Juhász Gyula: Berzsenyi

A tikkatag magyar nyár napja barnul
Bús homlokán és bágyatag szemén,
Konok szívében csöndes zivatar dúl,
Elverve dús vetése: a remény!

Pipája füstöl és haragja lángol,
Eszébe jut bírája: Kölcsey
S felködlenek a római világbul
Komor lemondás zordon hősei.

S boldog Horácra gondol, aki bölcsen
Borral, leánnyal megelégedett
S kevély nyakán dagadnak kék erek.

Ki itt a költő és magyar, ha ő nem?
S míg döngő lépte mély homokba ful,
A szilvafán egy vén harkály gyalul.

Márai Sándor: Berzsenyi

Berzsenyi szomorú ember volt, nehezen viselte el korát, környezetét s a legnehezebben önnön jellemét. „Egyművű” író volt, „összes művei” az ódák, az episztolák s prózai dolgozatai elférnek egyetlen, nem is testes kötetben. Élete külső formája szelíd, idilli; családjának él, a földet túrja és szabad idejében „áldoz a múzsáknak”; ha messziről nézzük ezt az életet, amolyan horatiusi bölcsesség árad belőle. A valóságban szenvedett. Nem bírta a világot, az embereket, nagy fegyelemmel korlátozta vágyait, szenvedélyeit; manapság azt mondanák: neurotikus volt… Igaz, volt fegyvere a neurózis ellen, amely többet ért minden modern terápiánál; ismerte az alázatot. Soha nem politizált, a megyei életet is kerülte. Családjának élt. Nem volt boldog. Miért is boldogtalan ez a költő, kinek az istenek minden kegyet megadtak: tehetséget s „procul negotiis” élhetett, családjával, ősei földjén? Még a sikert is megadta neki kegyes végzete: kortársai, a század legkiválóbb magyar szellemei úgy ünnepelték, mint senkit azelőtt, híre és sikere elhomályosította vetélytársának, Virág Benedeknek olimposzi reagyogását. Verseskötete második és harmadik kiadásban kelt el; az első kiadás költségeit, mintegy ezer forintot, a pest, székesfejérvári és zágrábi növendékpapok adták össze; de Berzsenyi verseskönyve valóságos „bestseller”-nek számított abban az időben. Vagyonos is volt; huszonhárom éves korában nősült, tizennégy éves leányt vett feleségül, Dukai Takács Zsuzsannát; a napóleoni háborúk zavaros idejében, 1810 körül ezt írhatta apjának: „Az én szőlőm már most egy közönséges falu jövedelmét adja nékem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Kazinczy felkarolja, kürtöket fúj meg tiszteletére. Az írók körükbe várják Pestre, meghatódott tisztelettel.

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Az isaszegi erdőben, Dacos ének, Fohászkodás harc előtt

Hangay Sándor:

Az isaszegi erdőben

Mint haldokló ágyánál a mécses,
Ég a Nap.
Bús siratók a fák. A lombok hullanak
Sápadt arcát az erdő
Fátyollal födte be.
Sorvadva sírba hajlik
Az ágak gyermek.

Csitt! Asszonyom a csendet
Ne bontsa meg a szád.
Az erdő lelke zúg itt:
– Nyugalmas éjszakát!
Lombos tölgyek sudárán
Az őszi bánat ül
S a törzseken, mint húron
Síró szél hegedül.

Csitt! Asszonyom a csókod
Ma halkcsendesen add,
Ne keltsük fel az őszi
Bolyngó álmokat

S ha szám a csókod vissza
Nem adná most talán:
Tudd meg, – hogy itt attakra
Ment egykor nagyapám!
Tudd meg, hogy itt szívembe
A föld sajdítva üt
S az erdő róla suttog
Nekem itt mindenütt.

Csitt! Asszonyom sírok most
S a könny hegeszt talán,
Mert jaj hiába ment itt
Attakra nagyapám!

Hangay Sándor:

Dacos ének

Viharos vészek büszke hajósa,
Aki a vésszel szembe kacag,
Fejem fölött az ég dühe tombol,
Lábam alatt meg harsog a hab,
Viharos vészek büszke hajósa,
Tört lobogók diadalra vivője,
Az vagyok én!

szozattovabbacikkhez

Turcsányi Elek dr. költő, tanácsjegyző

Turcsányi ElekKi tartja még számon Turcsányi Eleket, akiről Kosztolányi Dezső azt írta a Nyugatban: „a költő, melynél nincs nagyobb”, és akit „a szavak alkimistájának” is nevezett. Az irodalomtörténészek sosem vettek róla tudomást, ezerkilencszáznegyvenöt óta még a „Hét évszázad magyar versei” több kiadásában sem szerepelt, nevét, mint az udvartartás szerény rajongójáét, leginkább Karinthyról szóló emlékezésekben lelhetők fel, és teljesen értelmetlenül a „Magyar mártír írók” antológiájában, no meg válogatott műveinek 1984-es kisszámú kiadásában. Már életében is mindössze két verses-novellás könyvét nyomtatták ki. A „Koronelli dóm”-ot 1921-ben és a „Távolodó”-t 1927-ben Budapesten. Könyvárusi forgalomba egyik kötet sem került. A szerző magánkiadásai, kevés példányban, barátainak. A nehezen megélhető, vészterhes, XX. század eleji-közepi időkben, Turcsányi Eleknek, ennek a művelt, de magányos és magában zárkózó finom agglegénynek, a nőiesen gyöngéd, félénk lelke mimózaként összezárult és eltávolodván a mindennapok hangos-botrányos szenzációitól, csupán önmagában való szemlélődései közt élt. Műveiben a képzelőerő lírai közvetlenséggel párosult, a képzőművészeti szecesszió futára volt irodalmi köntösben. Leginkább a negatívumok költője. A múltat szereti, mert már nincs, és mert jövő sincs, nosztalgiával hívogatja, mintha lenne. Gyermekkorának emlékeihez, a budai Lovas-úthoz zsoltárt énekel, a Várhegyhez, a Vérmezőhöz szerenádot. Forró szerelmet vall egy hölgynek, aki nincs, de aki karcsú lesz, szőke és szelíd. S aki van, azt arra kéri, engedje meg, hogy csókot ne adjon. Csupa disszonancia — összhangban. Csupa fájdalom — mosolyban. Csupa keserűség — daloló kedvben és egy alapjában csüggedt világszemlélet — zengő muzsikában. A költő e külön világban él. Elrekesztett álomketrecben. Itt más színe, más illata van a virágnak, más íze a csóknak, más jelentése a tragikus szavaknak, amelyekkel könnyedén és felelőtlenül dobálódzik az élet. Turcsányi Elek, aki – XXI. században sikeres és fantáziadús forgatókönyvíró lehetne – az életharcból elmenekülő Gulácsy Lajos festészetére s az ő Nakonxipánjára emlékeztetett a maga fantáziájában kiépített álomvilágával, melynek műveiben még a nevek is minden élő nyelvtől és élethelyzettől elütöttek.

szozattovabbacikkhez

Turcsányi Elek: Fekete vonat, Mint királyfi, Álom, Őszi kép, Nászinduló

Turcsányi Elek:

Fekete vonat

A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
– Meghalni rajta rút halál –
A tébolyult életvonat.

Ki tudja, hogy mi fűti őt?
Tán gyilkos fájdalmak heve?
Ezéi t látjuk rohanni őt
A végtelenbe így bele.
Ezért kering ilyen vadúl,
Ezért ugat. nyerít, üvölt,
Szívén a tét fájdalma dúl,
A lélek, melyet meggyűlölt.

Virágok voltak rajta tán,
Miken megindult a vonat;
Csóktól égett az ajka tán,
De csók és virág—megrohadt.
Most már csak gyászát lengeti,
Füstök komorló fellegét,
Éltét e gyásszal lengeti
S e gyászos élet kell-e még?

A reménytelenség fokán
Int állomás felé nem egy,
De ö a tört szivek jogán
Futását nem lassítja meg;
Rohan keresztül mindenütt
A tébolyult életvonat,
Amíg a végső perc nem üt
S az élettűz le nem lohad.

Addig— bár semmi célja már—
Bömböl, zihál az érctorok,
Jön őszre tél, tavaszra nyár:
A megvadult vonat robog;
Koromtól egyre feketébb,
Rozsdától egyre üszkösebb,
Ha látod őt, szivedbe lép:
Tetőtől talpig tiszta seb!

A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
A pusztulás jelé halad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
Amíg örökre meg nem áll
A tébolyult életvonat.

szozattovabbacikkhez

Nemes Nagy Ágnes: Budapesti séták

    Szerb Antalról

    Nem féltem Szerb Antaltól. Elég csodálatos volt ez, tekintve, hogy tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk, és irodalmi áhítatom minden iránt, ami könyv, ami irodalom, aki író, a zeniten delelt, irodalmi tapasztalatom viszont valahol a nadír alatt helyezkedett el, még föl sem kelt, talán föl sem kelendő csillagzatként. Ilyen szélsőségek között veckelődve valóban csodának tarthatom, hogy versküldés és levélváltás után megismerkedtünk.

    Hogy miért nem féltem tőle? Az indokok jellemzők. Azt képzeltem ugyanis, hogy az írók olyanok, mint az írásaik. És mert elragadónak találtam Magyar irodalomtörténet-ét, a Hétköznapok és csodák-at s egyáltalán minden írását, egy tapasztalatlan juh bizalmával viseltettem személye iránt. Az aztán, hogy csakugyan azonos volt írásaival, hogy hajszálra hasonlított diákelképzeléseimhez, körülbelül a legnagyobb csoda, ami efféle ismeretségek során megeshet.

    Ezt persze nem tudtam. Magától értetődőnek találtam, hogy Szerb Antal olyan, amilyen. Hogy kedves, hogy szellemes, hogy mindent tud. Hogy ötpercenként lehet nevetni azon, amit mond, és tízpercenként elcsodálkozni. De még azokat a tulajdonságait sem tudtam ritkaságként felfogni, amelyek pedig kivételes ritkaságok (sajna): a természetességét, öniróniáját, tapintatát. Bámulatra méltó mérsékletét, amellyel nem tekintette önérzeti kérdésnek, hogy másokat feszélyezzen. Mit mondanak erről a fényképei? Semmit. És mit mondanak erről a szavak? Semmit. Nem olyan arc volt, akire egy megmerevített kép, egy kisarkított mondat jellemző lehet. Csupa mozgás volt az arca, kis mozgás, árnyalatos mozgás, villogó szemüveg a pici arccsontok és a nagy homlok között, mosoly, hunyorgás, apró, ironikus szájrándulások. Egyetlen szobrot ismerek a képzőművészetben, amely emlékeztet rá, nem, nem a vonásaival, hanem a légkörével: Houdon Voltaire-jére gondolok. Ennek a hasonlatnak örülne, hiszen az ő kedves 18. századából való, aztán röstelkedne, ugyan, ugyan, ne használjon ilyen nagy hasonlatokat, hiteltelen lesz; de én nem úgy értettem, szabadkoznék, én csak az arcot szeretném, a légkört…

szozattovabbacikkhez

Szerb Antal: A Duna, a költők és a mulandóság, A toronyőr

Régi költőink kicsire nem néztek, a részletek iránt általában nem volt érzékük, az erdőtől nem látták meg a fákat. Pest s Budán általában nem énekeltek meg mást, mint a Gellérthegyet és a Rákost, az ősök dicső terét. Már a borongó Ányos Pál is így írt bizonyos Kreskay Imréhez, akiről egyebet nem tudok:

Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S külgyünk egy bús hangot Rákos mezejére.
Mert akkoriban a költőknek ilyen jó hangjuk volt.

De legfőképpen, igen helyesen, a Dunában ismerték fel a pesti táj éltető középpontját. Gvadányi, történelmünk legrokonszenvesebb tábornoka is felujjongott, amikor meglátta:

Duna! oh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.
A vizákat talán el is hagyhatta volna.

A Duna igen régi folyó és előreláthatólag még igen sokáig fog folyni, viszont a költők életét többé-kevésbé rövidre mérték parcai kezek, talán ezért jutott eszébe nekik a Dunáról a mulandóság. Így Virág Benedeknek is, az említett tabáni szent öregnek, aki többször megénekelte a Dunát, sőt egyszer ódai hevében azt is ráfogta, hogy visszafelé folyik, és egyszer csaknem nagy költő lett, amikor ránézett és így szólt:

Én gyakran lemegyek, hogy lássam, mint viszi hátán
A Duna ezt a vén s már régen erőtelen évet,
Ah vigye s a tenger mély örvényébe temesse!

A kép, melyet Virág Benedek itt érint, úgy látszik, sokáig lebegett megváltatlanul a Duna habjai fölött, míg végre eljött Vörösmarty, a magyar szavak csodálatos felszabadítója és néhány Gellérthegy-súlyú sorban megadta a Dunának és a pesti tájnak többé soha el nem rabolható halálos méltóságát:

A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,
Harsog az országos Duna, tétova felszedi őket
S a folyamok vizeit s iszonyúra nevelkedik árja.
Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség,
Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő
Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.

1935

szozattovabbacikkhez

Csanád Béla: Rekviem Pilinszky Jánosért

I.

Introitus

Felriadok éjjel
saját zokogásom
hangjaira
felriadok
a zokogásra
mintha verseid mondanád

Babilon vizeinél ültünk
Babilon kiszáradt
folyómedrei mellett
rólad emlékeztünk
Jeruzsálem
a templomból kiáradó
forrásra emlékeztünk
zokogva önmagunkra

S belül
csak az agónia zátonyai
csak az üres árkok
a könnyek forrás-sebei

Requiem aeternam
dona nobis Domine

II.

Kyrie

a lövészárkokért
amiket nem temettünk be
a hóhér idők
börtöneiért
az elcsukló nagy
zokogásokért
a virágzó olajágak
elfeledett illatáért
Uram irgalmazz

ne csak a bűnösöknek
irgalmazz Uram önmagadnak
a szögesdrót mögé zárt
kisdednek
a roskadozó halálmeneteknek
a félelem rabszolgáinak
Krisztus kegyelmezz

kiszolgáltatottságunk rongyaiért
nyakkendőtlen bűnbánatunkért
minden szívet szorító
gondolatért
s a szeretetlen szeretetért
Uram irgalmazz

Fiad miatt
ki bennünk szenved
Uram irgalmazz

szozattovabbacikkhez

Pilinszky János: A lator sóhaja, Agonia Christiana, Grűnewald, Sorok [Pupilla üres foglalatban…]

Pilinszky János:

A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még,
ahogy együtt lógunk a kínban,
együtt a megígért hazában,
halálunkban, a paradicsomban.

 

Pilinszky János:

Agonia Christiana

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.

1958

 

Pilinszky János:

Grűnewald

Az Atya lehunyta szemét.
És a teremtés tehetetlenül,
akár egy tépett függöny csüng alá.
Jézus halott. Egy pillanatra
csak a szögek vannak a helyükön.

1973; Ms 5935/4.Hátrahagyott versek

 

Pilinszky János:

Sorok [Pupilla üres foglalatban…]

Pupilla üres foglalatban.
A faragatlan gyémánt közepében
zizeg és vetkezik.
Öltözködik és vetkezik.
Egy óriás, mezítelen pupilla
zizeg és vetkezik,
a százkarú haláltusa
százlábú bogara.

Egy óriás pupilla közepében
haláltusánk öltözik-vetkezik,
Kapaszkodik és
Úgy búcsúzunk, válunk el, ahogyan csak
két egynemű lény búcsúzik.
A középpontod érdekel. Azt szúrom át.

Hol nincs idő és nincs kiter5jedés,
ott öllek én meg.
Ahogy csak két egynemű lény
teremti és emészti egymást,
évek óta

1975; Ms 5937/15. Töredék!

Bárd Oszkár: Tavaszi lecke

A rügyek most bomolnak,
vizek vígabban folynak,
csak én maradok egyedül
halálosan komolynak?

Valamit elhibáztam,
eléggé nem vigyáztam,
túl mélyen elmerültem tán
a röpke földi gyászban?

Vagy minden jobbra fordult,
s elmúlt a, jaj, komor múlt,
csak szívem észre mit se vett
s a sorsra visszamordult?

Tavaszi ízek zsongnak,
s a magába fúlt gondnak
behízelgőn, duruzsolón
ilyenféléket mondnak:

„A súlyos lélek – semmi,
vígan komolynak lenni,
ez a titok, a szent tavasz:
teremni kell, teremni!

Lásd, bennünk száz lét lendül,
gyökerünk mélyen lent ül:
nincs időnk megriadni sem
csip-csup veszedelemtül.

Teremni kell: az élet
örökké újraéled,
ha úgy érzi, hogy érdemes
csodát kezdni véled!”

A rügyek most bomolnak,
vizek vígabban folynak,
s én most növök meg igazán
mosolyosan komolynak.

Bartók Lajos: Duna partján

Fönn a tiszta ég,
Lenn a kék folyó, –
Mint két menny között
Szállsz, boldog hajó!

A szigetke mát
Vígan tűn elő,
Zöld lombok közül
Aranyozott tető.

És menny, és folyó
Úgy mosolyganak.
A fedélzeten
Egy fehér alak…

S a távol ködén
Amint összfoly
Barna füst, fehér
Fátyol, víg mosoly:

A hajó után
Úgy készt valami
A partról a mély
Vízbe ugrani!…

Dsida Jenő: Mária szobra a kertben

A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.

A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek.

Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.

1934

Erdős Renée: Isten szól

Ez a mennyország földre küldött fénye
Halk és szent Izenet -
mért takarod. el a szemed?

Költő,
Ez a megtisztult vágyak édessége,
Mely Énhozzám vezet -
mért takarod el a szíved?

Költő,
Repüljön!
lelked szárnyaid el ne kösd!
Mert végtelen az Ut!

Istent akartam, hogy repülni tudj.
Most küldöm néked minden látomásod,
Azt is, mely most kísért -
e gyáva búcsúzás miért?

Költő,
Kelj föl és vedd szíved, e tiszta kelyhet
Mely vágyaddal tele -
Menj és köszöntsd az életet

Palotai Boris: A hímzőlány meghal

Mennyei angyalt hímeztem selyemre,
s százas cérnából horgoltam angyalszárnyat,
s ha néha oktalan vágyam támadt
kisurranni a sétaterekre,

vaksin hibáztam, ujjamon vércsepp serkedt.
Most itt fekszem… hátam kinyújtom végre,
nem nézek többé goblenre, dús recékre,
nyitva állnak a bűvös égi kertek,

csillagsikátorok közt lábujjhegyen lépek,
óh mennyi fény, tékozló fehér lángok!
s míg hunyorogva, botladozva járok,
érzem, szegénynek lenni súlyos vétek.

Ím itt állok, bűnökkel megrakottan:
randevúkra készültem minden évben,
de egy fiú se született meg nékem,
csak vártam… s a kombinémra néha csipkét loptam.

Férfit akartam… s lám angyalokat kaptam,
hiába lázadoznék. Ez a sorsom…
Morogva, panaszosan egyre hordom,
mint rossz ruhát, mit maradékból szabtam.

Most alszom. Fogam közt levegő zizeg.
Lent köd van, az aszfalt és az ég sötét.
Ki fogja meg egy hímzőlány kezét?
Kinek a torkát facsarják sós ízek,

ha összeszurkált ujjam leeresztem…
Senkim sem volt… néhány elrontott angyal
lebeg utánam keserű haraggal,
majd megpihen egy szürke kőkereszten.

Gizinek hívtak… serényen öltögettem,
most se nevem, se titkom, se gondom,
s míg lelkemet a végtelenbe bontom,
lyukas cipővel egy pap mormol felettem.

Szabédi László: Üdvözlégy, szabadság!

Mért áltatom magam? ha mostanáig
a szép napok kerültek, ezután
se lesz enyém minden a diófáig:
az múlt el, ki a megváltás után
sóvárgott; nem egy-két, nem huszonkét év,
hanem az életem jobbik fele,
nem évek, hanem vér, velő, a hétté
törött gerinc fiatal ereje.

Nem évek: én magam! Az, ki virággal
dobált meg, drága honvédhadsereg,
leszámolt már a múlandó világgal,
mit számára szabaddá tettetek.
Ki oly sokáig várta önmagáért,
hogy jöjjetek, most már önzetlenebb;
örvend, de tudja, – gondolkozni ráért, –
nem gyógyul, mely őt rágja, az a seb.

Sírva lengette fekete kalapját
s nem örömkönnyet sírt, de igazit;
négy éve eltemette édesapját,
ki jöttötökben holtig hiába hitt.
Ősz ősz után múlt, tavasz jött tavaszra
s hozták a jó hírt, az örvendetest;
a lélek kész volt, – s neki volt igaza, –
de fáradtan belépusztult a test.

szozattovabbacikkhez

Tamás Lajos: Hajtsd le a fejed a tenyeremre

A barack hamvát őrized szívedben
És újongsz, hogyha végigsimít a napsugár.
Az esőt se bánod, természetesek a vágyaid,
Amilyen természetes a virágzás, az álom és a május.
A kezed labdákkal játszik, a bokád táncütemre jár,
Nem szaladtál ki még a gyermekség ágyékából: nő vagy!

Így szeretlek én, így néz reád a komolyságom.
Én mázsás súlyokkal birkózom, néha
Elfelejtem, hogy mit akartam mondani neked,
Mert az egyik mondatot eltörli bennem a másik,
Az élet utcájába jutottam.
Lökdösnek… sokszor szeretnék megállni… nem lehet…
Egy koldus pénzt kér az utcán és pénzt kíván az élet.
Rád csak lopva vethetek szemet,
Ha lehajtanám egyszer a fejem és kiállanék a sorból.
Eltipornak.

Ugye látod a láthatatlan vessző nyomát homlokomon?
A te csókodat kéri.
A gyermekség nem elég, kell a karó, ahova fölkússzál
És nekem is kell a te üde vigasztalásod:
Hajtsd le fejed a tenyeremre.

Vajda János: Utóirat

Bezárom én is már a boltot.
Napomnak vége; kész a mérleg:
Nem maradok, hazám, adósod.
Mi tőlem telt, megtettem érted.

És te nekem nem adtál semmit.
Bár csak szívem minden kincsem,
De azt od’adtam kicsinyenkint,
Ott már, úgy tetszik, semmi sincsen.

Kimért, ínséges volt a kosztod,
Mint fegyencházi gazdasszonynak,
Frankfurtiakban ettem kócot,
A mellyel puskát tisztítottak.

Nem tartozom leányaidnak,
Kiket dicsőiték versekben.
E földi édenből enyim csak
Úgy festve

Ady Endre: A visszajáró Májusok

Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.

Rózsás köd az agyunkra úgy száll
S úgy fűt a megvadulás heve,
Mint a régi, szent kamasz-jussnál.

Olyanok s még szebbek a tervek,
Mint diák-vágyak bús korán,
Ám telt-begyübbek a szerelmek.

Mert a Májusok visszajárnak
S nem ifjú vágyé való ízük,
De ki túl van laktán a Nyárnak.

Berda József: Májusi mámor

1.

Végül ránk köszöntött a
részegségbe ringató álom:
május gyantája gyertyákat
gyújtott a gesztenyefákon!

 

2.

Égő lángként lobogj, ne aludj,
mindenre figyelj!
Haljon meg már a halál,
- élni kell, élni kell!

József Attila: Májusi ének

Örök reménység istenajka csókol
Keserű számra, Ember, égi dalt:
Nagy, szűz virág a roskadozó lombból
S Világbékesség szívedből kihajt
És szeretettel, illatával hódol
Világszabadság, tavasz, téli rajt,
Undok lélek-fagyot feledve, Ember
Rácsókolom magam kezedre rajt,
Kérgén lihegjek Világszerelemmel,
Mert a Békesség egyszer csak kihajt.
Ó halleluja, Május a szívekben,
Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem:
Az Isten legszebb gondolata lelkem!

1923. május.

Reményik Sándor: Májusi biztatás

1

Megépültél,
Megépültél törött hajó.
Megépített
Megépített
A nagy Mindenható.
Új árbocok és új vitorla
És új kormánykerék -
És május van
És végtelen a tenger
És végtelen az ég.
Nincs hátra más:
Az iránytűdet vedd,
Az iránytűd: szíved.
Egy kicsit reszket még.
De nemsokára nyugodtan mutat.
Bízzál hajó:
Kis türelem.
Kedvező szél - -
Fölszedheted aztán horgonyodat.

2

Egy rózsa-ágon fönnakadtál.
Mondtam, ugye?
És megtartott az ág.
Most már testvér, kapaszkodj fölfelé
És el ne engedd jósorsod kezét!
Hallod, hallod
A gördülő kő tompa dörejét?:
Én zuhanok tovább...

1935. április 29

Reviczky Gyula: Május

Fénynek, melegnek újulása van,
Virág a földön, új remény a szívben,
Elhagyja ágyát a nehéz beteg,
Hogy e szép földön még körültekintsen.
Eldobja mankóját a csüggedés,
Megszűnnek a bajok, a veszteségek,
Mikor a gyönyörű május van itt,
Mikor a békák brekkekéznek.

Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat,
Mint nevető lány ünneplő ruhában.
Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör
Pacsirtadalban, illatos virágban.
Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya,
Ki az egész világot megigézed!...
S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya,
Ahol a békák brekkekéznek.

Igács Rúzsi

Magyar népballada – Halas

„Szombat este nyó’cz órakó’
Haza gyüttem a tányérú’,
Azt hallottam az utamba’
Valaki van a Rácz-kútba’. –
     Igács Rúzsi kedves babám,
Hun van az én édös anyám?
„Még pentökön hat órakó’
Kimönt a szőllőbe akkó’.’ –
    Én is kimöntem utána,
De nem akadtam reája……
Igács Rúzsi kedves babám,
Hová tötted édös anyám?…
    „Keze-lába a Rácz-kútba’,
Feje-háta kendör kapujóba!”1
„Igács Rúzsi gyere ide
Lantos István gyűjjön ide –
Ösmeri-e ezt anyjának?!”
    „Nem ösmerem én anyámnak,
Sem kezirű’, sem lábárú’,
Igács Rúzsi, kedves babám,
Kér’ őted meg édös anyám?!”
    „Nem vó’tam én annak oka,
Maga vót az indítója:
Sujak2, olló elkezdője,
Balta, fejsze elvégzője.”
Igács Rúzsi, édös szívem,
Hamis hitöt fúttá’ vélöm!”
    Igács Rúzsi abalakjába’,
Kinyí’t a rúzsa magába’ –
Lantos István a kocsmába’:
Eladom a jószágomat,
Kivá’tom kedves babámat!”
„Ne aggya ké a jószágát,
Ne váltsa ki ké a lányát!”…

/1/ Kendertörő. Áztató.
/2/ Bunkó.

Móra Ferenc: Cifrácska

Cifrácska olyan szép agárkutya volt, hogy őnála szebbről még a mesében sem hallottatok. Hegyes a feje, hogy a tűbe lehetett volna húzni cérna helyett. Karcsú a dereka, hogy a keszegek megirigyelhették volna érte. Hosszúk a lábai, hogy elfáradt, amíg végignézett rajtuk. A szeme ugyan nem volt nagyobb a kávéscsészénél, de a füle akkorára nyúlt, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott. Ebből most már megérthetitek, milyen nagy dicséret az, amikor azt mondják valamire a szatymaziak, hogy olyan szép az, mint a Cifrácska kutya!

    Hát szó sincs róla, szép a szépség, de azért egy tarisznya szépség se ér föl egy marék okossággal. Márpedig Cifrácskának abból is zsákszámra jutott. Ő volt Szatymazon a legokosabb agár. Igaz, hogy több agár nem is volt Szatymazon, csak ő maga.

    Hogy milyen okos agár volt ez a Cifrácska, azt egykettőre megértitek, ha elolvassátok, mit szokott csinálni. Hát azt szokta, hogy amikor nagyon melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a kéményből ráhullott a korom, katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért, s amikor a macska összekarmizsálta az ábrázatát, akkor elszaladt panaszkodni a sündisznóhoz.

    Egyszer az történt ezzel a nagyeszű Cifrácskával, hogy a gazdája odafüttyentette maga elé s azt mondta neki:

    - No, Cifrácska, én most elmegyek hetedhétország ellen, meg sem állok a kukoricaföld sarkáig. Vagy jövök haza, vagy se, de mire a ruhaszárító csillag lecsúszik az égről, akkor bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni.

    Cifrácska nem mondatta magának kétszer a parancsolatot, leszegte a fejét, a fülét fölcsapta a két vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója, s azzal kinyargalt a mezőre.

szozattovabbacikkhez

Ásgúthy Erzsébet: Mama

Kropacsek urat, mikor az üzemből hazajött délben, felesége már az ajtóban azzal fogadta, hogy megint baj volt a mamával.

    - Alighogy bevasaltam a ruhát – hadarta –, mindjárt mentem is, hogy elrakjam a szekrénybe, hát a kispárnahuzatok közül máris hiányzott egy! Rögtön tudtam, hogy csak az anyád vehette ki a csomóból, mert más nem járt a szobában. Hát mondom szép szóval, vékony hangon, egész szelíden: „Ugye, mama, megint hozzányúlt a vasalt ruhához?” De még be sem fejezhettem, már magánkívül volt az izgalomtól, hogy ő sose nyúl semmihez, tudhatom jól, pedig hát a múltkor is ő ette meg a szilvakompót maradékát, no de hisz én nem sajnálom tőle, nem azért mondom, miattam akár az egész spájzot is megeheti, ne mondja, hogy a pénzéért éhezik minálunk, hanem hogy a vasalt ruhába csak úgy beleturkáljon, az már mégiscsak sok egy kicsit! És még szólni se lehet neki, mindjárt megsértődik. Márpedig nem úgy van az, hogy akármikor tiszta huzatot lehessen előráncigálni, nem adják a szappant ingyen, ami éppen eszébe jut, és még letagadja, ha szólok neki! Hallottad volna csak, mit művelt, ahelyett, hogy egyszerűen visszaadta volna a huzatot! Még neki állt feljebb, hogy én ne követeljek rajta semmit, biztosan rosszul számolták össze a ruhát… „Rosszul számolták!”… Én számoltam! Én magam! Hát csak tudom, mennyi volt!… De ő mindig friss ágyneműt követel, pedig már megmondtam, hogy elég, ha egy párnán alszik, minek még a kispárna is?… De hogy ő nem tud anélkül, úgy megszokta egész életében… „Megszokra!” Én is megszoktam sok mindent, mikor még Klimkó Etának hívtak, mégis le kellett róla szoknom, mióta Kropacsek Vincéné vagyok. Nem úgy megy az, hogy csak neki a késznek, széthányni a más keserves munkáját… és a tetejébe még le is tagadni mindent!

szozattovabbacikkhez

N. Jaczkó Olga: Gombák a tölgy alatt

    I.

    A hagyományosan fitosorrú szobalány gajdolva vitte vissza a megrakott tálcát a tálalóba.

    - Lallala… Új torony a cifra palotán!

    A házvezetőnő – hosszú évek fáradságos majommunkájának eredményeképpen minden mozdulatába sikerült arisztokrata-utánzat – belekukkant a tálba, melynek kihűlt levében, mint régi emlékek a közöny tengerén, finom hús és zöldségszeletek úszkáltak.

    - Persze, hogy új szeszély, ha már a becsinált sem kell!

    Mert eddig a méltóságos úr szeszélyeinek tekervényes épületén a csirkebecsinált volt a csúcspont, minden időszakban evvel kellett kezdődnie a villásreggelinek. S hogy ma már ez sem ízlett, annak a jele, hogy nagyon ingerült az öregúr.

    Reggel kilovagolt a vendégével és kellő távolból mutatta meg neki parkjának gyönyörű, szabályos egészét. A vendégnek kedve támadt közelebb lovagolni és rögtön feltűnt neki a Csoba Janku kis portája, mely rőzsesövényével nekivetette magát az úribirtok díszes keramitfalának és vakmerő beszögelésével behorpasztotta a különben szabályos hatszög egyik csúcsát.

    A vendég drasztikus hasonlattal hívta fel erre a báró figyelmét.

    - Mért nem kapartatod le erről a remekműről azt a kis légypiszkot?

    Könnyű szavaival veszedelmes háborgást vert fel a Barsay báró látszólagos nyugalma alatt. Régi keserűsége volt az az apró porta, állandóan bosszantotta, mióta csak átvette a birtokot és egyéni ízlése szerint alakította át az egész környéket.

szozattovabbacikkhez

Honti László: Lukács és Péter

Cseri Lukács jómódú gazda Göncölszekérkarcsán. Van neki vagy hatvan hold földje, egy fia, egy leánya, egy régi csúza és egy házsártos felesége.

    A hatvan hold földjével, fiával, leányával, de még a rettentően fájdalmas csúzos nyavalyájával sincs neki annyi baja, mint házsártos feleségével, Örzsével.

    Hej, pedig micsoda derék, jóravaló fehérszemély volt Örzse néni Erzsike korában, megtudná mondani mindenki, aki akkor Cseri urammal fiatal volt; szerencsés is volt, hogy megkaphatta.

    Egyszer – van már vagy 7–8 éve – beteg lett az asszony. Dunyhák, vánkosok között bevitték Szerdahelyre;ott az orvos alaposan megvizsgálta; azt mondta, hogy nincs itt semmiféle különös nagyobb baj, csakhogy ideges az asszony. Cseri Lukács kifizette a taksát, felrakta az asszonyt a kocsira, indult hazafelé.

    Az asszony meg akarta állíttatni a kocsit a patika előtt, de Cseri uram nem engedte. „Azt mondta az orvos, nincs neked semmi különös bajod. A szamár nem tudta, hogy paraszt gazdának a felesége vagy, még azt mondta, hogy ideges vagy.”

    - Mit? Hogy én nem lehetek ideges? Hát már csak az úri személynek szabad idegesnek lenni? Még ezt is sajnálja tőlem maga vén zsugori? Megálljon kigyelmed megmutatom én, hogy csak azért is ideges vagyok. Hanem ezt megkeserüli egész életén át.

    No, az igaz, hogy Örzse asszony a szavát nagyon is betartotta. Alighogy a gyenge állapotából kiépült, elkezdte az urát mindenfélével bosszantani.

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Hóval jön húsvét

Hóval jön húsvét,
jácint helyett hoz jeget.
Jézus úr testét
dongják fagytűrő legyek.

Szél ríkat fákat,
szirmot szaggat, szétsöpör,
zúzdal gyenge ágat,
zöld bimbóra rátipor.

Légiós kaszárnya
ablakáig ér a hó.
Sziklasír szájára
visszahengerül a kő.

Czipott György: Adiabene Máriához

Aludj szép kisanya, pihenj,
méhed, fénylőforrású kút
rejtsen istenherceg fiút.
Övé véredzengésű menny.

Riadsz szép kisanya, fázol,
szívedbe vesztés költözött?
Hol vajúdsz, bár birkák között
lesz királyi ágya jászol,

hisz jussán övé föld és ég,
s krésztos lesz, kit véresre vert
és megfeszített ember, mert
gonosznak csak halál elég.

Most aludj kisanya, pihenj,
méhed, szűzfényforrású kút
még rejt istenherceg fiút.
S övé élethazája menny.

Dsida Jenő: Zarándokút

I.

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körülsusogja fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is
s ha már így van, ideírom
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli

1994

Kisfaludy Károly: Húsvét után két hete már

Húsvét után két hete már,
A szép leány a kertbe jár.
Jöszte, Rózsám, jöszte
Hamar ki!
A bokorban lelsz te
Odaki.

Zöld a levél, hűs az árnyék,
Játszanak ott hív gerliczék.
Jöszte, Rózsám, arra
Szaporán!
Jobban megy a munka
Csók után.

„Tüske van ott, csalfa legény,
A sűrűbe nem megyek én.
Van szeretőm nekem
Odabe',
Ki majd elvesz engem
Pünkösdre.”

Kunszery Gyula: Húsvéti fák

Azon a vasárnap
ujjongtak a pálmák,
mert a megváltásnak
messiási álmát
valósulva látta
Jeruzsálem népe;
jött Jézus … lepleket
dobtak le elébe,
s lengettek fölötte
büszke pálmaágat,
azon a vasárnap.

Akkor, csütörtökön
a szelíd olajfák
karcsú ágaikat
lankadtan lehajták,
mert a Getsemane-
kertben gyötrelemmel
vért verejtékezett
egy magános ember,
vére szétfolyott a
fekete rögökön,
akkor csütörtökön.

szozattovabbacikkhez

Petrőczi Éva: Nagypéntek

Izsópkötegre,
hallgatag és törékeny
növényi ágyra
került az utolsó kortyot

hordozó szivacs:
válasz a végtelen,
halál előtti
szomjúságra.

Végóra virágzott
az izsóp
szánakozó
gallyai közt

és gyönge suttogás:

„Halálod, én Uram,
engem is összetört,
őrzi minden apró levélkém
lehelleted nyomát.”

1997

Rónay György: Golgota

Csontja nem tört. Sokan már igyekeztek
hazafelé, hogy a készület-estet
(mert készületnap volt) törvény szerint
megüljék otthon, mikor rengni kezdett

a föld. Fehéren hullámzott az ing
a holtakon, akik elkeveredtek
a tömegben s kurjongtak mint a részegek,

míg egy Grál-angyal fölfogta a Vért
a hirtelen beállt éjben, amint
a Szantorin felhője odaért.

Tornai József: A tűz keresztfája

Mikor fehér tested legelőször láttam,
nem hittem a tűz áldozatában,

csak a kövekben, sötétségben hittem,
rozsdás ágak: emlékek közt lebegtem.

Ahogy rámdűlt mészkő-fehérséged:
halott bámult holdon ellenséget,

bálvány nézett leölt lánygyereket,
fejetlen kócsagot, repedező hegyet.

Nem hittem s e húsban, se kenyérben,
nyakamnál fogva lógtam üres szélben,

lent vonított a folyó, sárba-lökött szellem,
bűneim végén, teelőtted függtem.

Hoztam esőt, galambot az égen át
és véres inget, apám gyerekkorát,

hoztam búgó, megvakító napokat
és kardot, lókoponyát, cserépfazekat,

és idegeket, leszakadt drótokat,
karóba-húzott, szenes magyarokat

s te hoztál berúgott oldalú citerát,
verik este, verik a szekerek, a fák;

tankok csattognak a szíveden, a szívemen,
éljen a legiszonyúbb történelem;

éljen a tűz keresztfája, az odaadás, te árva,
fehér tested tündöklése, füsthalála.

Babits Mihály: Hegyi szeretők idillje

Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
titkosan mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a tájon szertejár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása is süket.
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s újra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,
mint egy látcsőnek két csöve,
vagy két hangszerből egy zene
ha bizton összerezg:
a látás testvérüteme olyan egyszerre fest.
Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd,
a városok szük útait,
ahol mindenki csak kicsit
lát és mindenki mást!
Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!

Füzesi Magda: Jámbor vers a szerelemről

Szeretlek,
csak úgy,
bele a vakvilágba,
mint pirkadat,
amely a kába
gyíkokat magához öleli,
ahogy az égbolt néz
a méla tájra,
erdőt a nap becézi,
s ahogy
fészkébe hívja párját
a vadgalamb.
Ne mondd, hogy mindez
így természetes,
hiszen a szív is
csak akkor százhuszat verő,
hogyha kelet, nyugat,
dél és észak
biztos támpont
a kárhozatra.
Így hát
a kába gyíkokat
magához ölelő
pirkadatról is az jut eszembe:
szeretlek, csak úgy,
bele a vakvilágba.

Lászlóffy Aladár: Júlia sírja

Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,
az örök legbenső erkélyjelenetben terveket
szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fiú boldog, hát komoly,
mint a férfiak ilyenkor: „Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni – mondja –
„…melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő.”
És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp oly lámpa, mint minden lámpa,
a férfiak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.

Nagy László: Szépasszonyok mondókái Gábrielre

„Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengelenghiné”
„Hallottam, hogy az asszony Dengelenghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre”
„Hallottam egycsuprot tarottt Imrefiné, melyet forgatván, azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt”

Tanúvallomások 1614-ből

Gábriel
Gábriel
Gábriel
árnyékodért selyemingem
ázik el
úgy havasán fejedelmem
húrjaimon hegedősöm
göndörödösöm
haramia-hősöm
nyári vörös
agyagomban
lábnyomodat
őrzöm

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Álmodsz e róla

(Sorok az özvegy férfihez)

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindig könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív?
Álmodsz-e róla, mondd?

szozattovabbacikkhez

Pap Zoltán: Iszogatok-dalolgatok

Iszogatok, dalolgatok,
Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Korhely vagyok,
Szidnak engem, minden rosszat
Rám fognak az emberek,
Pedig én csak csitítgatom,
Hej, pedig csak altatgatom
Ezt a szegény szívemet.

Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Pedig hát én beteg vagyok,
Beteg vagyok,
Gerle madár, árva madár,
Mondd el az én bánatom,
Keress nekem olyan helyet,
Ahova én elmehessek,
Merre tartsak, hova menjek,
Mit csináljak, nem tudom.

Gyökössy Endre: Budapesten

Mit kerestek Budapesten
Marokszedő lányok?
Itt a bűn, mint éhes farkas
Leskelődik rátok?

Szüret után, dolog után
Mért siettek erre?
Hogy szívetek a csábítás
Magához ölelje?

Bűnös itt a levegő is,
Átkos itt az élet!
Öntudatlan az angyal is
Pocsolyába téved.

S mikor sírva szabadulna
Már kihullott szárnya…
Csak vergődik, mint a madár
Kalickába zárva!

Ne jöjjetek Budapestre
Szép falusi lányok…
Tenger a bűn… Az Isten se
Vigyázhat itt rátok!

Greguss Ágost költő, egyetemi tanár

Greguss ÁgostNagyon sok embernek költőként csak Petőfi Sándor jut eszébe, ha az 1848-49 forradalom és szabadságharc ideje jön szóba, holott – napjainkra részben elfeledve – más jelentős irodalmárok is szívvel lélekkel küzdöttek a hazáért és a nemzetért a remény és a lelkesedés örökké emlékezetes napjaiban. A jelentősebbek közé tartozott Jókai Mór, Tompa Mihály, Lisznyai Damó Kálmán, Vasvári Pál és mások mellet, az 1825. április 27-én, Eperjesen született Greguss Ágost. A híres esztéta és filozófus Greguss Mihály fiaként Ákos[édesanyja Farkas Lívia] szerencséjére nem esett messze az ész és a tudásvágy fájától. Esztétikai művei és verses tanítómeséi ennek a műfajoknak kétségtelenül legsikerültebb magyar példái. Nemcsak a módszeres feldolgozás lep meg bennük, hanem a gondolatai finomsága is. A nagynevű esztétikus a terjedelmesebb oktató-mesetípust kedvelte, bár a néhány soros erkölcsi szabály versbefoglalásában is mester volt. Kortársainak együgyűsége, az írók hiúsága, a politikusok szédelgései, értékes szatirikus apróságok írására ihlették, félszeg alakjait néhány vonással pompásan jellemezte, az elbeszélést a tanulsággal ötletesen kapcsolta össze.

szozattovabbacikkhez

Greguss Ágost: A lakatosok, Őszkor, Szép éjszaka

Greguss Ágost:

A lakatosok

/Irodalmi mese./

Lélekben úgy, úgy megfogyott a nép,
Már szinte nem is tudta: mi a szép,
Midőn — az égből vagy máshonnan jött-e? —
Tündér jelent meg, ragyogón, közötte.
    — »Látjátok ama kettős csarnokot?
Két nemzet szellemkincse rejlik ott:
        Helléneké, latinoké.
        Megifjuhodni vágytok-é?
        Reátok új lét fénye árad,
        Csak pattantsátok föl a zárat.
        Igaz, jó rég nem jártak ott,
Lehet be is rozsdásodott,
lm, kulcsai!« Lakatos mesterek
Átveszik. Oh, mi pompás két remek!
Nem láttak ilyet még emberszemek!
Már ez a szerszám ki van ám eszelve!
Szép rajta minden: füle, szára, nyelve!
Nyelv is a két kulcs: görög s római,
        Két irodalom kulcsai.
Szemlélik is, vizsgálják egyre még,
Mind egyre lakatos uraimék;

– Felolvastatott 1879. február 9-kén. –

szozattovabbacikkhez

Csukás István: Tóth Árpád szemüvege

Tóth Árpád szemüvege nézi tovább
a világot, megcsillan benne a reggel,
az este, a fák vetkőzése-öltözése,
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul
a hold, a nap, beledideregnek
a csillagok, bútorok sétálnak el
előtte, mennyi izgatott költözködés,
madarak fürdenek a fókuszában,
a fénytörésben fényképek fintorognak,
a falióra szomorúan ingatja fejét,
mert hol van a szem, hol van
a hunyorgó, mindent néző, minket
élővé látó, hol van, hol van?


Tóth Árpád

Féja Géza: Tóth Árpád

Első verseskönyve, a „Hajnali szerenád” 1913-ban jelent meg, a második, a „Lomha gályán” 1917-ben. A költő harmadik könyvében bontakozott ki, mely „Az öröm illan” címmel jött 1922-ben. Az évszámok Tóth Árpádnál igen fontosak, mert az Ady utáni nemzedék költői úgy próbálják Tóth Árpádot igazolni, hogy Ady Endrén sújtanak egyet. Lassanként azt a balítéletet ültetik a közönség lelkébe, hogy Ady „hangos lírája” nyomta el Tóth Árpád halkszavú, tökéletes művészetét. A vád felszínes és átlátszó szándékú, mert Tóth Árpád finom, halk hangját 1918-ig inkább a világháború nyomta el. Midőn a csöndes, szerény költő virág-vetése megérett, Ady már halott volt s Babits költői „országlása” következett, így a vádat, ha egyáltalában szükséges ilyet emelni, igazság szerint Babits Mihály szerepének túlméretezése és egyéniségének mesterkélt túlértékelése ellen kell fordítanunk.

    Az Ady-nemzedéknek mindenesetre Tóth Árpád és Juhász Gyula a legtisztább lírikusa. A két törékeny szervezetű és kecses versű költőben hallatlanul erős lélek lakozott, melyet nem törtek meg, de még föl sem kavartak az ugyancsak gyors egymásutánban és tragikus ellentmondásokkal zúduló történelmi események. Mélyebb, ősibb és örökebb törvények mozdították mindkettőjüket s hűek maradtak művészi törvényeikhez. Pályájukban semmiféle törést sem találunk, különösen Tóth Árpád fejlődése olyan szerves, tiszta és biztos törvényű volt, mint a virágé.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: „Lélektől lélekig”

Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene...
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.

Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyelltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.

Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: "Lélektől-lélekig".

Kolozsvár, 1929. március 19.

Tóth Árpád: Bazsalikom; Isten törött csellója, hallgatok

Tóth Árpád:

Bazsalikom

Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.

Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.

Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!

Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!

Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: József Attila

Krétával írtál deszkafalra
törölhetetlen verseket,
de most az éjtől elragadva
hajtod alá a fejedet.

Világkiáltó száddal már a
szárszói sarat csókolod,
üti a férgek kalapácsa
bazaltkockájú homlokod.

Őrzöm sorod, mint falevélen
az ősz megőrzi a nyarat,
emberbőrömön ez az érem,
hagyatékodból fanyomat.

Ne ülj testszaggató vonatra,
ne kanyarogj a síneken,
kancsód ne hulljon száz darabra,
települj le a szívemen!

Körmödön kék az éji festék!
Huszonnyolc kerék súlya nyom!
Ne hadd, hogy ingedből kitessék
az éktelen birodalom!

Kezeden a halál csomói,
fogóddz belém, míg átmegyek
a síneken, hol meg kell halni,
egy kis gyerek s egy nagy gyerek!

Lefekszem melléd és e földnek
adom át minden tagomat,
hogy veled egyesülve nőjek
föl e hazában, mint a mag.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf