Kiss Menyhért: Édes anyám imakönyve

Oly egyszerű, kopott könyv az
Édes anyám imakönyve…
Mégis, mikor rágondolok,
Kicsordul a szemem könnyje.
Imádkozni, oh be régen,
Anyám abból tanítgatott.
Áldjon meg az Isten benne
Minden betűt, minden lapot!

Imádságos szép szavait
El azután se feledtem.
Ma is, mikor eszembe jut,
Mondogatom önfeledten.
Oly egyszerű minden szava,
De ott fent a szívet mérik
És én tudom, föl is jutott
Oda, Isten jó szívéig.

…Hogy vártam a vasárnapot,
A nagy harang csendülését.
Be is szóltam, siettettem,
«Édes anyám, el ne késsék!»
S jóillatú fodormentást
Szakítottam a kis kertben,
S hogy ne lássa, nagy titokban,
A könyvébe odatettem…

Mily boldogan lépegettünk
A nagyutcán a templomba!
Dalos madár szólt az ágon,
Bólintgatott a fa lombja.
Aranyat szórt a napsugár,
Utcán-téren ifjak jártak…
Még az emléked is mily szép,
Oh gyönyörű, szép vasárnap!

Behunyom a szemeimet,
Hogy tisztábban láthassalak,
Emlékednek verőfénye
Hadd enyhítse fájdalmamat.
…Hogy én édes jó anyámmal
A nagyutcán nem sétálok,
S mosolyogva nem köszöntnek
A legények és a lányok.

– Oh te kopott kis könyvecske,
Édesanyám szent jószága,
Ahányszor csak eszembe jutsz,
Forró könny hull az orcámra.
És lehajtom a fejemet
És csak hull a könny a könnyre…
Vajon mit is sirathatok,
Édes anyám imakönyve?