Sárközi György: Cigányok, Éjfél, Közeledő léptek, Példa a bodzabokorról, Virágok beszélgetése

Sárközi György:

Cigányok

A domboldalon tábort ütöttek
A cigányok:
Bozontos férfiak, napsütöttek,
Vézna lányok,
Pipás vén nők, sok csupaszfenekű
Barna purdé,
Mellettük ott áll tépettfedelű
Házuk, a kordé.

Tüzet raktak, magasra kéklett
Rőzsefüstje,
Dobálták az esett csibéket
BE az üstbe,
Szaglászták rotyogó vacsorájuk
Heverészve.
Rejtelmes szóval pergett szájuk
Mérges beszéde.

És mára nem maradt helyükben
Csak egy koromfolt,
Kihűlt a tűz, elszállt a füstje
S összerombolt
Vakondtúrások nyögik a csürhe
Táborozását.
S a tiprott fű közt már egy ürge
Fúrja lakását.

Jövőre majd az égett fű-pernye
Újra kizöldül.
S a cigánykordé ki tudja merre
Gördül-zördül?
A mályvatűz zord Káin-füstje
Merre lobban?
S lesz-e mit aprítni az üstbe
Nehéz napokban?

 

Sárközi György:

Éjfél

A napnak megadtam, mi a napé,
Add meg, mi övé, az éjszakának –
Alattad recseg a kanapé,
Örülsz friss vánkosod szagának,
Takaród ráhúzod füledre,
S elalszol, engem s magad feledve.

Aludj jól! Én még motozok,
Kirakom zsebeim tartalmát,
Ceruzák, kulcsok, noteszok,
Óra, zsebkendő kicsi halmát,
Ingyen cselédek, néma szolgák,
Mára mind elvégezte dolgát.

Noteszomba a ceruza
Fél sort vetett egy messze versből,
Órám kimérte a kusza
Napot, mely zord munkára vert föl,
S izzadt arcom igába törten
Zsebkendőmmel végigtöröltem.

Éjfélre jár most. Ujjaim
Zsebeimben kutatva túrnak,
Ö9rül s megtelik újra mind
Tárgyakkal, mik tapadnak s szúrnak:
Lágy álmok töltik s gondok kemények,
Sötét vágyak, színes remények.

Bár kifordíthatnám magam.
Letéphetném belső ruhámat,
S elmállna, ami rajta van,
Fityegő gond s belémvarrt bánat
Üres lennék és tiszta lennék
Önmagamban közömbös vendég.

Mocorgást hallok. Testedet
Megfordítja nyugtalan álmod,
Titkaid ébren restelled
S elárul reccsenő díványod.
Most lettünk tán oly eggyé éppen
Ahogy sosem lehettünk ébren.

 

Sárközi György:

Közeledő léptek

Dobd el a villát, testvér, mellyel a füstölgő, nehézszagú trágyát
Teregeted földedre, fázós magoknak vetvén meleg ágyát,
Az égrecsapó vércse után ne figyelj, hajolj fülelve a rögre,
Hétmérföldes lépések közelednek a mélyben dübörögve.

Dobd el, testvér, a lapátot, melyről a fekete szén a pirosra
Sercegve, sziszegve hull, mint lázító betűk kigyúlt papirosra,
Ne bánd a kazán dühös dohogását, térdelj le, füled lánggal teli gyomra?

…Soká már én sem nyugtathatom fejemet kebled kicsi halmán,
Sötét rózsái kigyúltak s szíved dobogása átver a tejszínű, halvány
Bőrön, – szíved dobogása alatt nagy lépteket hallok immár dobogni:
Mennem kell… add a szád, hogy utolsó csókom rá tudjam.

 

Sárközi György:

Példa a bodzabokorról

Győztes életem kivirágzó bodzaágai szertecsapódtak,
    Dús ernyővel édes illatozással
Szédítik a szédülni vágyót, takarják a t akaródzni akarót.

Törzsök-szívemből immár nemcsak kósza venyigék hajtanak ki
    Megnőtt s dalolva kitárultam,
Éltem, szenvedtem: fekete gyümölcsöm nem tudom többé eltagadni.

Kifelé az első ifjúságból, hős nyarak felé lombosodva,
    Siratom néha sok elveszett virágom,
De mélyebb boldogság vigasztal: nem lett Júdás bodzabokra!

Azé vagyok, aki szeret, elfedezem, aki hozzám húzódik.
    Aki hisz bennem meggyógyítom,
És bűvös körömből ellököm a bogáncs-szavak hazudozóit.

Vegyetek: a tiétek vagyok, törjetek ágamból kalitkát,
    A hosszú télben is az én szavam szól,
Amíg a rabmadár elzokogja élet-halál egy füttybe férő titkát.

 

Sárközi György:

Virágok beszélgetése

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál.
Köszönöm, hogy nagy bolyongásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsókkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál.
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf