Értékeink

Ön itt van: Kezdőlap

Értékeink

Sík Sándor: Februári napsugár

Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi
Csiklandozó napsugarat.
Hogy fészkelődik: hol tudna beférni
A fekete papír alatt.

Oly félénken próbálkozik szegényke,
Olyan szemérmes, oly riadt
És bűntudatos: bocsánatot kérne
A hosszú, hosszú tél miatt.

Jöjj, kicsikém, nézd, két sarkig kitárom
Ölelésedre ablakom.
Ezen a dermedt városi kopáron
Melegecskédet szomjazom.

Jöjj, testvérkém, te nem vagy bűnös benne,
És én is ártatlan vagyok!
Jaj, ez a rossz föld paradicsom lenne...
Engedjétek be a napot!

1943 februárja

Berda József: Vallomás

Nehéz a becsület, ezt vallom én is, öregem,
s mégis egyre üvöltöm-kiáltom: bitang kínok
között haljak meg inkább, semhogy
megtagadjam a múltam – önmagam!
Legyek csúnya bár, olyan rút, hogy az már
fertelem: mégsem veszem fel az álarcot én!
Arcom az arcom, szemem a szemem: nézd
meg benne magad, mily meztelen tükre az
a léleknek, melynek ura én vagyok csupán.
Pipogyáknak való tivornya ez alkuvásra
hajló ocsmány világ, melyben mint eltévedt
idegen, úgy botorkálok én is immár. S bár
gyarló vagyok, mégis arra kérlek téged én, igaz
Isten: bélyegezz meg s vedd el az eszem, vagy
némíts meg, ha csak egy pillanatra is
megfeledkeznék, mire kötelez az emberség,
mely a te fenségességed legtisztább forrásából fakadt!

Gyurkovics Tibor: Hóvirág

Persze ez az a hóvirág
persze ez az a jó virág
amit kell adni az anyánknak
ki elkészíti vacsoránkat
tojást és hozzá krumplit ad
savanyúságot egy falat
kenyeret persze ez a jó
az érdekes zokogtató
kérek belőle még sokat
hogy beborítsam arcomat
kérek anyát és vacsorát
hogy boldog legyen aki lát
persze ez az a jóvirág
a szóvirág a hóvirág!

Féja Géza: Nagy István erdélyi magyar író

Egyetlen hiteles írónk az ipari proletárság vidékéről. A mi „proletáríróink” eddig többnyire megrögzött kispolgári lelkek voltak s azért furakodtak a szocialisták soraiba, mert polgári területen nem tudtak érvényesülni. A jobbak érezték ugyan, hogy újra fel kellene építeniök az emberi világot, de gyarló énjük képtelen volt erre, ezért a húszas évek jellegzetes „izmusaiba” vetették magukat, holott ezek az „izmusok” a polgárság belső bomlásának kiáltó tünetei közé tartoztak.

Rakovszky József: Téli siratás

Mikor a hó mindent belep
és nincs kedvünk a kacagásra,
oly jól esik a táj felett
veszendő magunk siratása.

Mikor a felhők álmai
fagyos könnyét ejtik a télnek,
a május holt lovagjai
bús éjeken utakra kélnek.

Álmodni szép, álmodni jó,
úgy tűnni el a könnyű hóban.
– Hej ifjúság, te szent csaló,
rólad annyit mért is daloltam!

– Ó, görnyedt hátak, tört szívek,
ezüst hajak, ti drága fürtök,
a tél fagyát hogy tűritek!
Csókjától nem is menekültök!

S ahol már minden megfagyott
felsír a nő, felsír a férfi.
– Virágos, régi szép napok,
miért is kell a sírba térni?

Pilis, 1953. V. 3.

Gyökössy Endre: Alföldi gyorsvonatozás februárban

Még alszik a mezők embere, fája, göröngye,
Még az ég sugara hidegen omlik a rögre,
Még a hó megbúvik itt-ott az árok ölén,
Mégis az új tavasz öröme hajlik fölém.

Az őszi búzavetés viruló selyme ide-zöldel
És hallom: mily boldogan s hosszan beszélget el a földdel,
És érzem: hogy indul el mélyebbre most a búzagyökér
Tört-szegény magyaroknak töretlen-gazdag örömökért.

Verhet a sátán, vagy az Isten jajba, viharba,
Hiszem: velünk marad mindig a búza bizalma,
Kenyerünk aszályban, fagyban is csak megterem…
Röpül a gyorsvonat ölelő hittel velem.

1938.

Szabolcska Mihály: Alkalmi dal

Erősödünk, szaporodunk,
Napról-napra többen vagyunk;
Mire ez az ezer évünk
Elhalad:
Tíz millió magyar ember
Köszönti a másikat!

Tíz millió magyar ember!
– Örömkönny ég a szememben.
Ki félné még a jövendőt,
A halált?
Hogy ha ebből egy millió
Magyar ember talpra állt!

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Ügy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

Machala József: Farsang

Tegnap a „Pásztorok”-at énekelték,
Holnap már duhajul farsangolnak
S a három Királyok aranya után
Bűnös mirrhát, tömjénfüstöt hoznak.
Farsangolnak;
A tiltott vágyak lángja világít a
Szeretetet álmodó Kisdednek,
S a kicsi barlang-istálló szájánál
Tűzzel játszó népek énekelnek.
Égi Gyermek!
Mikor azon az első szent éjjelen
Leszállottál miközénk a földre,
E bűnös farsangi hálátlanságot
Láttad? Ezt is tudtad előre?...

1933.

Rudnyánszky Gyula: Édes álom…

Édes álom, édes valóság!
Levelet hullatnak a rózsák;
Bánatomra napfény mosolyog,
Örömömben sírva fakadok.

Tele van a szívem nótával,
Mint az orgonafa virággal,
S dalom épp olyan, mint a szívem!
Csupa boldogság és szerelem.

Bárcsak így maradnánk örökre!
Bárcsak a boldogság megölne!
Így mennénk át, egymást ölelve,
Az örökkévaló életbe

Kapui Ágota: Meg sem született

aki a sorsnak megadja magát
az igazából meg sem született
az emberlét egy örök tagadás
mit a mindenség partjára vetett
egy Jónás-szagú fojtó nagy falat
mit nem emészt meg könnyen a gyomor
egy bibliai őstapasztalat
mit rágós koncként dob elénk a kor
aki a sorsnak eladta magát
az önnön múltján ejtett rút sebet
és eldadogta élte végszavát
bár igazán még meg sem született

2017,

Nagy László: Farsangi ének

Italom a tiszta ég, erősít
jobban, mint az alkohol.
Jég hasad már és csatorna retten,
benne kormos víz dobol.

Dolgos kéz az ablakot mossa
s törli gyorsan, micsoda
zene, mintha durcáskodna bőgő
és riogna oboa!

Verőfényes tócsák tükre szélén
táncba kezd a diáklány,
fias anyák sugárban és sárban
járnak, szájuk halovány.

Jagos István Róbert: A szerelem

Vizes vertfal a szerelem.
Olykor hűsít, máskor lápra csal.
Hervadt tavirózsák között
engem is láncra ver, ha akar.

Ódon várba zárt szörnyeteg,
a Napra kész, könnyed bestia.
A szomjan halók éneke,
halálba menetelők dala.

Egy elrontott rím a versben.
Az elrontott vers, amit féltek.
Bennem felnövesztett bogáncs,
szív nélküli gyönyörű lélek.

2014.

Gyulai Pál: Bálban

Táncot járnak, muzsikálnak,
Szilaj kedve van a bálnak.
Egyedül magamban,
Csak én ülök ottan;
Gondolkozom, álmodozom
Néma unalmamban.

Te vagy, te vagy gondolatom,
Rólad, rólad álmodozom!
Mind csak az a gondom
Mit csinálsz most otthon
A magányban, kis szobádban
Édes szép galambom!

Gaál Áron: Homlokod fölé

Vak korban lettél látóvá, menekülő Lóttá,
amikor mások arcukat vesztve, kétségbeesve,
sátánnal táncoltak egy utolsó tangót.
Istennek szamárfület mutatva, poklot kutatva,
sót tömtek sebeinkbe, keresztfa szilánkját verve szánkba,
te meg írtad összhangzatait a valóságnak,
versed vád volt akkor is, ha szerelmet vallott,
átok volt akkor is, amikor imához térdel a nép,
negyvennégy decemberében vérző ég alatt,
negyvenöt legelején, amikor már nem voltak szavak,
akkor is amikor, magyar magyart ölt, mert „ez az egy, ember”,
ki voltál, Hazánk építeni, Európát akart,
égő homlokuk fölé!

Czegő Zoltán: Farsang farkán

Ismét egy telet nélküled. –
Jól elvermelt arcképedet
Előszedem fagypont alól.
Melengetlek benn valahol.

2006

Gyulai Pál: Kis bokrétám…

Kis bokrétám, szép bokrétám,
Majd ha Marim felkelt,
Harmatoddal, illatoddal
Mondj neki jó reggelt.
És ha meg nem sérted,
S meghallgatná érted,
Súgd meg édes-lágyan
Búm', titkom' és vágyam'!

Súgd meg, súgd meg, hogy szeretem
Lángolón és híven,
Kérd, szeressen, meg ne vessen,
Boldogítsa szívem'.
Holtig megszerettem,
Örök rabja lettem!
Súgd meg édes-lágyan
Búm', titkom' és vágyam'!

1858.

Négyesy Irén: Embernek lenni…

Az úton menni menni
Fütyülni énekelni -
Átlépni a pocsolyákat;
Köszönni kórónak virágnak -
Kergetni tarka lepkét
Hallgatni esték csendjét
Tanítani a szeretetre -
Imádni Istent – énekelve,
Önfegyelem fényére gyúlni
És nem bosszulni. Nem bosszulni…!
Fehér kenyeret osztani
Az Életre áldást mondani -
Mikor a gőg zsilipje zúg;
Érezni, hogy senkik vagyunk -
Feloldódni alázatban
Égre törni szent lázakban,
Gyengén is reménynek látszani -
Erősként is megbocsájtani,
Lenni a fuldoklónak mentő kéz,
Még akkor is, ha mást diktál az ész!
Emelni és nem emelkedni:
Embernek lenni. EMBERNEK lenni…!

Flórián Tibor: Fekete sorsban

Gyors pataktól s a Naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben
meddig bolyongok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.

Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos, a Maros várnak engem,
itt élnek a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.

Zoltán Vilmos: Hegedű szól

Hegedű szól, cimbalom szól, muzsikálnak valahol.
Halovány szép szőke asszony az ablakon kihajol,
Könny ragyog a két szemében, az a nóta fáj neki,
Könnytől ázó fehér arcát kis kezébe temeti.

Sír a nóta, hegedülnek, énekelnek valahol,
Halványarcú, barna ifjú az ablakon kihajol;
Nehéz szívvel eltűnődik mindkettő az éneken,
Szól a nóta: Egymáséi nem lehettek sohasem.

Fejes István: A pataki várkertben

Mikor is volt? rég, bizony rég,
Mikor itt e kertbe’ jártam;
Oh! de most is ismerős még
Gyep-ülőkém, cserjesátram;
Ismerős a bokra, fája,
És a lombok méla árnya,
Mely, ah, most is mintha jönne
Itt is, ott is, üdvözölne!

Fehér Anna

Magyar népköltés

Fehér László lovat lopott,
A fekete halom alatt
Nagyot pattant az ostora,
A vármegye meghallotta,

A vármegye meghallotta,
Fehér Lászlót megfogatta.
Fehér Lászlót hogy megfogták,
Szögedébe be is csukták,
Szögedéből a tömlöcbe,
A legnagyobb sötétségbe.

Zala eredete

Magyar népmonda

A szépséges Dunántúlon, Őrfalu hátárában ered a Zala folyó.
Hajdanában-danában, amikor még a világ cimbalommal volt kirakva, ezen a helyen valamiféle gonosz tündérek laktak. Cifra kastélyuk, amelynek tornya az égig ért, ott állott, ahol a Zala mai forrása van.
Nem messze innét élt egy molnár, akinek a fia nagyon szeretett vadászgatni. Egyszer, amikor az erdőben bolyongott, meglátott egy őzet. Rá is lőtt, de íme, Isten csodájára, az őz tündérré változott. Sírt, abajgott és a véres lábát simogatta, amit a fiú meglőtt. Jajgatására nyomban odaröppentek a többi tündérek is, körülkapták a fiút s a kastély udvarára vonszolták. A kastély udvarán egy régi kút volt, abba akarták belökni. De a fiú könyörgött, hogy ne bántsák, hiszen nem akart ő senkinek semmi rosszat. A tündéreknek végre megesett a szívük rajta s azt mondták, hogy egy feltétel alatt megkegyelmeznek neki. Meg kell ígérje, hogy ha megházasodik és kisleánya lesz, azt odaadja a tündéreknek. A fiú mindent megígért, csakhogy megszabaduljon. Végre el is engedték a tündérek.
Telt, múlt az idő s a fiúból nagy legény lett és meg is házasodott. Réges-régen elfelejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről. Egyszer egy szépséges kis leánykája született, akit ZALÁ-nak neveztek el.
Nőtt, növekedett szépen a kisleány, de ha az apja meg is felejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről, azok nem felejtkeztek meg arról. És bizony, egyszer csak beállítottak érte.
Sírt rítt a szegény édesanya, de a tündérek nem tágítottak és elcipelték a kisleányt felhőtverő kastélyukba. Itt egy toronyszobába zárták, ahol Zalának egész nap fonni meg szőni kellett.

Szentimrei Jenő: Halkirályfi ajándék-koronája

A mi házunk nem esik messze a Marostól. Virágos kis kertünk van a ház előtt, szép piros muskátlikkal, tejesviolákkal, rezedás táblákkal. Ez a része a teleknek az utca felé néz. A ház mögött előbb a veteményeskert következik, azontúl nagy-nagy gyümölcsös és ennek a gyümölcsösnek a végében hömpölyög a Maros.

Ezt azért mondom el ilyen részletesen, hogy mindenki elképzelhesse magának azt a helyet, mely nekem a legdrágább, hiszen ott éltem le a legboldogabb gyermekkor éveit.

Míg apróbbak voltunk, a testvérkéimmel ott topogtunk a virágok között az édesanyánk után, ott kergetőztünk a nagy gyümölcsösben, és később, amikor iskolás-sorba cseperedtünk, ki-kiszaladtunk fürödni a Marosra, s a nyári vakációkon nem volt kedvesebb szórakozásunk a horgászásnál.

Mi sem voltunk tündérgyerekek, csak olyan jók és rosszak, mint a legtöbb gyermek ebben a korban. S hogy mégis olyasmi történhetett velünk, mi mesébe illő, azon nincs mit csudálkozni. Ti is éltek át a magatok gyermek életében csodálatos dolgokat, de csak később fogjátok megtudni, hogy azok mesébe valók voltak, más gyermekek gyönyörűségére és okulására. Hallgassátok csak meg, mi történt az én Sanyi öcsémmel abban az időben!

Egy nyári napon én beteg voltam, nem mehettem le halászni, csak Sanyi öcsém ment le egymagában. Lehetett úgy délután három óra, amikor Sanyi többek közt egy icurka-picurka kis cigányhalat fogott.

Aradi Zsolt: A játékos fia

Sokáig azt hitte, hogy lázadó, pedig nem volt egyéb játékosnál. Fiatal korát még a kastélyban töltötte el s később, amikor már nem inasok, hanem hotelszolgák hozták a reggelijét, még mindig nem felejtette el, hogyan kell kezelni a tojást s a pirított kenyérre hogyan jobb rákenni a vajat. Talán ezért is lett bensejében lázadó. A maga akaratán és hibáján kívül vesztette el a talajt s aztán „az igazságot kereste”. Jellemző szavajárása volt mindig: ez nem igazság. Később, amikor már nem is gondolt a kis mondat értelmére, megmaradt ez a szokása, amely onnan származott, hogy igazságtalannak érezte a sors eljárását vele szemben, mely elvette tőle a lehetőségeket. Az apja is kártyázott, a nagyapja kezdte. Őneki már nem maradt mit elkártyáznia, csak az, amit kétkezével keresett s amit a felesége gyűjtött. Nem haragudott elődeire, mert nem tudott haragudni senkire s a gyűlölettől messze volt. Ezért is lett játékossá. Ha nagyon tudott volna szeretni, ha lett volna igazi szenvedélye, nemcsak játszott volna. De így csak félig lázadt a sors ellen amely, ha visszaütött: a játékos meghunyászkodott. Fellázadt hivatali felsőbbsége ellen, de amikor arra került volna a sor, hogy szemükbe mondja, amit gondolt róluk – bocsánatot kért. Fellázadt a gonoszok ellen, akik körülvették, de mielőtt pofonütötte volna őket, meggondolta. Csak játszott a haraggal, élvezte, mi lenne akkor, ha valóban fellázadna valaki ellen. A forradalmároknak a vendéglő asztalánál igazat adott és segítette a szegényeket. De meghajolt a felsőbbség előtt és elárulta a forradalmárokat. Csak a játékban volt nagyszerű, a játékban volt nagyszabású. Azt hitte, hogy az egész életét végig lehet játszani. Nemcsak a kártyával, hanem mindennel. Az emberekkel is.

Hitt az embereknek mert ő maga jóindulatú volt, ezt vára volna el mindenkitől. Csak azoknak nem hitt, kik körülötte voltak, gyanakodott, hogy rá akarnak törni, hogy ellenségei, hogy megnehezítik az életét. Pedig a barátai és hozzátartozói szerették legjobban, mert ismerték gyengéjét. S ő éppen ettől félt. Félt, hogy kiismerik és nem akarta megfékeztetni magát. Játszott, ahol csak tudott.

Bartók Lajos: Most még feledj el…

Most még feledj el! most a kikelet,
A te évszakod van, kedves, veled,
Előbb kihalt volt a föld, s most pirul
A rózsahimlő nap csókjaitúl.
Gyep ütközik, kizöldül fenn a lomb,
Kehelyt a bimbó illatozva bont.
Tavasz leheletén a kerti fák
Fehér virágot havaznak reád,
Fehérebb hóra, virágabb virágra…
Mért legyek és e fényes képnek árnya?

Eszedbe akkor jussak én, ha majd
Tördeli őszi szél a puszta gallyt,
Ha az ég fátyolába rejtezik,
S arcodra ejti hűvös könnyeit;
Hollósereg kering, mint télvihar,
S lecsap, mint bánat, felhőszárnyaival;
Ha hervadó világra ül a köd,
És szomorúság szemfedője föd,
S ifjú reményed haldokolni érzed:
Gondolj reám, ki így haldoklom

Horváth Böske: Halva vagy hát…

Halva vagy hát, – halva valóban,
Szívemnek drága szép szerelme!
A világnak ha élsz tovább is:
Nekem meghaltál mindörökre!

Meg, meg! hiszen, kit még e földön
Elvétve, itt-ott, néha látok,
Nem az, kit benned én szerettem,
Az halott! Téged nem kívánlak!

Arcod olyan tán, mint »övé« volt,
Tiéd, én drága szép halottam,
Ajkad mosolyg még, oh, de annál
Nem csak mosoly volt a mosolyban!

Nem, nem! élet volt abban, élet!
A lélek tiszta ragyogása!
Elszállt-e az, vagy semmivé lett?
Az »ittmaradt« csak romja, váza!

E tekintet, e szemek fénye,
Amit beszél: egy bús történet;
Az üdvösség vált kárhozattá – –
De hát, hiszen: mi köze véled?

Ifj. Apáthy István: Távozóban

Robogunk, robogunk, száguld a vonat,
Visz engemet és viszi bánatomat.
Láng- s bíborözönben az alkonyat ég.
De már nem az, óh, nem az otthoni ég!

Már száll a sötét, de fölkel a csillag, –
Én életem angyala, csillaga, hívlak!
És válaszul a kerekek dübörögnek:
»Mért hitted az üdvöt, balga, öröknek?!«

»Volt! Nincsen! A sors tovaűz, csak előre!
Katáng a viharral, küzd, aki dőre.«
Robogunk, robogunk, száguld a vonat,
Visz engemet és viszi bánatomat.

Kiss József: A csók

Jussuf, a költő hármat szeretett:
A dalt, a lányt, és a kerevetet.

A lány legyen ifjú – a kerevet,
Ha puha, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól,
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Jussuf bölcsessége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifjú jött hozzá és szólt:

Jussuf ibn Ali, mester! Ím egy dalt
Hozék, hogy bíráld, nem hogy magasztald.

Komócsy József: Jaj annak…

Jaj annak, akinek szívében
Nem volt, de soha szerelem;
Ki mint egy kitaszított vándor
Bolygott a rideg életen!

A sugárnak csak fényét látta:
De nem érezte melegét, –
Csak színét a nyíló rózsának,
S nem szívta illatos lehét!

Én szenvedtem, sírtam, nevettem;
De áldlak téged, Istenem:
Mert a szerelem kínját, üdvé
Már éreztetted

Farkas Imre: Szerenád

Omladozó vén ház künn, a városszélen
Szép lányasszony lakta valamikor régen.
Rizsporos hajzata, abroncsos szoknyája –
Nem emlékszik itt már senki sem reája.

Korcsmát bontogatnak az utca közepén,
Korcsmába betéved egy őszhajú legény.
Senki sem ösmeri, nem is látta eddig –
Három cigányfiú keresi a kedvit.

Éjfélt kondítanak a csipkés toronybul,
Az üres pohárba nehéz könnycsepp csordul,
Feláll a vén legény, majd int a cigánynak…
Omladozó házra alig hogy találnak.

«Kerek erdőt járom, ezt a kis lányt várom…»
Öreg nóta, azért tudja mind a három.
Beszögezett kapu, befalazott ablak…
Ilyen szerenádot még nem igen adtak.

Omladozó vén ház künn, a városszélen
Szép lányasszony lakta valamikor, régen.
Rizsporos hajzata, abroncsos szoknyája…
Már csak ez a nóta emlékezik rája.

Reményik Sándor: Napkelte a várad-velencei állomáson

A vonat dübörögve befutott.
A kalauz kiáltott: Várad-Velence!
Máskép mondotta, más nevet kiáltott,
De már így maradt meg az én fülembe'.

Piros hajnal volt, csípős, őszre járó.
Mint ég titkába látó óriás,
Úgy kéklett keleten a Királyhágó.

Jöttem Szent László gyógyforrása mellől,
Elmélkedve nyugatról és keletről,
S a Lélekről, mely megújul - magától.

A vonat befutott - s felkelt a nap -
A fejedelmi Transsylvániából.

1924. november

Féja Géza: Szenczi Molnár Albert

Szenczi Molnár Albert (1574–1633), a másik „bujdosó”, még kisgyermek volt, midőn éjszaka egész családja kifutott a házból; egyedül maradt és sírni kezdett. Visszaszaladt édesanyja, kivitte és megmutatta az üstököst (ezért sietett ki mindenki) s a csillagos eget. Ez az élmény legdöntőbb gyermekkori emléke, így emlékezik meg róla érett korában: „video crinitam stellam… cuius imago semper haeret in animo: látom az üstököst… melynek képe mindörökké lelkemben függ”. A gyermek szembenézett a végtelen éggel, a nyugodt csillagokkal, s a félelmetesen rohanó üstökössel; az örök dolgokkal, s az örökké nyugtalan pálya égi ősképével. „Bujdosó” lett, de bujdosása színterének nem Partium nádasait, hanem Európa útjait választotta.

Czuczor Gergely: Kölcsey Ferenc sírjánál

Kölcsey szunnyadoz itt, ki míg élt, virraszta honáért,
És ébreszte magyart lánglobogású dala.
Szenv és munkatűrés volt élete, sejtelem inté
Végre szívét egy szebb nemzeti élet elé.
Csendben járd körül e sírt, óh utas, édes az álom
Enyhült fájdalom és zsenge

Kölcsey Ferenc: A szabadsághoz, Töredék

Kölcsey Ferenc:

A szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled, dicső hölgy!
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled;
Fennröpültedből kegyesen mosolygván,
Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét;
Ints! zajos habként dagadozva várom
Lengeni a zászlód,

Szász Gerő költő, református esperes, prédikátor

szasz gero Múltunk ismerete valamilyen furcsa ok miatt szinte kizárólag a történelem és az irodalom jeles nagyjaira korlátozódik, miközben velük egy időben sokan mások is működtek, és akik többé-kevésbé jelentős tevékenységekkel mozgósítottak koruk társadalmában. Ilyen ember volt Szász Gerő, 48-as honvéd, református pap, a neves ilencfalvi Szász család leszármazottja, aki a szerény körülmények között élő Szász Gergely kolozsvári református lelkész fiaként, 1831. augusztus 5-én Ördögkeresztúron, az egykori Kolozs vármegyében született. Édesanyja Szász Zsuzsanna, egyszerű, de nemeslelkű asszony, ki gondos nevelést igyekezett adni egyetlen fiúgyermekének. Gerőnek még volt egy leánytestvére, Zsuzsánna. Lírai költeményei erdélyi hangulatok tolmácsolói, nem sok színnel, de meleg hangon; verses elbeszélései romantikus mesék Hugo Viktor és Byron modorában. Költőnek nem volt első, hanem legfeljebb csak másod- vagy harmadrangú. Azok közé tartozott, akik a Tompa Mihály halála és Szabolcska Mihály prédikátortársai feltűnése közt, a református költőpapok sorában beállható űrt szerényebb tehetséggel ugyan, de annál nagyobb igyekezettel próbálgatták volna kitölteni. Pályájának egyik szép emléke, hogy első verses kötetét Arany János beható bírálatra méltatta folyóiratának lapjain.

Kosztolányi Dezső: Gárdonyi Géza

(461. lap. A kritikus, inkább magában nem bizakodva, mint a regényben, a vaskos könyvvel egyenesen a Margitszigetre fut, a romok közé. Maga a regény is itt játszódik le. A szigetről akar csenni egy kis ódon hangulatot száz Szent Margit történetének olvasásához. Míg a hajó vígan nyargal a hullámok közt pihegő zöld folt felé, a kritikus így méláz magában:)

– Történelmi regény. Gárdonyit – úgy látszik – erősen izgatja a történelem problémája. Ismerőseitől hallottam, hogy Flaubert Salammbôja újabban livre de chevet-ej. Ez a bogos, merész csodakönyv mindnyájunkban felgyújtja az álmot, hogy a múlt csak olyan, mint ez a fakó paraszti jelen, s ha író ez a valaki, okvetlenül arra vállalkozik, hogy a történelmet egy ingujjban, csupaszon, a maga bájos gyámoltalanságában mutassa be. Az igazi történelmi regényíró távolságáthidaló, ídőromboló, határkő-letüntető. A múltat jelenné teszi. Jó történelmi regényt írni tulajdonképpen annyit jelent, mint jó társadalmi regényt írni. Ezt teszi most Strindberg apró miniatűrképeivel, és ezt tette Flaubert. Hiába mutatja ki azután egy alapos szőrszálhasogató, hogy a Salammbô tíz év verejtékével megkeresztelt adatai hamisak, az emberek azért is igazak maradtak, túllicitálják az életet, és a bennük lakozó művészélet szuverén jogánál fogva hazuggá csúfítják magát a történelmet is. „Desto schlechter für die Tatsache…” Vajon Gárdonyi is ily múltvisszabűvölő? Az Egri csillagokban mintha meg akarta volna kísérelni, de csak az első pompás momentkép sikerült neki. A többi regényes, majdnem jókais. Vajon mit akar Gárdonyi ezzel az új regényével?…

Gárdonyi Géza: Mi a boldogság?, Paizs Anna

Gárdonyi Géza:

Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

Kosztolányi Dezső: Reményik Sándor

Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni. Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik se postával, se futárral, és a szavukat se halljuk, minthogy valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel vagy hír könnyekig megindít minket, mely onnan jön. E megható és fájdalmasan síró versek művészi értékét tehát nem szabad csak a rokonérzésünkön mérni, azon, hogy milyen hatást gyakorolnak reánk a sajgó emlékek megbolygatásával. Ha a szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a líra végtelenjét keltség lelkünkben és sírva fakadjunk.

Elég, ha valaki – némán és csöndesen – reá mutat.

Végvári a rab Erdély költője „az utolsó walesi énekes, Erdély földjén az utolsó bárd”, aki a román szuronyok között a magyarság jajveszékelésének ad hangot. Feltűnése, és jórészt a művészete is sokban hasonlít Gyóni Gézáéhoz. Nem tudjuk, hogy ki lappang az álnév alatt, de bizonyos, hogy annak előtte nem olvastunk tőle verseket. Egy titáni alkalom tette poétává és népszerűvé is, akárcsak Przmysl költőjét, mert költeményeit már széltében-hosszában szavalják és olvassák az országban, itt a területvédő liga kiadta kisfüzetét, túl a Királyhágón pedig gépírásos másolatban, mely kézről kézre jár. Népszerűsége művészi szempontból is érthető.

Reményik Sándor: Bujdosó vitézek, És ha kell, Hulló csillagok, Köszönt egy ember

Reményik Sándor:

Bujdosó vitézek

O. B. századosnak,
a kolozsvári honvédkerület búcsújakor

Magyarország teste
Darabokra esve, –
A kardodat pajtás
Törd el itt az este.
Gallérodról, pajtás,
A csillagot tépd le,
Csillag úgy se jő már
Több a magyar égre.
Csákód mellé tűzzél
Egy síri virágot,
Úgy sirasd, úgy átkozd
Ezt a rongy világot.

Temetésre jöttél
Nagy Szibériából.
Jobb volt neked, jobb volt
A hazádtól távol.
Ládd, hova jutottunk?!
Látod mivé lettünk?!
Be sok reményt, álmot
Kora sírba tettünk!
A test csonka, fáradt,
A szív tunya, álmos.
Egész Magyarország
Egy roppant Világos!

Bella István: Cigánymeggyfamadonna, Három szerelmes sor?…, Tört szonett

Bella István:

Cigánymeggyfamadonna

Aki a most vagy a mostban,
ki tegnapom, holnapom se lehetnél,
mert szeretve – nem szeretve is szertnbél,
de jó, hogy megbujhattam
meséző mosolyodban.

Jó ez a meleg sátor.
S hogy nem szégyen: élnem, s alélnom;
S az a fekete zápor,
ahogy a hajad mosdat,
s elmos mögülem, s bennem
mindent, ami vérnyom.

Kopók, és kürtök acsarognak,
és acsarogna, csaholna
tőr, hurok, s minden, mi ölhet.
S vigyázz! Te is megölhetsz,
ha nem mosolygod el rólam a földet,
gyönyörűs záporom, cigány-
meggyfamadonna.

Dukai Takács Judit: Megkondultak…

Megkondultak a harangok… gyász fedél,
Engedd látnom, a mit tőlem elfedél.
Hideg testét gyász rózsákkal fedem be,
Hadd nyugodjék úgy, mint hajdan ölembe.

Karjaimat feléje kiterjesztem,
Deli testét könnyeimmel feresztem;
Átkarolnám, átölelném, de nincsen
Az a lélek, a ki reám tekintsen…

Fagyos a szád, oh elvesztett angyalom!
Csókjaimért nincs már többé jutalom.
De fel fog még derülni mifelettünk
Egy áldott nap, mert igazán szerettünk.

Akkor ismét egyesülni fogsz velem,
Oh, örökké imádandó szerelem!
Túl a síron, a síron túl meglátlak…
Isten hozzád, már sírodba bocsátlak

Heltai Jenő: Siralmas ének

Te azt hiszed, hogy hallgatok
pedig csak nem beszélek.
Jöttek kegyetlen, zord napok
bús tegnapok, vad holnapok
belémfagyott a lélek.
Nem élhetek, csak halhatok
Te azt hiszed, hogy hallgatok
pedig csak nem beszélek.

Panaszra nyílna néma szám
ha megszólalni mernék
de jaj, kinek, miért mondanám,
hogy nincs barátom, nincs hazám
ha volt is, már csak emlék.
Lesújtott Isten ökle rám...
Panaszra nyílna néma szám
ha megszólalni mernék.

Vártam sugárzó, jó időt
kaptam helyette felhőt.
Gyilkos csalódás, szörnyű csőd!
Vártam derűt, fényt, könnyű nőt
egy véka pénzt, de nem jött.
Szép kártyaváram összedőlt...
Vártam sugárzó, jó időt
kaptam helyette felhőt.

Olosz Lajos: Futórózsák alatt

Forrnak sötéten a lelkek:
forró, kegyetlen katlanok
s ha félrebillen egy-egy vészes üst,
lángpatak ömlik újra a földön át.
A káinlelkek várják a tüzet és a vért
és himbálják a sötét üstöket,
az Ábelek báva csecsemők,
dajkadallal áltatják lelküket.
A katlanok alatt lobog a láng
és vak, eszelős tánc és részeg lárma.
„Lasciate ogni speranza!”
Holnap ítélet lesz, de lehet, hogy már ma.
Kinn a kertben labdázik a fiam
szőke hajjal és égszínkék szemekkel
és a láthatár széléről néger gyilkos
reánkrivall: fel a kezekkel!
Szelíd júniusi alkonyon
ezernyi futórózsa rózsaszín.
Görnyedek alattuk és az arcom, a lelkem
reménytelenül sötét,
halálos hamuszín

Vitkovics Mihály: Bécsi szekeresek

Bécsi szekeresek útra indulának,
Útra indulának Eger tájékának.
Közöttük volt Palkó maga szekerével,
S ím jő a magyarság erős seregével.
Magyarság serege szóla őhozzájok:
Bécsi szekeresek! hova utaznátok?
Akartok-e velünk egy útra indulni?
Avagy, mint ifjak akartok elhullni?
Mint ifjak akarunk, mondának, elhullni,
Mintsem tiveletek egy útra indulni.
Bácsiak ezt mondván, mind harcra kelének.
A magyarok még egy legényt sem vesztének:
A bácsiak közül elhulltak mindnyáján,
Csak Palkó ugrott el tüzes paripáján,
Ebédig vágtatva ért el Jankovaczra,
Hol ifjak táncolni mentek a piacra.
Keréktáncba beáll ő is táncolgatni,
De kezdi a táncot fonákra forgatni;
Megereszti hangját siralmas nótára,
S így kezd énekelni szívek fájdalmára:
«Amely anya fiát Egerbe ereszté,
Haza őt ne várja, nem jő vissza többé.
Elhulltak ma, el, az ifjú szekeresek,
Élőt már őköztök hiába keresek,
Amely húga bátyját útra készítette,
Ingujjra a rózsát hiában tűzgette;
Nem fogja az inget már bátyja hordani,
Nem fogja ifiú testén elkoptatni.
Amely mátka útra készíté kedvesét,
Pávatollszedésben se fárassza kezét;
Mert azzal kedvesét, bár miként hajhássza,
Ebben az életben már fel nem cifrázza.
Tápláljátok hát, ősz anyák magatokat,
Bennünk ne vessétek bizodalmatokat:
Kitől az ő sólyommadara elrepült.
Vissza nem repül az, szárnyat vesztett s eldűlt.»

Fekete István: Augusztus

Poros út, poros virág, fáradt rét,
most már vágyunk a suttogó őszre,
kopogó esőre az ablakon,
néma ködre a domboldalakon,
s a makkhullató arany-erdőkre.

Múlik a nyár: poshadt malomalja,
kemény gyalogút és szikkadt árok.
Dér vágyik már reggel a mezőre,
kikerics a fakult legelőkre,
hol a jegenyéken varjú károg.

Aztán úgyis tél jön, s ködkezével
az erdőkben az éj zúzmarát sző.
A patak némán fut elmenőben,
lassul a szív, s a dermedt időben
elénk áll majd - a temető.

Gesztelyi Nagy Zoltán: Víg augusztus

Víg augusztusi reggel
lengeti porköpenyét.
Éji hamu kitakarja
félig az ég peremét.
Szirmot hullat a rózsa,
ébred a fán a madár.
Füstöl az út; hegyi trónja
küszöbén lépdel a nyár.

1938

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

1915