Benedek Elek: Öcsike-történetek I.
1. Füstöl a boglya
Amióta olvastam a maga könyvét, az Édes anyaföldemet, nagyapóka lelkem, amely tele van nagyapóka gyermekkor emlékeivel, nekem is nagy kedvem kerekedett arra,, hogy megírjam az emékeit oly hirtelen elröpül szép gyermekkoromnak, mert mi tagadás, nagyapóka lelkem, maholnap második gimnazista leszek, szóval: vénülünk, nagyapókám, vénülünk.
Nagyapóka emlékszik bizonyosan (mire nem emlékszik maga, lelkem?), hogy többször kényszerültünk a Balaton vidékén nyaralni, merthogy nem jöhettünk haza Kisbaconba, s egyik nyáron – halljon csudát, nagyapóka, lelkem! – mi is vendégek voltunk. Ugyanis kedves szüleimet meghívta nyaralásra Jani bácsi, akinek borzasztó nagy birtoka van, olyan nagy, hogy még ispánt is tartott, akinek ritka szép magyar neve volt, nevezetesen: Nagy- és kisgalambosi Nagyfejeő és Nagyhasaó Péter. De hiszen ez nem fontos. A fontos az, hogy Péter bácsi igen kedves ember volt, nemcsak akkor, amikor szundikált, mert köztünk legyen mondva, amíg a cselédek és napszámosok izzadtak a disznó melegben, ő behúzódott a fa árnyékába, ott pipálgatott s szép csendesen elszenderült.
És most itt kezdődik voltaképpen ez a történet. Egyszer, amikor javában hortyogott Péter bácsi, „nadselű” gondolatom támadt: megpróbálom, mi élvezet lehet a pipázásban. Nosza, elkaparintottam Péter bácsi hosszú szárú, öblös tajtékpipáját, hirtelen felmásztam egy szénaboglya tetejére s ott elkezdtem pöfékelni.
Hiszen nekem bőven elég volt egy szippantás, ám a füst szipogtatás nélkül is oly kedvesen gomolygott fölfelé, hogy csupa gyönyörűség volt látni azt… Egyszer csak hallom, hogy odalent valaki rémülten kiáltja:
- Ébredjen, tekintetes úr! Füstöl a boglya!
- Mi-mi-mi? – riadt fel Nagyfejeő és Nagyhasaó Péter bácsi.
- Nem teccik látni? Tessen odanézni: füstöl a boglya!
- Tyű, a füstölőjét! – ordított Péter bácsi –, hamar a pipámat! Hol a pipám?
Megjegyzendő, hogy Péter bácsi még ekkor nem volt egészen felébredve, azért érdeklődött a pipája iránt.
- A pipa? Ahol ni! Ott szalad vele az Öcsike fiatalúr! – kiabált Miska.
Az ám, én már akkor valóban szaladtam, mintha szememet vették volna s biztos fedezékből kacagtam a nagy riadalmukat.
- Hiszen nagyapóka sem állotta volna meg kacagás nélkül, ha látja Péter bácsit: úgy szaladt, mintha elvesztette volna a – hasát.
A boglya, hála legyen az Úristennek, nem gyulladt meg, s mire a tanya népe odaért a vízzel: volt füst, nincs füst: A történet befejező részét nem írom le, mert nagyapóka úgyis tudja, hogy apus miként fejezte be…
