Dr. Dobai János: Arany János emlékezete

Miniature jellemrajz

A világháború borzalmas vívódásai között ünnepeltük születésének százéves fordulóját; szerényen, mint ahogy a válság történelmi napjaiban tehettük, szívből, mint ahogy a legmagyarabb költő egyéniségéhez méltó volt. Ma ismét idézzük szellemét, hozzá menekülünk, miként ő fordult a dermesztő évtized alatt az égbe ragadott legjobb barát és költőtárs emlékéhez, hogy épen éljen bene a hit a nemzeti megújhodásban.

A zord idő újból reánk tört, talán fájóbban és rettenetesebb mardosással, mint valaha. Sivárság, köd, pusztaság mindenütt; keressük a vezető szellemet, ki lánglelkének fönséges erkölcsi tartalmával irányítója lehetne meggyötört szívünknek. Hol van a végtelen sivatagokon vezető fölkent hős, hol van a tűzfelhő e fázós, rideg, vak éjféli magányban? Honnan meríthet a magyarság lelki erőt gyászos elhagyatottságában, s a létért való küzdelmében? Csakis mélységes, törhetetlen hitéből, saját erkölcsi erejébe vetett rendületlen bizalmából, kulturális nagyrahivatottságának szent jogaiból, s azon nemes elmélyedésből, ha dicső nagyjait mindig lelki szeme elé állítja.

Az igazság győzelméért küzdő magyarság vehetne-e ma méltóbb példaképet Aranynál, ki – szomorúan kell megvallanom – mindeddig nem foglalta el még a nagyságát megillető méltó helyet a magyar lelkekben. Mintha valahogyan titkos erők háttérbe szorították volna és sok tekintetben újra kellene fölfedezni e legklasszikusabb magyar íróművész vezéreszméit a nemzeti köztudat számára. Lehet-e jelesebb szellemi vezérünk nálánál, ki nemzeti múltunknak egyik fájdalmasan emlékezetes korszakában költészetének fölemelő gondolatgazdagságával és erkölcsi erejével fölrázta dermedtségükből a megalázott és porba sújtott lelkeket, s az igazság győzelmébe vetett rendületlen hitével új élettel töltötte meg a nemzeti öntudatot. A csüggedés és lemondás kínos, próbáratevő óráit átélte ő is, miként mi; a nemzeti bánatóceán és egyéni szenvedéseinek hullámai közt apró sóhajokban hányszor tördelte szét fájó lelkét! De nem merült sohasem a sorvasztó kétségbeesés szellemébe, mert sziklaszilárd hite önmagán is tudott uralkodni. Jelmondata a gyásznapokban ezen magasztos gondolat volt:

„Szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni, s – remélni megtanít!”

Nagy költő; a gondolatgazdagság egyetemességét, s faji erősségét, a nyelvművészet páratlan jelességét, a költői előadás plaszticitását, s a verselési technikában mutatkozó műgondot tekintve talán a legnagyobb és legmagyarabb költőszellem, – de ami még jelentősebb: igazi bölcs és jellemművész egyéniség. Arany egyéniségének és költészetének nemzeti életünkben betöltött hivatását és értékét főképpen abban látom, hogy nemzeti életünk legragyogóbb, de egyszersmind legválságosabb korszakában (1841–1867): a derűben, a fényben, a nemzeti lelkesedés elragadó perceiben, majd a gyászban, a kétség nehéz és válságos napjaiban lelki megerősítőnk, támaszunk, – hitével, reményével bíztatónk, s igazi nevelőnk volt.

Miként Arany Jánosnak lelki vonásokban mély és gazdag egyénisége, úgy „költészete is egész világ”; Benne igazi fajiságunk, a magyar érzés- és gondolatvilág mélységes gazdagsága, tiszta finom nemessége, s nyelvünk zengzetes bája legragyogóbban tükröződik vissza. Ez a magába vonuló, önmagát sokszor kínzó természet, ez az élő „lelkiismeret költője” csodásan megkapó egyéniség, igazi magyar jellem, kinek költői műveiből örökké meg lehet alkotni fajunk nemes vonásait. Hisz’ a magyar nép lelkébe senki jobban bele nem látott nálánál; ragyogó szelleme amint felölelte az egész magyar történelmi múltat, s szépséges költői keretbe foglalta a magyarág lelki képét, halhatatlanságot szerzett forrón szeretett nemzetének és dicső nevének.

Arany egyénisége az igazi fajmagyar képe. Bátran mondhatjuk, hogy benne megvan népünk jellemének minden igaz és értékes vonása, – hibái és gyengeségei nélkül. Arany „a magyar népjellem legkitűnőbb ismerője, költészetének legjelesebb méltatója: Riedl Frigyes. Hasonló elismeréssel adózott emlékének a finoman elemző kritikai szellem, Gyulai Pál, ki Arany költészetében látta irodalmunk legtündöklőbb klasszicitását.

Arany egész egyénisége az egyszerű, magyar falusi embert állítja elénk, kinek páratlan egyéni nagysága főleg abban rejlik, hogy benne a jó ember és a nagy költő, az érző szív és a lángoló elme a legmélyebb kapcsolatban és legszebb összhangban volt. Egyéniségének fénypontja az, hogy benne a nagy, de mindig egyszerű ember táplálta a gazdag szellemű költőt.

Egyéniségének, egész életének talán legmegkapóbb vonása, hogy mély és nagy tudásával, költői szellemével végtelen egyszerűség, szerénység és igénytelenség párosult. Ezen ragyogó jellemvonásait vallásossága táplálta erővel. A nagyszalontai „kis, bogárhátú viskó – a költő önéletrajza szerint – szentegyház vala, hol… soha egy trágár szót nem hallott.” Neveltetéséről írva a fiúi kegyelet és hála megható hangján jellemzi a meghitt és igaz szívbeli boldogságban élő családi kört: „Szüleim rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek.” A Bibliának nem maradt előtte olvasatlan része. Ezt a legértékesebb kincset: a vallásnak, a hitnek erejét hagyja fiának is örökbe. A nagy katasztrófa lezajlása után, 1850-ben, midőn elvesztette legjobb barátját, Petőfit, majd állását, s később önbizalmát, megrendült lélekkel ezt írja „Fiamnak” című költeményében:

 „Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
…Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezrét öntözgetem.
Mert szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!”

Vallásossága magyarázza meg egyéniségének azon jellemvonását, hogy egész élete és költészete „az örök erkölcsi igaz kultuszának” szolgálatában áll. Erkölcsi értelemben véve igazi jó ember, kinek legfőbb jellemvonásai: a szeretet, a munka és az igazságosság.

A szeretet jellemzi mindenekelőtt; ki másoknak csakis jót akar, ki nem diszharmóniát harmóniává igyekszik olvasztani. Maga mondja önmagáról egyik, rendkívül közvetlen hangú versében: „Nagyon szelíd ember vagyok.” Szeretete elsősorban a magyar népre irányul, melynek talajából sarjadzott ős is ki. Petőfihez írja bemutatkozásképpen a következő, egyéniségre oly jellemző sorokat:

 „S mi vagyok én, kérded? Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa!
Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadák,
Otthon leli magát ajkimon dala.”

Hogy mily rajongással szerette ezt a jó magyar népet, erre nézve talán legjellemzőbb példa költészetében az öreg Bencze alakja. Mily aprólékos, finom vonásokkal rajzolta meg alakját! – ezt csak azért tehette, mert igen szerette. Bencze Toldinak „hűséges öreg cselédje”, ő kíséri mindenűvé; el sem tudjuk már Miklóst nélküle képzelni, éppúgy, mint Aranyt sem a magyar nép éltető szellem nélkül.

A szeretettel kapcsolatban nagyfokú részvét és érzékenység jellemzik Arany egyéniségét; a harc helyett a lelki kiengesztelődést, a szív békéjét és boldogságát hirdeti, mely e halandó élet legfőbb értéke. Ámde e boldogsághoz csak tövisek útján juthatunk; erkölcsi világnézetében ezért jut oly döntő szerep a megpróbáltatásnak, a szenvedésnek, hisz’ ezek tüzében edződik és nemesedik a jellem.

 „Kél és száll a szív viharja,
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.”

Második alaptulajdonsága, mint jó embernek, a munka és kötelességérzet. Egész élete a munka jegyében folyt le. Mindig alapos kitartást és nehéz munkát igénylő állásokban volt, s végezte mind pontosan, lelkiismeretesen, pénzre, kitüntetésre nem vágyódva. Jellemző e tekintetben, hogy 1879-ben, midőn az akadémiai főtitkári állásról való harmadszori lemondását nagynehezen elfogadja. „Nem szolgáltam meg érte!” – mondotta. Bár mindig dolgozott, mégis elégedetlen volt önmagával; a műgond mestere volt, ki saját munkáival szemben a legszigorúbb kritikát alkalmazta, úgyhogy egy-egy nagyobb művének közrebocsájtása előtt valósággal „az önvéd kígyói mardosták” azért, vajon eleget tette-e az írói hivatás követelményeinek. „Tehetségem – írja Gyulainak – mindig előre tolt, erélyem hiánya mindig hátra vetett, s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék.”

A harmadik alaptulajdonsága: Arany az igazság – szeretet embere az életben és a költészetben egyaránt. Realizmusra hajló lelke mindent alaposan megfigyel, s az igazság eszméje szerint mérlegel; így lesz a lelkiismeret költője a ballada-költészetben, hol a bűn bűnhődését a lélek megrázó összeomlásaiban mutatja be.

Arany a vallásos lelkületének megfelelően mindig lelki életet élt; önmagába mélyedő, reflexív természet volt, s ez magyarázza meg zárkózottságát, mely már mint kis gyermeket is jellemzi. „Én valék – írja – öreg szüleimnek egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak… Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben. Testvéreim nem voltak, más gyermekekkel ritkábban volt alkalmam játszani, természetes, hogy a lélek komolyabb irányt vőn.”

Ez a zárkózottság csak erősödött akkor, midőn színészpályája után hazatérve szegény édesatyját megvakulva látta viszont, édesanyját pedig rövid idő múlva eltemette; majd a kétségbeesésig fokozódott, midőn 1850-ben nemzeti életünkben a mindent letarló ősznek, majd a dermesztő télnek a korszaka beállott. Ez időből valók a „Nagyidai cigányok”, „Leteszem a lantot”, s a „Fiamnak” című költeményei, melyek alaphangja oly rezignált és bánatos. Összetört lélekkel, fájdalmasan kiált fel:

 „Oh, ha bennem is mint egykor épen
Élne a hit, vigaszul nekem!…”

A nemzeti elnyomás sötét napjaiban, a sorscsapások közepette Arany lelke a családi érzés melegében, a költészet balzsamában és a barátság meghittségében talált vigaszt és enyhülést.

 „Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.”

A családi érzés melege lüktet e sorokban. A rajongó szeretet szálai fűzik hitveséhez és gyermekeihez. Emellett a költészet a gyógyító ír fájó lelkének; ez az „édes álom a kemény nyoszolyára”. Arany dalolt, mert számára a költészet nemcsak szép foglalkozás, de lelki szükséglet is volt. Külön megemlékezés és méltatás tárgya lehet Arany Jánosnak meghitt, őszinte és önzetlen baráti viszonya korának nagy vezérembereivel, költőivel. Hogy milyen nemes és odaadó volt az ő barátsága, hogy mily áldozatokat tudott hozni e legdrágább kincsért, az tudja csak ezt igazi érdemében méltányolni, aki e nagy szellem életét és levelezését alaposan tanulmányozza.

Befejezésül pedig álljon itt egy szomorúan aktuális gondolat. Arany legkiválóbb ismerője, a tudós Riedl Frigyes, valósággal prófétai lelkülettel a következőket írja e szellemóriásról és ragyogó jellemről jóval a világháború előtt: „Ha külső erőszak egyszer Magyarországot részekre szakítaná, nyelvünk és a nemzet emlékei mellett Arany művei is eszményi kapcsolatot képeznének közöttünk. Tanulmányozása csak fokozhatja a nemesebb természetek törekvését: elérni azt, amit Arany életeszmény gyanánt állít elénk: a lelki erőknek és különösen a lelkiismeretnek a harmóniáját.”

Közelebb kell hozni Aranynak, ezen igazi fajmagyarnak szeretetteljes egyéniségét, gazdag érzés- és gondolatvilágát a magyar lélekhez, az igazi megértéshez és méltányoláshoz. Merítsen minél több erőt a vigaszra oly annyira váró magyar szív Arany fölemelő költészetéből, ezen legtisztább erőforrásból. A mai vészteljes időknek ez legyen egyik legfontosabb gondolata és legégetőbb teendője!