmara-verte álmos reggelek ködéből
csak úgy elém állsz
kísérteni,
és olyankor
valahol belül,
a legrejtettebb zugban
hangszer szólal:
Te játszol rajta,
puhán és simogatón,
ahogy még senki.
Aztán tovatűnsz.
Kontár kezekre hagyott
húrjain szép hangszerednek
új dallam nem kel már többé.
Ősszel,
amikor újra visszajössz,
Pengess örök dallamot rajta,
vagy törd porrá:
Maradjon néma mindörökké.

Szervác József: Jövőmagunk

Bombáit szórja a tavasz
tetemeinkre rádőlt az ég
homlokomra öledre
bedőlt fény barikádjai
mögül támad lerohan
ágaimon araszol
ablakomig szememig
türemkedik tenyerem
hasa alá de szökne
de szökne dala égeti
torkom fekszünk
jövőmagunk
lövészárkokban nyugvó
énekem égesse öled
talpad alá dalolok
ropogós padlót járok
napalmmezőt szerelemtarlót
uránőszt szőke hidrogén-
tavaszt bedől a fény
óvóhelyemen testeden
hullassa csak hullassa
szórja csak bombáit bedőlt
tavaszod tetememre

Csokonai Vitéz Mihály: A szeplő

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fehérlő
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti szőlő
A cúkoros kalácson:
Úgy báronyollik, oly szép
Oly édes, egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellén.

Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének,
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelegve szárogatják
Hajok vizes aranyját.
Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellén,
Egy földi nimfa mellén
Imádni az hibát is?

Gyulai Pál: Tanács

Kiket szeretsz s a kik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj’ rájok sokáig!
De öntsd ki szíved’, s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Oh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj, még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlan jöhet halálunk,
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat!

Koroda Pál: Szeress! Szeress!

Szeress! Szeress! Szerelmed üdvét
Megérdemlem, bár végtelen.
Abban, mit adhat kedvesének,
Hozzám koldus a fejdelem,
Koronánál fénylőbb dicsőség
Szór rád örökkön sugarat.
Dalomban élsz te akkor is, ha
A trónok összeomlanak.
Szívem kincstára, hogy lehess
Dúsgazdag, nyitva lesz neked
És hogy kíséreted legyen,
Ahol jársz, minden eleven:
Reád mosolyog az ég derűje:
„Úgy-e hűn tükrözöm szemed?”

Marconnay Tibor: Hadd csókoljak egy dalt az ajkadra

A ködös, bús kavargó reggelen
ó állj mellém és jer velem.
S hadd, hogy egész nap ott legyek veled
hogy a gyötrelmet elfeledd,
hogy elfeledd.

És este, amikor rétekre hull a dér
és szörnyek árnya a szívedhez ér,
ó, hadd legyen lelked kinyitva,
hadd csókoljak egy dalt az ajkaidra,
tavasz dalát, mely mindenütt kísér,
eredbe zsong és piros, mint a vér,
és piros, mint a vér.

1925

Szász Béla: Egy év múlva

I.

Föltéplek ismét, hegedő seb,
Mérged mindig mélyebbre ás –
a titkolt kín, mint én, erősebb,
Hiába’ minden tagadás!

Hiába’ nyílsz mosolyra, ajakam,
Mögötted jaj ólálkodik
S ha ne mtör is ki mély sóhajban:
Én érzem bősz fájdalmait.

S miért is mondjam, hogy érzem?
Miért ne sírjak, hogyha fáj –
Miért ne vágyjam rád, te kék szem,
Mosolygó ajk, szép rózsa-száj?!

Cságoly Péterfia Béla: Lakodalmas dalok a Kárpát-hazában II.

A múlt paraszti életformájában a lakodalom volt az egyik legjelentősebb mulatási alkalom. A lakodalom az azt rendező családok számára egyedülálló reprezentálási lehetőség. Ez alkalomból anyagi javaikat és társadalmi súlyukat a helyi társadalom érdeklődésének középpontjába állíthatták. Ez a kevésbé tehetőseket is arra csábította, hogy anyagi lehetőségeiket felülmúlva reprezentáljanak, akár létbiztonságuk rovására is. A lakodalom mozzanatai gondos előkészítést igényeltek. Szertartásos énekek kapcsolódtak minden tevékenységhez

Tóth Kálmán: Naptól virít…

Naptól virít, naptól hervad a rózsa…
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlen egy világom.

Haragszom én a lányokra miattad,
Hogy lelkemet olyan nagyon megcsaltad;
Te reád is haragudnám szertelen, –
Csak ne volna oly nagy úr a szerelem!

Mikor még úgy együtt voltunk jó régen,ú
S elmerültem szép kék szemed tükrében,
Azt gondoltam: mennyországot láttam ott;
Pedig az egy pokol kékes lángja volt.

Hanem hiszen mindegy nekem, ha az is,
Szeretlek én, ha a lelked csalfa is…
Elhazudtam: hogy szerelmem kiégett!
Pedig most is majd meghalok te érted!

Marconnay Tibor: Verőce és a mediterrán

Lassan csúszott a Nap, le, lágy hegylánc fölé:
S a hűsítő Dunát négy karral széjjeltárván,
Rózsaszín s szőke ő, én fénylőn barna márvány,
Egy visszahódítást reméltem, ád az éj.

Ált egy kis zátonyon, vágyától félve, s várván,
De én a transzparens, s azúr emlékeké,
Egész másféle nőt láttam: – sötét, s kevély
Csupaszt, s pezsgett a gyöngy Mediterrán dagályán.

S már hosszan, pirosan, aranyló s violás
Lángokkal lobogott folyamunk, csupa sás,
Békalencse, s fűzág karcolt az érző bársony

Húsába s Júlia sejtvén, mily nagy igény
Szít, – egész Életem: mihelyt kihunyt a Fény,
Kívánta, általam meztelen: mindent lásson…

Maksay Albert: Kőrösi Csoma Sándor I. rész

A ma s a jelenvaló világban szükségképpen a saját életével elfoglalt embernek szembeszökően jellemző tulajdonsága az az önzés, mely az elmúlt nemzedékek halhatatlanjainak kijáró hódolatot, kiáltó ellentétben a halhatatlanság időfeletti és az időtől független jellegével, kötött időpontokhoz, arányos időközökben ismétlődő évfordulókhoz szereti fűzni. Az évfordulók között elnyújtózkodó időtartam ölében rendszerint aludni szokott az emlékezés, csak az évfordulói alkalmak ébresztik fel aztán az utódok hálátlan lelkiismeretét és benne a tiszteletreméltó nagyok emlékét.

Arany János: Dal

A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája!
Úgy megsí-rí, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.

A hegedű bús nótája,
Magyar ember mulat nála:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szíve majd megszakad.

Arany János: Gyermek és szivárvány

Sírt az ég az egyik szemével
A másikkal nevetett;
Páros ívű szép szivárvány
Koszorúzta keletet:
Szép szivárványt, barna felhőn,
Nézte ábrándos fiú,
Egy sóvárgó méla gyermek,
Kék szemű, de szöghajú.

«Be gyönyörű híd az ottan!
Égi híd az» gondolá
«Oh, talán ott járnak épen
Az angyalok fel s alá!
Mint szeretnék odamenni!

Arany János: Írószobám

Ez a szoba, hol én most
Tillaárom haj!
Pusztítom a papirost
Tillaárom haj!
Se nem csapszék, se nem bolt,
Csizmadia műhely volt.
Tillaárom haj!

A fő céhmester szabott
Tillaárom haj!
Benne csizmát, papucsot,
Tillaárom haj!
Ha megvarrta eladta,
Jól eresztett a kapta.
Tillaárom haj!

Dr. Dobai János: Arany János emlékezete

Miniature jellemrajz

A világháború borzalmas vívódásai között ünnepeltük születésének százéves fordulóját; szerényen, mint ahogy a válság történelmi napjaiban tehettük, szívből, mint ahogy a legmagyarabb költő egyéniségéhez méltó volt. Ma ismét idézzük szellemét, hozzá menekülünk, miként ő fordult a dermesztő évtized alatt az égbe ragadott legjobb barát és költőtárs emlékéhez, hogy épen éljen bene a hit a nemzeti megújhodásban.

A zord idő újból reánk tört, talán fájóbban és rettenetesebb mardosással, mint valaha. Sivárság, köd, pusztaság mindenütt; keressük a vezető szellemet, ki lánglelkének fönséges erkölcsi tartalmával irányítója lehetne meggyötört

Reviczky Gyula: Arany Jánosnak

Válaszul "Kozmopolita költészet" című versére

Áldom én is azt a bölcsőt,
"Mely magyarrá ringatott".
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szívembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, ami bennem eszme,
Dallom, amit érezek.

Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.

Kiss Menyhért: Édes anyám imakönyve

Oly egyszerű, kopott könyv az
Édes anyám imakönyve…
Mégis, mikor rágondolok,
Kicsordul a szemem könnyje.
Imádkozni, oh be régen,
Anyám abból tanítgatott.
Áldjon meg az Isten benne
Minden betűt, minden lapot!

Imádságos szép szavait
El azután se feledtem.
Ma is, mikor eszembe jut,
Mondogatom önfeledten.
Oly egyszerű minden szava

Kiss Menyhért: Elmegyek utánad

Nehéz útra kelni, mégis el kell menni,
Hiába akarom, nem tudlak feledni,
Álmomban is látom halavány orcádat:
Elmegyek utánad.

Mióta szeretlek nagy rabságban élek,
Azóta tudom, hogy vannak szenvedések,
S bár tudom hűséged játszi délibáb csak,
Elmegyek utánad…

Csillagnak ragyogni, virágnak virulni,
A szívnek törvénye egyszer elpusztulni,
Vár még egy örömem, hogy még egyszer látlak:
A nagy búcsúzásra –
Elmegyek utánad…

Kiss Menyhért: Százszor esküdtem

Százszor esküdtem: nem hiszek
Álomfejtőnek, asszonynak, leánynak,
De ma tavaszra langyult a hideg,
S ma röpítnek csattogó, égi szárnyak…

Százszor esküdtem: nem fűzöm
Remények aranyfonalát titokba –
S ma Főnixként elégvén a tűzön,
Az égre nézek bízón, mosolyogva…

Százszor esküdtem: nem szedem
Szavak virágát színes koszorúba:
S ma akaratlan, halksejtelmesen
Új dal suhan a húrra…

Százszor esküdtem: e szót szerelem
Nem, nem hordozza a szívem, az ajkam;
Ma belopódzott gyászos könnyeken,
Oh Istenem, könyörülj rajtam…

Kiss Menyhért: Új március

Ibolyaillat reszket a légben,
Tüze van a kacagó napsugárnak,
S a friss szántású ugarak felett
Tavaszi madarak suhogva szállnak.
Zsendül a föld s a pajkos kankalin
Kidugja a réten selymes fejét:
Hallod az élet vidám muzsikáját
Erdőn, mezőkön szerteszét.

Oh, Március, nagy idők szép tanúja,
Itt vagy és soha meg nem változol,
Kezedben most is illatos virág van,
S szemedben pajkos, sugaras mosoly.
A szívedben ott ragyog-e az álom,
S a szabadságnak piros mámora.
Lesz-e a mi fájó honszerelmünkből
Hős cselekvések gyönyörű sora?

Kiss Menyhért: Utóhang

A szívem hárfa, rajta lágyan
Csendülnek bánatos dalok:
Összecsukódott fáradt szárnyam,
És mindig szomorú vagyok.

A dal, a ritmus kifogyóban,
Egy-két húr sír még csöndesen:
Valakit vártam valahonnan,
Aki nem jön el sohasem…

A szívem hárfa, titkos méla,
Angyalkéz tépi szenvedőn,
Éjféli órán villan néha
Én szép, hófehér szeretőm.

Sápadtan, búsan néz a húrra.
«Te vagy!» - s a szívem felsajog;
A kísértő köd halkan súgja:
«Villódzó fantom, árny vagyok»…

Cságoly Péterfia Béla: Koroda Pál költő, drámaíró, jogász, fővárosi postatanácsos

Elfelejtett költőink sorozatának újabb érdekes figurájához érkeztünk, aki kurucosra pedert fekete bajuszával, fehérgamásnis cipőjével, szürke, kemény kalapjával már kilencven éve örökre eltűnt a pesti utcákról. Az 1858. március 7-én, Bars vármegyében Kisendréden született Koroda Pál, évszázadokra visszatekintő ősi magyar nemesi család leszármazottja. Édesapja, ugyancsak Pál, megyei főügyész majd főbíró, aki jeles alakja volt a megyei közéletnek mind 1848-49-ben, mind utána. Édesanyja, Zeitler

Koroda Pál: A hívőhöz

Égő fejemet térdeidre hajtom,
Épp most susogtad, hogy szeretsz nagyon,
Hozzám hajolsz kigyúló ajkaiddal,
Te üdvözítesz engem, angyalom.
Hallom szívednek lázas lüktetését,
Szemed napfényes, tündöklő egem;
Ha a gyönyörtől most szívem szakadna,
Beh szép halálom volna, Istenem!

Koroda Pál: Az árral szemben

A lét tusája, melyet lázasan
Vínak körültem, meg nem kapta lelkem,
Ki elbukott, azt én nem szánhatnám,
S kit győzni láttam, azt ne mirigyeltem.

Kicsinyes célért csapnak össze ők
Oly fegyverekkel, miket fogni szégyen,
A tusa bármint dúl, bármerre dől,
Nekem csak látvány, miben semmi részem.

De hittem: minden alkotó erő,
Nemes vágy, a mi most forrong elnyomva
Egyszerre törhet lávaként elő,
Hogy a felület szennyét elsodorja.

Koroda Pál: Az emberek

A rabok

Nincs már szabadság! Nincs, mióta
Az elnyomottak bősz hada
Legyőzte azt a keveset, ki
Szabad lehetett valaha.
Az elragadt kincs milliók közt
Megosztva semmivé foszol;
Eltűnt a nagyság, a dicsőség,
Maradt a bűn és a nyomor.

A kiket felvet a szerencse,
Szemükben büszkeség ragyog,
Fejük fennhordják, elhitetné

Koroda Pál: Bűvös éj

Tudtam én, hogy itt talállak
Ablakodból kihajolva,
Tudtam én, hogy te sem alhatsz
Ilyen édes éjszakán.

Csukva tartják szemüket most,
Akik máskor leskelődnek,
Nem lát minket senki, senki,
Csak a fénylő csillagok.

Je ki! A te könnyű lépted
Nem riasztja lomha álmuk,
Olyan csöndes, mint a harmat,
Mely virágos gyepre hull.

Koroda Pál: Kedvesemről

Ha büszke fődet némán emeled fel
S kék messzeségbe merül el szemed:
Az eltűnt régi, nyájas isteneknek
Szent sziklaormán látom én hegyed.
Tiéd az ég, a föld, a lég, a tenger,
Bíborfelhők rád fényt árasztanak,
A berkek, erdők, folyamok csapongó
Nemtői lesik intésed, szavad.

Ha mondhatatlan édes suttogással
Boldog mosollyal nyújtod kis kezed,
Aranyhajadon hófehér virágból
Szövődve össze koszorú lebeg.
Így szállod át a viruló mezőket,
Köszönt azoknak fénye, illata,
Madár dalolja, a táj visszazengi:
„Ez ő, ki éltet! A tavasz maga!”

Ha fájó érzés lopódzik szívedbe
S felleg borítja homlokodat el

Pákolitz István: Egry

Drapp-szürke pulóveres
repedezett-fölarcú paraszt

Szikár csontos halász

Égőszemű
                Fénylelkű

Színeskrétával
és ecsettel játszó-álmodó
Gyermek

Különös világú ragyogás
színcsodák
                párák
fényzuhatagok hírhozója

Derű
       szépség
emberség és tisztaság
igézője

   Sokkal szebb vele a világ

Földi Mihály: Zilahy Lajosról

Emberei megszerkesztésében kissé Jókaira emlékeztet. Egysíkú emberek. Jók vagy rosszak, csúnyák vagy szépek, s mindig vagy nagyon csúnyák vagy nagyon szépek, s nagyon boldogok vagy elviselhetetlenül boldogtalanok. Amivel Jókai tele van, nála ismét felbukkannak a romantikus magyaros kuriozitások: a régi, primitív világot elkeseredetten sirató magyarok, a földdel-vaddal együtt dobogó parasztok, az életbe játékosan belefáradó szép dzsentri ifjak, a vármegyei lovagok és delnők, a nagy erejű férfiak, akik ujjaik egyetlen markolásával össze tudják zúzni a bivaly gégéjét, s akiknek agyonverésére csapatostul kell összeszaladniok a többi férfiaknak.
Ez már különlegesen magyar romantika, amely sehol máshol nem volna ható érték, csak nálunk az. A valóságban nagyrészt nyomuk sincs már ezeknek az elképzeléseknek, de mindig kedveltek nálunk, ahol kissé szinte elvárják az emberek az írótól, hogy megszépítse életüket. Így szépül meg

Zilahy Lajos: Biblia

Zörgő, aszott papírlapok.
Szavuk vak, bántó hangot ád, –
Talán fakó lelkük zeokog
Siratva az ős kánonok,
Lassan pirosló alkonáyt.

Zördül az érces pergamen
S a sok testetlen árnyalak
Halkan, némán, egymásután,
Hóködbe foszló trónusán
Lágyan suhanva szárnyra kap.

Lebben fehér leplük. Jönnek,
Hosszú hószárnyú kérubok,
Acéllelkű prófétahad
S kereszt alatt vonaglanak
A tépett arcú Jézusok.

A vén könyv álmodón pihen
Sírva rá senki nem omol
S az ó, fakó betűk alatt
A sok testetlen árnyalak
Tört szárnnyal, lassan haldokol.

Zilahy Lajos: Egy gyermekkori fényképre

Te kisfiú, kit most e régi képen
Egy drága, vén albumban láttalak,
Ki messze vagy és boldog halott vagy már,
Halott porodban most is áldalak!
Úgy nézelk el, oly hosszan és oly fájón,
Ahogy a holtak arcát szokták nézni.
– Ki most az arcképed kezébe vette,
Tudod-e kisfiú, ki volt e férfi?

Ez én vagyok. Ez ő, – aki te voltál!
Kit messzi sorsa már elátkozott.
Te élsz itt benne elbűvölt alakban,
Nem ismernéd meg, – úgy megváltozott!
Kurtára nyírták dús, arany hajad,
Mely rőt csigákban vállaidra omlott, –
Most egy bús arc lárváját viseled,
Mily sötét lett a régi, tiszta homlok!

Mint egy kedves és tűnt halottat nézel,
Föléd hajolva, megtört, bús szemekkel,
Az Idő néked mély üvegkoporsó, –
Húsz messzi vének távolában fekszel!
Mily szép az új ruhád: a kis matrózruha!
Csöpp sétabot… Ma erre vagy hiú.
Ó, mily cscsés a kis, gombos cipő,
– Be boldog is voltál, te kisfiú!

Hol vagy te most, te régi kisfiú?
Milyen kertekben kergetsz karikát?
Te boldog vagy, ó, te még nem tudod,
Hogy messze évek távolain át
Bent az Időben él egy fáradt férfi,
Ki számlálja a szálló éveket,
Szívét a múltnak száz fájdalma vérzi,
S arcképed most a kezében remeg.