Lendvai István: Éjszakák
1.
Egy éjjel elbolyongtam,
a sárga Hold kísért,
egy éjjel elbolyongtam, —
már nem tudom: miért.
A sárga Hold be szép volt,
az erdő halovány,
s a csillagok tünődtek
egy árva fuvolán.
Az erdő halovány volt,
a sárga Hold kísért, —
én édesen zokogtam
már nem tudom: kiért.
2.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút:
vérszínű és kapzsi pók.
Fákon holtak szíve lóg,
szél rikoltja: hol a csók,
ifjúság és dáridók?
Álomút a visszaút,
nem talál, csak köd-falút,
süket házon örök zár,
ablak szeme oltva már,
kósza lélek mire vár?
Holt az, aki hazajár.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút.
3.
Téli éj, tiszta éj,
hómezőnek csöndje mély.
Csillagosan, csillag nélkül,
vágyik rá vagy föl se készül:
ember egyszer útra kél.
Téli út, messze út,
utószor nyitnak kaput.
Vakfekete lovad hátán
ügethetsz halálosárván:
Hold a társad, meg az út.
Szíveden nagy, dermedt béke,
minden lángnak vége, vége, —
hómezőnek csöndje mély.
Amikor kitaláltam, hogy írok az irodalmi előidőkről a magyar literatúrában, nem számoltam azzal, hogy aki rendszeresen velem halad az emlékidézésben elkedvetlenedik, mert csapongok, mert az általános szokásokkal ellentétben én nem a valós eseménybeli- időbeli sorrend vagy értékrend szerint haladok. E figyelmeztetés ellenére most írni akarok azokról az árnyalakokról is, akik már több mint száz éve alusszák örök álmukat, akik a XIX. századtól a XX. század első harmadáig a másodvonalú-kevésbé közismert magyar irodalmat jelentették szerte a Magyar Királyságban, hiszen ennek az irodalomnak központi nagy alakjait azért inkább ismeri az Olvasó. Az előidőkre visszanyúlva sokszor csak halvány figuráit találjuk meg a múltban e meg nem világított szereplőknek. Az évfordulós megemlékezések viszont sokszor kapóra jönnek az ilyen felidézéseknél. Amikor kimondom, Szulik József nevét például az 1800-as évek utolsó évtizedeiből, magam is csodálkozom, hogy sikerült a családi könyvtárban meg a drótvilágban, a régi újságokban itt-ott rátalálnom emlékére. A délvidéki magyar irodalom kapcsán leginkább Herczeg Ferenc jut az ínyenc irodalomszerető és ismerő olvasóközönség eszébe. Itt és most azonban a Vajdaságban plébánosként szolgáló Szulik Józsefről van szó, a katolikus szellemű irodalom buzgó munkásáról, a tudós papköltőről és műfordítóról, az elfelejtett esztétáról, aki e tájon élt és alkotott. 
