Reviczky Gyula: Aratás

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Úgy vágja a sűrű rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét így kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszorúja;
Így mennek be a faluba.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Szerelem

szerelemkép13czobel[Donna Juanna IX]

 

Forró nyári délután heves kék ég. Izzó napsugár ömlik szét egy kert felett. A sötét kék vizű tóban hattyúk úsznak, hosszú csillámokat hagyva maguk után.
A pázsit elöntve fehér liliomok, piros szegfűk és tubarózsákkal. Mámorító szédítő illat.
Kelet felől nehéz felhők jönnek, távol mennydörgés hangja, már villámok is láthatók az ég alján.

 

DONNA JUANNA

Maga is mintegy fényalakká válva, szinte feloszlik a fénybe. A virágok meghajolnak hosszú fehér köntöse szegélye alatt, s ingadozva emelik fel fejeiket léptei után, erősebb, bódítóbb illatot lehelve.

 

A VIRÁGOK

Illathangon Donna Juannához:

Hozzánk jövél, bűbájod hozva nékünk,
Legszebb, legjobb, öntudatos testvérünk,
Illatunk hangjával köszöntünk téged,
Színünk fényével dicsérjük szépséged.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Lidérc-űző

Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
csábíts gazdagot és fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
ne sodorítsd rám s ne mutogasd:
eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
arcom előtt, jaj, ne harizsáld!

Szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én
mily bonyodalmak tömkelege –
ebből elég volt, rég elegem!
S a combod, a talpad: az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…

Sajó Sándor: Első szerelem

Tavaszi nap hő sugára,
Rózsabimbó mosolya…
Óh szerelem, első, édes,
Nem feledünk el soha.

Lángra gyújthat évek múltán
Forróbb, mélyebb, második,
De a szívünk, elmerengve
Rólad mindig álmodik.

szerelem4sajo

Sinka István: Fölöttünk örök lomb

Éva öltözködi bűvös ruháját,
s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
S míg a hold rendezi lila szobáját,
galambok álmodnak. Az este éjjül.

Fülembe suttogó őszi kedvesem,
igézve állunk: nincsen sír s halál.
Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
s a szeme, a szeme nagy violasugár.

Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.

szerelem3sinka

Weöres Sándor: Játék

       [Lány mondja]

Oda se hallgatok,
behunyom a szemem.
Mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behunyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behunyom a szemem.

Lisznyai Kálmán: Liliom szálakból…

Lisznyai KálmánLiliomszálakból
Van vetve ez az ágy
Mint a friss hóharmat
Oly szép, fehér és lágy.

De fehérebb az a
Holt menyasszony rajta,
Hát az a szép lélek,
Melyet elsóhajta?!

Szép fehér lelkét az
Égbe sóhajtotta,
De lelke szerelmét
Itt a földön hagyta.

Itt hagyta énnekem
A szívembe zárva,
Halálom óráján
Elviszem utána.

Gyóni Géza: Budapest

Ezüst ködből már fátyolt vett magára.
Fehér gázlángok, mint a gyöngysorok
Ragyognak rajt s most imádóit várja.
Az öreg Duna meg halkan dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A festettarcú város mosolyog.

Ezer fénycsók tapad az ablakokra,
Kinyújtóznak a palotasorok
És kigyúl már a gyönyör csipkebokra.
...Városhetaira, várj még! Ó, fogadd
Kivert, kirúgott, bús koldusodat!
A kapud előtt régen ácsorog.

Nem ismered már? Pedig hogy szeretted,
Ölelted mámortakaród alatt.
Zsebében akkor, hej, igaz, még csengtek,
Daloltak vígan nótás aranyak.
A szeretőd volt, dalos lovagod
S egy dallal még az adósod maradt.

szozattovabbacikkhez

Ambrus Balázs: Kedves Géza,

olvasom az újságban, hogy életedben némi változás történt: meghaltál. Nem baj, Kedves Géza, a halál nálad nem sokkal jelent többet, mint az orosz fogság; három esztendeje, hogy elmentél innen, alig tudok embert, aki frissen emlékeznék reá, hogy mikor beszélt veled; az űr, amely elválasztott Téged tőlünk, egyre mélyebb, szélesebb lett s most immár a végtelenbe nyúlt. Másrészt a halál korántsem vitt a föld alá, inkább jobban elénk hozta a nevedet s úgy érzem, hogy aki e három év alatt aggódva leste az idők változását, akik a háborút nem majálisnak tekintették, hanem a lét, vagy nem lét kétségei között szorongtak és szomjasan kaptak az írásaid után: azok még több szeretettel s becézéssel gondolnak reád, s akiknek kincstárába, mint egy gyémántot teszik el a Te nevedet. Nem, Te nem haltál meg, a halál nálad csak ideiglenes átmeneti állapot, a három esztendő minden magyarja úgy gondol reád: mint egy emberre, aki a legnehezebb időkben tett bizonyságot a tehetségéről, a férfiasságáról s a magyarságáról.

szozattovabbacikkhez

Tóth Zsigmond: Búcsú Gyóni Gézától

    Magyar dicsőség ragyogó egéről aláhullott üstökös!

    Mélyen megrendülve állok kihűlt tetemed romjai felett. Azért állok itt, hogy elrebegjem bajtársaim: a fogoly magyar tanítók, önkéntesek és a legénység búcsúszavait. A hű bajtársak keserű érzése az én szívemben a szomorú kötelezettség súlya alatt már szaggató fájdalommá egyesülve, elszorítja a szívemet.
    Megrendülve kérdem: miért aludt ki lángoló szellemed…?! Mely rabságunk sötét éjjelén világolt nekünk; mely annyiszor beragyogta a földalatti sötét börtönöket, s a börtönökben vergődő sötét szíveket. Miért szűnt meg nagy szíved dobogása…?! Mely nemcsak átérezte, de enyhítette is a bajtársi nyomort, míg lankadó erőddel másokat támogattál; míg lángoló szellemeddel másoknak világítottál; önmagadat emésztetted meg, mint az égő gyertyaszál.

szozattovabbacikkhez

Valentyik Ferenc: A „Csak egy éjszakára” című Gyóni-költemény születésének története

„Mikor kitört, azt hitte az ember, hogy rögtön elmúlik majd és olybá vesszük századunk és életünk történetében, mint orkánt, mint földrengést, vagy mint tűzkatasztrófát. Mint egy ítéletet, ami tovavonul fölöttünk, mint egy barbár kísértetet, akit elűzünk kétségbeesve magunk közül. […] Óh, nem, itt maradt állapotnak, hadi állapotnak és világ lett belőle, háborús világ.”  – emlékezett a szarajevói merénylet második évfordulóján 1914 őszére, a kijózanodás időszakára Szép Ernő (1884-1953), irodalmunk jeles alakja.  A történészek feljegyzései is nagyon hasonlóak: mire lehullottak a falevelek, Európa szerte, így Magyarországon is mind többen döbbentek rá, hogy le kell számolni a villámháború illúziójával. A hadviselés elmélete és gyakorlata végérvényesen megváltozott, a küzdelem korábbi lovagias formái gépies halálgyárrá alakultak. A borzalmak láttán a háborús propaganda hatása alól elsők között azok az értelmiségiek kerültek ki, akik a háború kitörésekor még a tömegekkel együtt lelkesedtek, remélve a rövid, győztes diadalmenetet, mely igazságot szolgáltat és egyúttal megoldja a Monarchia problémáit is. A folyamat jól érzékeltethető Szép Ernő kortársa, a XX. századi magyar líra ellentmondásos megítélésű alkotója, Gyóni (Áchim) Géza (1884-1917) pályafutásával, aki a háború kezdeti lelkes igenlőjeként mintegy száz nap frontszolgálat után a „Csak egy éjszakára” című versében látványosan szembefordult az öldökléssel.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza testamentuma

Olcsvay Géza grafikája„Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.
1917. VI. 15.”

Az I. világháború énekesének utolsó verse igazi búvópatakként vált a keresztény magyar irodalom részévé. Felbukkant, megcsillant rajta a fény, majd időlegesen eltűnt a mélybe húzódva, de energiáiból semmit sem veszítve, okulásunkra kristálytisztán ismét mutatja magát. Száz éve, halálára készülő és már a tébollyal küzdő szerzője még alkotásra képes, végső világos pillanatában született. Fennmaradását krasznojarszki rabtársainak köszönhetjük. Tscheik Ernő (1880-1965) iglói rajztanár, képzőművész a tüdőbetegek részére kiutalt XIII. számú pavilonban 1917. március 13-tól szobatársa volt Gyóni Gézának, s 1918. januári levelében Szolár Ferencnek írta Budapestre: „Pénteken reggel az ágyban fekve a falra írta „Térjetek meg és szeressetek” című versét, melyet innen másoltunk le s csatoltuk a kézirataihoz.” Másnap, 16-án reggel 9 órakor a költő kórházba került. Így lett a költeményből örökérvényű üzenet, mely az 1919-ben kiadott „Rabságban” című kötet záróakkordjaként jelent meg először nyomtatásban.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Akik az Istent elrabolták, Az élet titka, A gránicon, Harminc évig a pusztában, Hegedűszóló

Gyóni Géza:

Akik az Istent elrabolták


gyoni300 220rabsagbanRám törtek éjjel vad robajjal.
Nyár volt és meztelen hevertem
Lugas alatt nagy ősi kertben.
Soká késett akkor a hajnal.
Rám törtek éjjel vad cselédek,
Libériás, álarcos szolgák.
Szivem kivágták s elhurcolták
S rendelték, hogy sziv nélkül éljek.
Kincseknek háza volt a szivem:
Benne lakott Szűz-Mária,
Betlehem és Isten fia,
Benne lakott maga az Isten.
De rajta törtek a vad szolgák;
Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
Ó, szörnyű számot kinek adnak,
Akik az Istent elrabolták?

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: Gyónás

/evokáció Gyóni Géza versére/

A halál igazságot oszt,
Gonosz, ki mást szavakkal ámít.
Tisztítótűzben ég el az,
Kiben nincsen semmi jó szándék.
A test csak eledel marad
Vadak kölykeinek számára,
Csontjaink majd elporladnak.
Nem jut nevünk kőre, márványra.
Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.

Juhász Gyula: Ének a toll katonáiról

Szerettem őket és közöttük éltem
S velük szenvedtem életemben én
És együtt vártuk a magyar vidéken,
Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén.
Kopott szerkesztőségből szállt az ének,
Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény,
A telefon lázas kagylója zengett,
Új rímeket sugallva énekemnek.

Ó névtelen s neves száz fürge hőse
A tollnak, amely szentebb, mint a kard,
Mely utat vág egy igazabb jövőbe
S naggyá avatja a szegény magyart,
Vidéki por, sár, sok bús hegedőse,
Ki másokért küzd, álmodik, akar,
Szeretlek testvér és bajtárs a búban
S az igazért vívott szent háborúban.

szozattovabbacikkhez

Lampérth Géza: Gyóni Géza szelleméhez

Testvér, kit ma szellemcsókra várunk,
Kit dús rónánk szült deli magyarnak
S Pozsony, Sopron, két ősi végvárunk
Jegyzett el a zengő magyar dalnak,
Ki indultál hívők szomjú nyáját
Vezetni szép híves patakokra
S kinek a sors csendben indult gályád
Életharcok bősz sodrába dobta…
Ki elsők közt bokrétásan keltél
hadba, mikor a hívó szó zengett
S bajtársaidba lelket énekeltél
Lengyel mezőn, tábortüzek mellett,
Ki felé egy nemzet tapsa dörgött,
Ki ittad a dicsőség borát
S kinek tört dalodba rablánc csörgött
S meglaktad a gyehennák torát,
Míg szellemed fénye ködbe veszve
Zengő szíved s lantod megszakadt…
Testvér, óh mit álmodtál ott messze
Szibéria jéghantja alatt?

szozattovabbacikkhez

Móra László: Hazajössz Gyóni

Lerázva magamról szennyes földi port,
Tisztán, fehéren szállok napkeletre,
S akit az élet korán eltiport:
Köszöntöm Őt, a hóra térdepelve.

Szibéria!… Bilincset zörget itt a táj…
Magyar test hamvát titkoló gödör
Mélyéből hallom: „Fáj az éjszakám!
S a messzeség is végtelen gyötör!”

Bízó lelkemmel átfonom a sírt…
Imát suttogva gyógyítom sebét…
Idézem néki, amit akkor írt,
Mikor Mihálynak lefogta szemét:

„Hazaviszünk! Ne félj öcsém, ne félj!
S majd melléd bújok én is a sötétbe…
Nyugodj, öcsém, és mindig csak remélj:
Hazajutunk még jó anyánk ölébe!…”

szozattovabbacikkhez

Vöröskői Wolfarth Olga: Legyek-e lármafa?

        1917.

Zászlót lobogtatok,
Veronika-kendőt,
Faggatlak asszonyok,
Mondjak-e jövendőt?
Legyek-e lármafa
Kolomp a jegenyén?
Vagy fusson a kerék
A Halál szekerén?

Lármasíp az ajkam,
Láztól sebes a szám.
De állok, mint kemény gránitszikla
A magyar Golgotán.
Sóhajom sikolt, mélyről felkiált:
Igaz magyarból maradt-e még mag?
Vagy csatában pusztul el mindenik,
S utódja sem marad?

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka költő

czobel minka„Évekkel Ady költői forradalma előtt élt a Szabolcs megyei Anarcspusztán, a világ végén egy különös boszorkány. Egy istenáldotta költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, akiről közvéleményünk láthatóan nem akart és ma sem akar tudomást venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához, illanó sejtelmekhez és századvége-hangulathoz, mint bárki másnak”, mutatta be ezt a mára már szinte elfeledett különös asszonyt Szepesi Attila, a költőnőről írt kiváló esszéjében. „Azon az áttörhetetlennek látszó falon, mely Arany János varázslatos világa és az Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak a magyar poéták, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli tündér, aki – ha neki úgy tetszik – szellemalakot ölt. Átjárt a falon, legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés olyan költője volt valaha is a magyar Parnasszusnak, aki egyenetlenebb életművet hagyott hátra, mint ő. Ám ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a testi valójában rút boszorkány, ez a sugallatai és spirituális színérzékelése szerinti nő-Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek.”

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: A magányosak, A menyasszonyok kara, Virrasztó

A magányosak

Hatalmas szürke szikla
Magas kopár hegyen,
Felette tiszta csillag
Sötétlő kék egen.

Bár létük közel hozva –
Egymást nem ismerik,
Szavuk nincs – némák árvák
S magános mindenik.

Éjente felviláglik
A tiszta fénysugár,
S éjente távol égről
A szikláig leszáll.

De magányos a csillag,
Mert nem is tudja tán,
Hogy fénye visszacsillan
A szikla oldalán.

S a szikla meg nem érzi
A tiszta sugarat,
Örökre, mindörökre
Csak magános marad.

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Móricz Zsigmond

„Szegény emberek” között forgolódtál,
Csak céduláztál ezer sóhajt-álmot,
Amilyet ébren mindegyikük álmod –
Szép, ízes szavad várták, mint egy jó tál

Meleg ételt, oly tékozolva mérted,
De visszhang nélkül keserűn sóhajtsz bár,
Gyémánttá izzott a rozsdás Hét krajcár,
S most örökségünk: egy egész Tündérkert.

Hír egén neved szétágazó Göncöl,
De hunyt fényed homályhoz nem kölöncöl:
Tovább szikráz a Sárarany, s mert gazdag

Nyaraid lángot lelkünkbe nyilaztak,
Terád eszmélünk s arra, hogy a Fáklya
A sötétségnek leplét ronggyá vágja.

Sértő Kálmán: Szabó Dezső

Hatvan éves az Óriás,
A csillagokig glóriás,
Törpék között a Gulliver,
Még mennydörög, villáma ver.
Ő a trombitás, harsonás,
A mély sírás, a zokogás,
A bú, a kérdés, vád, a jaj,
Gyémántszökőkút, könnytalaj.
Beszélhet nékem Hatvany,
Hogy Ő nem prózai Ady,
Azt én érzem itt, a magyar,
Hogy ki mekkora, mily magyar.
Falu, a falu elsodort,
Engem is a szél elsodort,
Pár embert emelni sodort.
Szabó Dezső egy nagy magyar,
Ő itt a legnagyobb magyar,
Még nem volt ekkora magyar,
Ily alig elférő magyar.

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Éjjel vándor vagyok

Éjjel vándor vagyok az agyvelőm honában
A holdra feszítve betonban
Lelkem megfékezetten szívja a szelet
S a félbolondok nagy muzsikáját
Kik rágják a holdbeli érc szalmáit
És repülnek és repülnek és hullnak a fejemre
Mely testét elveszítette

Hold1

szozattovabbacikkhez

Endrődi Sándor: A Balaton mellett

DR. ÓVÁRI FERENC BARÁTOMNAK

Tenger idő multán itt bolyongok újra
Búgó partjaidon, csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét rajtad, és - magamon.
Amióta téged utolszor láttalak,
Bizony megváltoztunk, szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt, lásd, megöregedtem.
Partjaid magányán, ahol egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva jártam:
Dübörgő, prüsszögő vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a csöndes éjszakában.
Itt is, ott is megáll. Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok. Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug, ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok megölelhetnének.
Mintha az egész mult szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant parlagból csinálni!
S alkot a jövőnek bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet hazájához kösse,
S lankadó erejét a hazaszeretet
Hullámai között edzetté fürössze.
Ami elmult: elmult! Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény letörött várfokon,
De kél a nap, és a diadalmas élet
Ujjongva robog át a meghalt álmokon...

Radnóti Miklós: Nyári vasárnap

[Naphimnusz]

    Tüzes koszorú te!
szőke hajak gyújtogatója,
fényes esőket ivó
égi virág!

    Fényesség bokra te!
folyóknak déli sziszegése,
kisded állatokat nevelő
sugaras anyaemlő!

    Buzát nevelő te!
futosó gyerekek pirítója,
fiatal testekkel tegeződő
ravasz szerető!

    Égnek arany szöge te!
ébredező, táj vidítója,
pörkölve simogató
tűzkezű szentség!

Érted térdepel és
jámboran vallja a titkát
hajbókolva
a büszke vidék!

Sajó Sándor: A Badacsony

Távolból zordon, óriás koporsó,
Sötéten áll a kéklő ég alatt;
Lábánál tó ring, égszínűn mosolygó,
Tövében élet, virulás fakad.
Bútól redőzött széles sziklahomlok,
Évezres sorsát erről olvasom:
Titáni tűz, mely önhamvába omlott
S áll megkövülten: – ez a Badacsony.

Nem nyúlik égbe, mégis úr a tájon,
Bukott hősként is büszke látomány,
Mely mint egy szép, de félbeszakadt álom,
Dermedten méláz múltja távolán.
A virulásban olyan itt e vén hegy,
Mint koszorúk közt sötét ravatal:
Övezi pompa, fény, virág tömérdek,
De mind a pompa – halottat takar.

Az ormon állok. Halott van alattam,
Tűzláng, mely egykor büszkén égre tört;
Ah, egykor izzott, forrt e szikla-katlan
S dübörgéstől reszketett a föld!

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Hó és pipacs

A nagy hegy mögött már oláhok élnek,
És sóhajtozó szegény magyarok,
Hó van a hegyen, innen tágas síkság
Búzatáblák és piros pipacsok.

Betegen botorgok az országúton
És megállok a kő-Krisztus előtt;
Négy éve nem húztam lábam ki Pestről,
Hosszú négy évig nem láthattam Őt…

Egy álomszínes parlagföldre lépek,
Hol millió tarka vadvirág.
Betegen hajladozva szedegetem,
S zokog bennem egy összetört világ.

Amikor ledőlök az út mentére,
S virágkévére hajtom a fejem,
Felsóhajtok a bárányfelhős égbe,
Gyógyíts meg végre, édes Istenem…

Egyedül Vagyunk, 1941. július; Sértő Kálmán versei 1943.

Vajda János: A Balaton partján

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

szozattovabbacikkhez

Tamás Rózsi

Magyar népköltés

    «Tamás Rózsi mit gondoltál,
Mikor agyagér’ indultál?»
«Én egyebet nem gondoltam,
Szerencsétlen úton jártam.
Letörött a föld fölöttem,
Elnyelt engem, elnyelt engem.
    Jó Tamásné, édes anyám,
Édes jó nevelő dajkám,
Felneveltél örömödre,
De ne mértél semmit véle.»
    «Tamás Imre nyisd kapudat,
Halva hozzák a húgodat,
Vidd is ki az asztalodat,
Csinálj nyújtóztató padot.»
    «Édes lyányom szólj csak egyet!»
«Édes anyám nem szólhatok.»
«Édes húgom szólj csak egyet!»
«Édes bátyám nem szólhatok.»
«Három szilvafa közt vagyok,
Három papnak könyörgésre,
Sem hoz többé az életre.»
    Jókus Mihály földje végén
    Buzog a vér, a föld színén.
    Ha kérdik, hogy miféle vér,
    Mondjátok, hogy ártatlan vér.


In: Endrődi Sándor: Magyar népballadák

Bánk bán

bánkbán– Heltai Gásár krónikája nyomán –

Amikor II. András király keresztes hadjáratra indult, egy Bánk bán nevű jeles férfiút hátrahagyott, hogy az egész országra gondot viseljen. Még a királyné asszony udvarát is Bánk bánra bízta.
Ott volt a királyné asszony udvarában Bánk bán felesége is, akivel a királyné asszony szívesen nyájaskodott, mert igen szép és jámbor asszony volt.
A királyné asszony Németországból elhívatta az öccsét, Ottó herceget, hogy vigasztalja őt, amíg az ura távol lesz. Ott herceg pedig gyakran társalkodott Bánk bán feleségével, és úgy megszerette, hogy majd meghalt érte. Mondta is a nénjének:
- Édes néném, én meghalok miatta.
De Gertrúd királyné asszony erre azt felelte:
- Ne halj meg, édes öcsém, majd megtaláljuk annak a módját.
Meg is találták. A királyné asszony egyszer elhívta Bánk bán feleségét egy rejtekházba, ott már várta őket Ottó herceg. Akkor a királyné asszony a rejtekházból kijött, úgyhogy csak ketten maradtak a házban.
Bánk bán jámbor és szemérmes felesége sokáig oltalmazta a jámborságát, mégis végül a királyné öccse erőszakot tett rajta.
A szegény asszony először elhallgatta ezt a gonoszságot. De egynéhány nap múlva sírni kezdett, és azt mondta Bánk bánnak:
- Engem a királyné asszony mellé adták, de az engemet az öccsének ejtett csalárdsággal. Ihol vagyok, szerelmetes uram! Vagy megversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tett rajtam!

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Emlékezetes kirándulás

erdeiútMilyen szép most a világ! Virágok, tarkák a rétek, üde zöldek az erdők. De jó most a szabadban járni! Felkapaszkodni a magas hegycsúcsokra, körülnézni, és csodálni a tavaszi pompában ragyogó vidéket!

    Andris és Misi szenvedélyes kirándulók voltak. Az év minden szakában az volt legnagyobb örömük, ha útnak indulhattak valamerre. Sok vidéket bejártak már, de örökké tele voltak új meg új tervekkel. Heteken át tervezgették a kétnapos pünkösdi kirándulást is az egyik kiemelkedő hegycsúcsra. Andris félt, hogy nem engedik majd el, hiszen pünkösd olyan nagy ünnep. De Misi most munkát vállalt, és máskor nem ér rá. Mégis meg kell próbálni.

    Az apai beleegyezés megszerzése nem volt olyan nehéz dolog, de édesanya bizony még könnyet is hullatott, úgy kérte, szentelje Istennek az ünnepnapot, menjenek máskor kirándulni. Szegény sokat imádkozott a fiáért, s úgy fájt neki, hogy Andris nem kívánkozik az Isten házába.

    Andris titokban érezte, hogy jobb volna engedni. Szelíd belső hangot hallott: „Templomba, templomba!” De Misire gondolt. Szégyellte volna magát előtte. Meg is haragudnék, ha elrontaná a kedvét. Addig erősködött hát, míg ő lett a győztes, de sok öröme nem tellett győzelmében. Édesanyja szomorú tekintete lebegett előtte.

    Pünkösd hajnala útban találta a két fiút. Kanyargós hegyi ösvényen igyekeztek céljuk felé. Többórás út volt már mögöttük.

    Gyönyörű volt a reggel. A nap aranysugarai beragyogtak mindent, csillogtak a harmatcseppek. A madarak ünnepi himnusszal dicsérték az Urat. Balra magas, kiugró szikla emelkedett.

szozattovabbacikkhez

Kuncz Aladár: Lent

    Látomás 1920-ból

/Veled is meghaltam egyszer és a lehajló fűzfaág anyám sírjára fektette kihűlt térdeimet./

Nem lehet menni s mégis megyek. Nincs maradásom, a végzetem húz a városhoz, mint valami nyitott sír felé. Ezt a poharat még ki kell ürítenem. A legkeserűbbet. Bírom-e? Az álmodozás köveiből építettem újra s az emlékezés aranyával, drágaköveivel díszítettem. Felismertem ínyem ízlésében kis görbe utcájának levegőjét, s ha érc az érchez kongott, megdobbant a szívem, mert a szálló vendégjelző hangjára gondoltam, hová gyermekkoromban először léptem be. Messzi szigetek tavaszi viharából kiszívtam az ő tavaszának illatát s keblemet emelte a vágyakozás sajgó kéje. Láttam magamat teli szívvel, dúsan látó szemmel utcáin bolyongani s fejemet a fiatalság koszorúja övezte. Én voltam-e ott, lehetetem-e én annyi tisztaság, annyi emberfelettiség?… El kell oda mennem, hogy ezt az utolsó hitet is leromboljam és szívemet hétszeres tövisabroncson átkínozzam, hogy aztán… Aztán? Robog a vonat s a jégvirágos ablakon át szürkén ömlik be a téli nappal. Milyen jó lenne, ha megtorpanna a vonat, ha darabokra törne s egy pillanat alatt kiölne belőlem minden kétséget, félelmet, szörnyű félelmet; a halál. De csak vágtatunk. Fejemet behúzom kabátom gallérjába, nem nézek se jobbra, se balra; nem nézem, kik jönnek, kik szállnak le, nem hallgatom, hogyan beszélnek. Itt kellett volna jönnöm évekkel ezelőtt s akkor, ó akkor, minden másképp lett volna. Várost nem építettem volna a városra kínzó képzelet pillérein, csak éltem volna életemet és minden napjaimat kincs nélkül és nem félve miatta, hit nélkül és nem kényszerülve, hogy legmagasabbra felszökő hitemnek én magam ordítottam volna vérző sebem miatt, milyen jó lett volna, mégis; a seb hamar begyógyul s alig, hogy behegedt, már el is felejtettem volna mindent.

szozattovabbacikkhez

Pozsonyi Anna: Hazatérés

Anya a begyepesedett gyalogúton haladt, amely a dombok között vezetett a falu felé. Az út kissé emelkedett, s így nekimelegedve tolta felfelé a kis kocsit, melyben a pici pólyás feküdt, s még bugyrokkal is meg volt rakva. A másik két gyerek ott lépegetett mellette. A kisfiú időnként nekirugaszkodott, és fontoskodva segített tolni, de amikor meglátott egy lepkét, hamar az után szaladt. A kislány ügyetlen kezecskéjével tépegette a sárga pitypangot. Mert körül a domboldalak sárgállottak a pitypangtól. Olyan volt minden, mintha az arany nap, mely fentről, a végtelen kékségből ontotta ragyogását, arany tócsákat csurgatott volna a mezőkre.

    Mikor megpihentek, anya körülnézett, sóhajtott, s a szeme megtelt könnyel. Végre felértek a dombtetőre, ahonnan látszott mára falu. Keresztet vetett, és lenézett. Lassan, félve fordította tekintetét arra, amerre a falu feküdt. Beleágyazva a széles, lankásan lejtő völgybe, mint az anyaölbe, gugyorodtak össze a kicsi házak a patak két oldalán. A tekintete a templomtornyot kereste, a pillája lehunyódott, s előbuggyant egy könnycsepp, hogy végigszántson lesoványodott, barna arcán. A templomtorony nem volt ott. A malom se látszott a geszte3nyefák mögül, s amarra, ahol az urasági majorság volt, ott is üszkös rom meredezett.

    Anyának reszketett a szája széle, s a könnyek hangtalanul peregtek végig az arcán. Hát igazán úgy van minden, ahogy az emberek mondták. Rom és pusztulás minden. A háború végigszántott a kicsi falun, és nem maradt semmi se épen. Nem volt hiábavaló rémítgetés, mikor azt mondták, nem menjen vissza, nincs ott már semmi keresnivalója. Elpusztultak a házak, üresek az istállók, feldúltak földecskék. Mit kezd ott egyedül a pici gyerekekkel, mikor pap ott porlad már valamelyik katonasírban.

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: János bácsi és a puska

Öreg János ott ült a kalyiba előtt, baltavert rönkön s rozsdás kacrával tilinkót faragott a jegyző úr kisfiának. Görnyedt háttal ült a rönkön, mely barázdás volt és vén, mint ő maga, s minden figyelését a fűzfára öntözte, mely büszkén vált tilinkóvá a keze alatt, ettől a figyeléstől.

    Olyan igazi, bolondos tavaszdélután volt, olyan vásott, szőke idő, melytől a föld zsíros parasztszíve is megnyílik s szertelen jókedvében pacsirtákkal dobálja tele a világot. A mezsgyék gyepszegélye frissen mosott köntösét szellőztette s a sárga békavirágok olyan sóvár ártatlansággal bámulták meg a tavaszt, mint süldőlánykák, ha lakodalmat látnak.

    Lakodalom is volt mindenfelé. A patakmenti fűzek barkáin bomlottan tobzódtak a méhek, a papkert illatba szédült gyümölcsfáiról színes pillangók vitték a hírt, a rétek ibolyáinak, s a felszántott dombok barna teste ájultan csókolódzott a nappal. A tavasz maga ült ott János bácsi mellett, a falu utolsó kunyhójának udvarán. Mögöttük fent, hol a legelő véget ér a lankán, komolyan és sötéten állt a nagyúr, az erdő. A ház, ott János bácsi mellett, úgy nézett fel rá, mint a szolga az urára s igaza volt: azt az urat szolgálták ők ketten, ide s tova negyvenöt éve immár.

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: KÖSZÖNLEK, ANYÁM

Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
rozsas csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
– szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
– áldott úton Fény kísér.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Édesanyám

1894 március

Hogyha már erőm fogyni érzem
S bú föllege borult le rám,
Csillagsugár tört át felhős égen…
Egy gondolat erőt adott nékem:
Te voltál az, édes jó anyám.

Kedves arcod, bánatos, szép szemed
Csillagként fölöttem lebegett,
Az volt szívem, az volt lelkem álma
Az volt lelkem-szívem forró vágya:
Kis lakunkban élhetni veled.

S jó az Isten, visszahozott újra
Meghallgatta forró, hő imám
Falun vagyok, árnyas kis falunkba’
Visszatértem csöndes kis lakunkba – –
Visszatértem hozzád, jó anyám.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Édesanyámhoz

Este érjen levelem,
Este hozzád, este,
Szívemben a szavakat,
Szúró toll kereste.

Öreg vagy és kopott vagy,
Éhes vagy és ősz vagy.
Töröld le a könnyedet,
Te az én anyám vagy!

Tanár lett más nő fia,
Vagy bíró felettem,
Sok tucat grófot szültek
Én csak költő lettem.

Hadakozom, öklözök,
Ordítok és sírok,
Nem magamért, Teérted,
És a népért írok.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szeméből nézi őt.
Ott, ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy hullik, emberré válik.
Mire földre ér. Így születik a gyermek.

Mária Margit: Megcsókolom a kis talpadat

Megcsókolom a kis talpadat;
Rózsás legyen útja,
Tövis, hogyha beleszalad
Az én szívem szúrja.

Simogatom kicsi kezed
Áldást osszon széjjel,
S ami vágyam el nem érhet,
Te majd kicsim, érd el!

Mosolyomat az arcodra
Hitem mosolyogja!
Lépteidet féltve – bűntől –
Angyalsereg óvja!

Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket!

    Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

    Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

    Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Munkanélküliek

Feléjük indulnak az utcák,
lassan testükbe gyökereztek,
szűk sorsuk beléjük fogódzik,
mint földbe a vásott keresztek,
vagy nők a levendula-szagba,
mikor már túl sokat szemeztek,

s a napjaik, bús libasorban,
hosszú kötélen lengedeznek,
mint kormos szélben rongyos ingek,
miket egyszer kiteregettek,
szekrénybe többé sose tesznek.

munkanelkulf

Büky György: A honvéd

Honvéd! Csak egy szó. Szürke, mint a többi,
Csendesen, lágyan mondja ki a szánk.
Hat betű. Hat hős. Abc seregből.
S már tudjuk, hogy veszélyben a hazánk!
Honvéd! Úgy írod, mintha semmi volna.
De napsugárral lesz tele a lég!
Virágeső hull a szó szent nyomában.
Honvéd! És nincsen semmi veszve még!

Sápadt lányarcok rózsába virulnak.
A kötés lágyabb. Csendes a beszéd.
Honvéd! A szívünk adjuk oda néki
És leborulva csókoljuk kezét.
Lázas szemével szörnyhalálba nézőn
És meredt karral, futva megy tovább!
Ajkáról rémes kiáltás tör égig!
Honvéd! S nem bántják magyarok honát!

szozattovabbacikkhez

Turchányi István: Magyar katonák

Kiknek mély álma még a jeltelen
Sír mélyén is a drága hont vigyázza:
Holt hőseink, ti, magyar katonák,
Most ünnepel egy nemzet büszke gyásza.

Felétek hódol zászlók erdeje,
Néktek tiszteleg az élő nemzedék,
Tinéktek nyílik minden virág,
Tirátok szórja fényét most is az ég.

Néktek szent hősök hagytak örökül
A büszke kardot s a zöldellő bakbért
S hogy szent juss, édes áldozat legyen
Vérrel áldozni és halni a honért.

szozattovabbacikkhez

vitéz Rózsás József: Magyar bakák dicsősége – Honvédroham

Tudjátok-e, mi zúg fellegekben? –
Zord Istent hord ölében a vihar,
Mely ront, rohan, a háztetőn letépi
S a fákra sújt tüzes villámaival!
Tudjátok-e mi zúg a fellegekben,
Tudjátok-e?

Magyar honvédek mennek támadásra,
Hogy összezúzzák honuk ellenét;
Lelkük haragja zúg a fellegekben
S villámai cikáznak szerteszét!
Magyar honvédek mennek támadásra,
Magyar bakák!

Rájuk sikolt a srapnel, mint a vércse,
Ha leshelyből zsákmányra ront;
Géppuskák jégesője söpri őket:
Ritkul… ritkul…, de büszkén áll a front!
Rájuk sikolt a srapnel, mint a tüzes láva,
E vasfolyam!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Magyar katonák dala

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

szozattovabbacikkhez

Küzselyi Erzsébet: Hősök temetése

Innét, ahol lakom,
Ellátok én a csöndes temetőre,
Mely ott terül el a dombos oldalon
S lenézeget az útra és mezőre.
A lombjavesztett bokrok s fák alól
Elnéznek messze, messze a keresztek…
Madárszó sincs most, csak a szél dalol –
s temetnek  benne, mindennap temetnek.

Beszédes fejfák gyűlnek, gyűlnek sorra,
Félek számolni… már nem számolom…
Mintha ezer szív bánata zokogna
A hópalástba burkolt hantokon.
Mintha az élet s ifjúság tündére
Lofordított fáklyával állna ott
S Niobeként hajolna a halott,
Hazaért vérzett hősök hűlt szívére.

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Borús szerelem

farkasszerelem2„Asszonyom, nem zaklatom vallomással,
Nem ragadom meg átlátszó kezét –
Ön tudja jól, hogy sok és nagy hibám közt
Van egy erényem: az őszinteség.
Hajam őszbe vegyült s a szívemben már
Közönnyé tompult minden fájdalom –
Bizony, későn találkoztam kegyeddel,
Pedig rég kerestem önt, asszonyom!

Éltem! szerettem egykor ifjú tűzzel
És csalódtam én is, mint annyi más.
Szívemre vettem. Vergődtem, zokogtam,
Míg végsőt lobbant minden lángolás.
Napfény derül most a lelkemen újra,
De már nem délben, hanem alkonyon…
Utolsó vággyal, haldokló reménnyel
Imádom, imádom önt asszonyom!

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Szerelmes katona levele

Fájdalmas hét sebem égő tüzes ajka
Feslik ki virágba álomtalan éjem…
Hét szál piros rózsa hajladozik, bókol,
Mintha felbuknának nagy fekete tóból.
Piros rózsák között didergek fehéren.

Micsoda tó vagy te, vészek éjszakája?
Tava vagy talán a bús szomorúságnak?
Könnynek? fájdalomnak? kínzó szerelemnek?
– Akik idejönnek, könnyes szemmel mennek.
S vért verejtékeznek, kik partodon állnak.

Hét szál piros rózsa, kínoknak tavából
Remegő kezekkel íme most letéplek.
Rádobom a habra… Vigye csókos álom!
Ringassa keresztül életen, halállon.
Éjfélre, éjfélre az ágyadhoz érnek.

szozattovabbacikkhez

Ölvedi László: Vágyak

olvedyszerelem0Örök ritmus hull a szívemre:
Fájdalom, csók, ostor, napsugár,
Életem forró bűne, szerelme.

Ütésük nyomán vágyak ömölnek,
E hangvillán a lélek muzsikál.
A vágyak szállnak, vagy összetörnek.

Az egyik büszkén magasba tart,
Gőgösen, mint a kőszáli sas;
Föl, hol titkos ködbe vész a part.

Tomboló vihartól se retten,
Följut a szűz ormokig talán…
Vagy visszahull szárnyaszegetten.

Huhogó bús madár a másik,
Kuvikol fényes házak ablakán.
Éneke gyász, intése halál.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf