Kisfaludy Károly: A sastoll, Az álmatlan király, Budai harcjáték

Kisfaludy Károly:

A sastoll

A királyi palotában
Már elhagyva, ősz fürtökkel
Áll hő Toldi. Ifjak körzik
S egy közölök gúnyra is kel,
Egy új sarkantyús vitéz,
Ki hegykén mindent lenéz.

„Ej, te vén sas, de kopott vagy!
Volt erőd be rút hamvvá lett!
Nyom ruhád is, hadd e fénykört,
Már neked jobb kályha mellett,
Ott forgasd az olvasót.
Hadd nekünk a földi jót.”

Toldi méri: „„Úgy van, úrfi,
A vén sasnak tolla is súly;
Érzem azt, azért segíts te,
Köntösöm vedd, s keblem tágul.
Azt ne bánd hogy éktelen,
Sok csatán volt már jelen.””

A király jön, hall s parancsol
És az úrfi bár mint szörnyed,
Köntösét rá adja Toldi;
De alatta már is görnyed,
S addig nyomja kétfelől,
Míglen hamvként összedől.

„Ez varázs!” zúg, s a király int:
De nyugton mosolyg hős Toldi,
És ujjából köntösének
Vastekéket s buzogányt hú ki:
„Ősz van, itt hűs szél legyint,
Megbéleltem egy kicsint.”

 

Kisfaludy Károly:

Az álmatlan király

Sötét az éj, sötét a vár,
Szép álmok közt a lét enyhül;
Aranyszékén gonddal tele
Csak a király álmatlan ül.

Előtte a nyert korona,
Melyért eladta álmait,
S véres tetőn felesküvé
Az éj undok hatalmait..

Komor, mint a sír szellem
Gyorsítaná a rest időt;
Erőn bízik, veszélyt gúnyol,
A víg leblek’ is rettentik őt

S tűnődve míg a zord király
Belső vésztől így hányatik,
Szelíd hangon s mindég közelb
Föl a kertből szó hallatik.

Irigy sorsként néz a király;
Jelenni ott kimerhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped,
ŰS haragra gyúl vad érzete.

S mint éjjel hűs csermelyt keres
Az őz, a nappal üldözött,
Oly bizton egy szerelmes párt
Andalogni lát virág között.

„Hah! minden kény csak a poré,
S az én párnám gyémánttövis?
A legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szűnjék az is.”

Mond ívet és nyilat ragad.
A nyíl suhan, szűz melybe hat.
Végsőt nyög az s a gyepre dűl,
Halványon mint a hófuvat.

De a kedves fölötte áll,
Merőn, némán a gyász cserén;
Emléke nincs, csak kínja ég,
S enyészet dúl lázadt erén.

S karjára fűzve szép hívét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
S a vár fölött a csend közé
Baglyok, varjúk sivítanak.

Éjfélt üt és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
„Alugy, alugy jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!

Oh szép kebel, fejét kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat s te most pihensz,
S nekem hagyád fájdalmaid!”

Vérszomjasan kel a király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
„Uram segíts! vad rém kísért,
Átok, halál szemlángiban.”

S alig mondá halkan belép,
Holttestet hozva karjain,
Egy ifjú, szép, de őrülés
Borong szétdúlt vonásain.

„Szelíd lantom szívet nyere:
Nézd csak mi szép, minő hideg!
Rejtsd a nyilat titkon, hamar!
Sír a halál, nem sérti meg.”

Az ifjú így, de a király
Reng, fölriad; fagy, láng teli:
Ön lyánya a kedves halott,
S lelkét ezer kín tépdeli.

A két hű szív rég hamvad már,
De él a zord király búja:
Ínsége új, bár fürte ősz:
S ez a nagy ég nagy bosszúja.

 

Kisfaludy Károly:

Budai harcjáték

Ólomlábon jár az ellen,
Bús a bajnok élete,
Harcmoraj kell a magyarnak,
Hogy viduljon érzete.
Így szól Mátyás és Budára
Összegyűjti híveit,
Játszi hadban feltünetni
A csatának képeit.

S a borostyán édes álma
Győzni a király előtt,
Sok vitéznek lángszívében
Olthatatlan vágyra nőtt;
S versenytűzre lobbadozva
Gyűlnek a várpiacon,
Melyre a nap gazdag fénye
Számtalan nézőket von.

Ekkor Mátyás udvarába
Béköszönt cseh Holubár,
Nagy hatalmú a vívásban,
Hír-emelte bajnok már.
Mint egy árboc úgy magaslik,
Izmos, vállas és kemény,
Néki lándzsa, kard parittya
Legvidámabb élemény.

Gőgje – oly nagy, mint alakja
Dísznyerésnek itt örül
S fityma dülyffel hánykolódva
Jár a bajnokok körül.
Itt acélom, küzdni szomjas,
Szembe most a ki vitéz;
Esküszöm! ma porba fürdik
És az égre háttal néz.

És Kinizsi, a nagy lejtő,
Rátekint és fölrobog,
Vállán párduc és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hírnek,
Szótlan áll ki a vezér,
Bár feszülten ég erében
A hadrontó szittya vér.

Már a négyszeg pályatéren
A cseh nagy dárdát ragad,
A vezér is pörget egyet,
Melyet el nem bírna hat.
Mintha két vasbérc inogna
És hegyettök ülne sas,
Szárnylegyintve dördültökre –
Rémalakjok oly magas.

S ím a fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
S szél-nevelte karcsú ménen
A sorompón átalszáll;
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
S még felette ifjúkor leng,
Vassal fedve arca bár.

Bízd reám e bajt vezérem!
Ne csevegje a kevély,
Hogy több férfit, küzdni bátort,
Nem talált Kinizsinél.
Hadd erődet szunnyadozva,
Marni míg kell új agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví s érez a magyar.

Így a bajnok és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyúl,
S megzörrentve szörnyű pajzsát
Bizton enged s elvonul.
Délceg hőske! – méri a cseh –
Gyönge vagy, hozz társakat!
Tett után szólj! – a magyar mond –
Könnyű a nyíl s mégis hat.

Harsog a jel, s Gúthi nádor
Mint bíró helyére ül;
Minden ajkon elhal a szó,
Minden élet szembe gyűl.
És körösleg a fövényen
Nyargal most a két vitéz;
Hosszú dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.

Trombiták rivallnak ismét,
Összezúg a versenypár;
Pajzsa széthull a magyarnak,
Úgy rácsattant Holubár.
Nem rendül az, s új erővel
A kevély ellen robog,
S ércbuzgánnyal büszke mellén
Szinte fölcseng, úgy korog.

Három ízben egybetörnek,
Habzik a cseh vaslován,
Míg körüle csak szökellve
A magyar néz rés után;
S egyet lelve, mint a villám
A habzó ellen feszül,
S úgy döf rája: hogy lovastul
Az hanyatt a porba dűl.

Diadalmat ünnepelni
Jönnek most a magyarok,
Őt emelni pajzsaikra
Nyiladoznak száz karok.
Jő Országh is, s keggyel inti
Szellőzteti sisakját,
Hadd ismerje és becsülje
A király s hon bajnokát.

Mint elsője szép hazának
Első védje is vagyok,
S kétszer élek nagy hírében,
Ha nevem tettel ragyog.
Ekként szól önérzetében
S fordul a gyűlt nép felé,
És a föltűzött sisakból
Mátyás képe tűn elé.

Meghökkenve érti a cseh
S szégyen-telve lábra kel;
S mily rátartva jött Budára,
Oly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten,
S buzgón így az égbe száll:
Éljen Hunyad vére Mátyás,
A vitéz, a nagy király!

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf