Adok elébed két tűzoszlopot:
A két szemem —
Menj, járj utána nappal, éjfélen.
Vetek tenéked párnát édesem,
A vállamat
Szép vagy, mikor az orczád rátapad.
Adok tenéked zászlót kedvesem,
A lelkemet —
Élj s halj meg érte, Éltet, eltemet.
S te vedd szerelmem
mint egy drágakő
ím te eléd hull —
Jöjj s tűzd az életedre diadémul.
Szerelmes vagyok a végtelenbe,
a Végtelen sötét terekbe,
ahol az idő kék terekbe bomlott,
hol istenfogak őrölnek kristálycsontot –
oda vágyom, ahol az anyag is reszket,
ahol lefagynak egymásról a testek,
ahol csak nincsen-t és nem-et
suttognak kőajkak el az ércvilág felett,
s a mindenség forgó, örök kupolája nem ing,
hiába földevő, rongyos részegségeink.
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Óh, zokog, bár negédes, –
Fogadd szívedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Alszik a kedves. Lám, betakarja ölét a kezével:
meg ne rabolja tüzét a manó; hűs éji nyugalmát!
Alszik, a vágya betelt s üde hab csacsog ajka szegélyén;
szép feje fészket rak, fürjként, fejem és a nyakam közt.
Szenderedő vagyok én is: azonban hessen az álom;
mert a szívembe nyilall: nézd csak, sose láthatod eztán!
Nézem: az éj kegyes és felküldi az égre a holdat,
hogy szeretőmre terítse a fényét, mint puha leplet.
Míly arany, őszi-szinű: remegő öle drága bozótja!
Telt az alakja: Rubens eleven festménye a teste!
Combja erős, dacos is: feszítő kezem összeszorítja,
hogyha makacs, ám, ha akar, jaj: hogy tud ölelni!
Tompora halmait oly jó gondtalanul veregetni:
gömbölyödőn feszül ottan a bőr! s finoman bizseregve!
Ringani szoktam bársonyos, asszonyi melle rugalmán!
Szép a bokája, de azt nem nézem: láthatom utcán
ép eleget: meg a térdét - most divat ezt mutogatni!
Köldöke lomha hajó: a hasán ring, mint vizek árján!
Hóna alól kicsi kecske-szakáll fura illata szálldos!
Gyöngyével díszíti s telefüggeti már a verejték
lassan egész testét: meleg álma lehet neki rólam!
Ébredezik, furcsán: nyújtózva kicsit, szeme felnyíl:
lágy mosoly ébred az ajkán, hogy rámnéz: odabújik
hozzám és keze már vágyón lehanyatlik öléről...
Én Istenem, hogy kivész az
Ősi viselet!
Lehullatják, levetik, mint
Fa a levelet.
Már a nép is urasabbat,
új módit kíván…
A szép piros bojtos szűrről
Hull a tulipán,
Hull a tulipán.
Nem úgy van már, mint volt érégen,
Más nép, más világ!
Pohárszéken, asztalon is
Gyér már a virág.
Tulipános láda sem kell,
Csak szekrény, dívány…
Hej, ti régi nagy asszonyok!
Hull a tulipán,
Hull a tulipán.
Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,
a perc, az emlék, minden él, időtlen.
*Nagybánya fölé púposodó hegy, a város nyugati oldalán
Igricnóta
A váradi püspök lánya!
Rózsaszál a szöghajába.
Tisza mentén, Bihar táján
Nem akad több olyan szál lány.
Patyolat a teste, lelke,
A legények veszedelme,
Szava bűbáj, tánca örvény,
Mért is nincsen rája törvény?
Cserhalomnál csata van ma,
Pogány kunság riadalma,
Hull a tar fej, mint az alma,
Magyaroknak diadalma.
László vezér lova táltos,
Vezeti a Boldogságos,
László vezér bárdja talál
És ha talál, az a halál!
A hagyományőrző költők egyike volt az a Lenkei Henrik, aki a Monarchia országai közötti szabad átjárhatóságnak köszönheti magyarországi karrierjét. Pécsett született zsidó családban1863. június 26-án, apja a morvaországi Gutmann Joakim[Joachim Gutman] , népiskolai tanító, később a Fünfkirchner Zeitung szerkesztője volt, anyja Fuchs Regina. Lenkei vallásos érzéstől áthatott lírikus és bölcselő szellemű költő és drámaíró, alapvetően a kor hagyományőrző írói közé sorolható, aki a huszadik század első harmadában is híven ragaszkodott az előbbi emberöltők nemes eszményeihez. Nemcsak bibliai témáiban, hanem számos más költeményében is ott van a Szentírás hangulata, a hagyományokhoz ragaszkodó zsidólélek sok benső vallomása. A világtörténelem vezéregyéniségeiről számos költeményt írt. Lelkesen dicsőítette azokat a kiváló férfiakat, akik valami nemes eszmét képviseltek az emberiség történetében.
Lenkei Henrik:
Hogy Ariosto már öt éve
Járt Pádova egyetemére
S tanult jogot,
A mint jogász szokott,
Kivált ha száz vers motoszkál fejébe –
Az apja, Ferrarának főbírája,
Ad audiendum verbum megcitálta
S így ripakodott elfajult fiára:
«Felháborodva veszem észre régen,
Hiába minden serkentő beszédem,
Nem fog rajtad igaz atyai szóm
Én megtévedt botor Lodovikóm!
Úgy hallom Geszták, Pandekták helyett
Kedved csupán poétákban leled,
S nem hasznos vizsgatárgyakat magolsz
De ostoba verslábat szótagolsz!
Nem tudósokkal állsz komoly vitába,
De firkászokkal léhán prézsmitálva!
Kaptam a következő levelet:
Vidéken élek, csöndes visszavonultságban, de azét időm és módom szerint foglalkozom irodalommal is. Múltkor kezembe akadt egy regény, melyet egy jobbnevű írónknak, Szabó Dezsőnek nevén hozhatott forgalomba valamelyik vállalkozó, de elolvasván azonnal megállapítottam, hogy nem ő írta. Nem írhatta ő, kiről pár elismerő cikket olvastam fővárosi lapokban, hanem valamilyen kezdő, aki nem átallotta az ő nevével kiadni. A regényhamisítvány itt közkézen forog. Ilyen időket élünk. Nemcsak a tejet és lisztet hamisítják, de a regényeket is.
Figyelmessé teszem önöket erre a visszaélésre, mert példátlan dolog, hogy ilyen munkát ismertebb írók nevével jelentetnek meg. Kérem, értesítsék róla Szabó Dezsőt is, aki, meg vagyok győződve róla, fölháborodással venne hírt a csalafintaságról, hogy neve varázsával kereskednek mások, kikben halvány szikrája sincs az írói ösztönnek.
I.
Az íróasztalom fiókjában találom ezt a jegyzetet:
– Múltkor a Balaton partján arról gondolkoztam, miért nincs költészete ennek a nagyszerű pocsolyának? Elnéztem a csendes, tejszerű vizet, a körülötte élő előkelő népet, a barna-piros magyar gyerkeket, akik otthonosan hancúroznak a hullámokban, s szinte lázongtam ama gondolaton, hogy ennyi szépség és gazdagság nyomtalanul vesz el, anélkül hogy írásra billentene egy igazán érdemes tollat. A magyar Quarnerónak nincs D’Annunziója. Pedig hajók mennek rajta, s este a vízen talán furcsa-szép regények és drámák játszódnak le egy-egy magányos csónakban és lélekben. A víz azonban, és körülötte a föld, resten hever. Különösen akkor érzem ezt, ha néha nyáron, fullasztó porban és napfényben végigzörgök a rónán, s elém kerül egy feketére pörkölt, nemes arcú, remek magyar. Olyan, mint a mese és a babona: egy elven egzotikum.
A nyomorúságban összemosódó magyar történelmi osztályok regényét írta meg Móricz Zsigmond a Rokonokban; s rögtön megmondom, hogy a Tündérkert mellett hosszú ideje ez az első könyve, amely mégis leragadott. Mégis elragadott, mert Móricz sokat ír, könnyű kézzel, válogatás nélkül kap sokfelé s mindig nagy mesterségbeli készséggel, de nem ritkán igen olcsó anyagot munkál meg. Szerencsétlen magyar viszonyaink, melyek az írót irodalmi zsellérmunkára szorítják, magyarázat erre, de persze nem mentség. Ezt az új könyvet is, mint a Forró mezőket, Móricz zsenijének előlegezett bizalommal, de éppen a Forró mezőkön okulva, mely Móricz egyik legolcsóbb és elnagyoltabb műve, tartózkodással kezdtem olvasni. Néhány oldal után már elragadott. A Rokonokban az író megint legjobb képességeit mutatja. Biztosan, teli tüdőből, jókedvűen, kissé komisz, fölényes beavatottsággal, széles és szívélyesen ad elő, az olvasó szinte nekikönyökölve hallgatja, nem tud betelni vele. No még, Zsiga bá’!… Mi történt később? Mi lett a sertéshizlalóval?
Móricz Zsigmond halálának huszonötödik évfordulóján a Rádió engem is felszólított valami megemlékezésre. Újat természetesen nem adhattam, de hozzájárultam, hogy Móricz-könyvecském egyik fejezetét magnóra mondjam. Az elsőt választották, amelyben Egymás felé címen közeledésünk történetét beszélem el. Néhány nappal az előadás elhangzása után Móricz Virágtól kaptam meleg, dicsérő levelet. Az évfordulói írások közül az enyém az egyetlen, amely a rokonokban nem keltett ellenmondást – derűje sehol sem bántó, az apja is mosolygott volna: hát én meg ilyen novella vagyok? Azt észre sem vette Virág, hogy ez a megdicsért, alkalminak hitt írás huszonöt éve készült, fájdalom és emlék friss melegében, tán nem is ismerte a könyvet, vagy annyira más szemmel olvasta, hogy most újnak vélte. A tévedésből lett egy kis haszon is: jutalmul megküldte új könyvét, a Móricz Zsigmond szerkesztő úr-at, amelyben a Móricz Nyugat-szerkesztőségére vonatkozó írásokat gyűjtötte össze, kommentálta a maga emlékeivel.
Nincs közöm e földhöz – messze útra készen –
Érzem, nemsokára elhagyom egészen;
Nincs földi szerelmem, nincsen földi vágyam,
Titkos kezek vetik már halottas ágyam.
A nagy, csöndes éjben fehér pelyhek hullnak,
Puha hó fedi el emlékét a múltnak.
Szállnak, lelkemben is, fehér gondolatok,
A nagy havas éjben ismét „itthon” vagyok.
Éltem? nem éltem-e? – Mi is ez az élet,
Mely észrevétlenül álmok közé téved?
Színes volt az álom – beletisztult képe
A nagy, véghetetlen, örök fehérségbe
Finta Sándor Túrkevén, 1881. június 12-én született. Földműves napszámos volt az édesapja, aki a nagy szegénység miatt Sándort nagybátyjához, Finta Miklós csikóshoz adta a család csikósbojtárnak Túrkeve mellé, itt fedezte fel Herman Ottó zoológus, az utolsó magyar polihisztor, a „madarak atyja”. Az Ecsegi pusztán lett csikósbojtár, de álmai messzebb ragadták őt.
Tudásszomja mérhetetlen. Előbb a nagyváradi középiskolába, majd a híres kassai felsőiskolába kerül. De tovább képzi magát. Műkovács, műöntő, rajzoló, festő és végül szobrász lesz. Párizsban bejut Rodin művermébe. Senki sem ismeri a 30 éves fiatalembert. Mégis sikerült három évig korának legnagyobb szobrásza mellett dolgoznia. Ezalatt 36 nagyobb szoborpályázatot nyert meg és el is készítette azokat. Az első világháborúba mint közkatona vonult be, és századosi rendfokozattal végezte be. Tizenkilenc sebet kapott.
Bolondos hely,
Délben muzsikálnak,
Rossz kedve van
Az egész világnak.
Pufók német
Fújja a fagótot,
Cseh trombitás
Bumberdója hortyog.
Elhallgatom,
Nincs örömöm benne,
Mintha egy nagy
Halálhörgés lenne.
Kinek csak játék a föld és az élet,
szemében annak a tűz.
Ki a szegényhez s gazdaghoz betéved,
dalolva álmokat űz.
Nem érti a koldus, se kalmár, se püspök
bármit is mond, az idegen.
Nem csábíthatják őt aranyak, ezüstök,
mert átlép rajtuk hidegen.
Mit sem árt néki annyi zagyva eszme,
megannyi bolond beszéd!
Foroghat mindig sora és a szerencse,
övé a tűz meg a jég!
S ha van, ki megérti, dalába fonódva
örök tengelyre rátalál,
átjárja lényét annak az égi nóta
és elfut tőle a halál.
Pilis, 1955. III. 16.
Lenni csak álmok bús hajósa,
vágyak vizén a kósza szellő,
várni a hajnalt, csókos estét –
s tudni, hogy nem jő…
Lenni remegő, összetett kéz.
Imára csukló könnyes szemmel
oda kínálni mindent, mindent –
s tudni, hogy nem kell…
Lenni ura a kínnak, vágynak,
hinni a szív bízó szavába,
remélni, hogy talán… hogy egyszer… –
s tudni: hiába…
Lenni harmattól könnyes reggel
sóvárgó ének, szerelmes dal,
pusztákba sírni ébresztőmet –
s tudni, hogy elhal…
Lenni csak álmok bús hajósa,
vágyak vizén a kósza szellő,
s ha délibáb partot hazudna –
tudni, hogy nem jő…
Egy ezredév elmúlása,
másiknak feltámadása,
ha ugyan lesz virulása,
nem a gödörbe bukása.
Bámultam a dicső égen
s a dombok zöld körén
s tépődtem: ha meg kell nekem
pihennem a föld ölén
csak júniusban volna jó,
midőn friss ér üt illanó
habzajt a völgy fölén,
hogy sírért sírásó keze
a földet nékem üsse be.
Hóval lepett halotti gyöngy,
fagyott talaj fűre,
hulló kemény, jeges göröngy
koporsós mélyire: -
el, szörnyű képű téli ágy!
kék légy, te ég, s te lég, te lágy,
láb hágjon zöld fűre,
ha majd a nedves föld-elem
puhán befolyja szűk helyem.
S a hosszú, hosszú nyári nap
aranyja lengje meg,
s virág, amelynek szirma hab,
s szárán friss csepp remeg,
fészkeljen rajt aranyrigó,
szerelmi regét vijjogó,
szálljon gyors lepke meg,
s gazda méh, beszédes madár
szavától zengjen a határ.
S vidáman szálljon délbe ki
a városból a zaj,
vagy este lányok éneki
a hold felé s kacaj
s kövem előtt, a fű között,
az alkonyfénynél, gyűrűzött
pártól boldog sóhaj:
se látvány ne legyen, se hang
búsabb, hol engem rejt a hant.
Tudom, hogy már nem lesz enyém
ez évszak kelleme,
nekem már nem ragyog e fény,
és nem szól e zene,
de majd ha nyughelyem körül
nehány barátom sírni gyül
tán elmulat vele,
s fény és virág s a dal s a lég
tovább síromnál tartja még.
S lágyult szívükbe múlt idők
emléke tér megint
s lágyult hangon említik őt,
kinek hiába int
e fény, mely környezi s e nyár,
melyből csak az a része már,
amit sírjára hint -
S lelkükben mélyült vágy gyullad
hallani élő hangomat.
Esőszálak csüngnek két felhőcskén,
hullámhátú szél bolyong nap felé.
Füstölög a pléhfedél.
Fecske fürdik lomhán cikázva,
kemény tollát szárítja a varjú,
mélán meghajol a borostyánlevél,
ájult bogárkát itatgat tenyerén.
„– De mondom nektek, Salamon
az ő dicsőségében nem öltözködöm
úgy, mint ezek közül egy.”
Jánosi Andornak
Színesedik a rét.
A margaréták föl-fölemelik
Szelíd, fehér fejük.
A karthausi, a hallgatag barát
Barátkozik velük.
Misére csenget a harangvirág
A bükkönynek s az árva lóherének,
A rét fölé az alkonyat terül,
Ezer virág ajkáról száll az ének
Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!
A virágok közt Salamon bolyong.
Vállán bíborpalást.
Fején korona, bús, nehéz arany.
Hatalma van – és tudománya van.
Mit is kívánna mást?
Mégis tűnődve megy.
Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan:
Mért nem olyan, mint ezek közül egy
Megjött az eső valahára!
Hull, hull kövéren, akár az olaj.
A tikkadt földből felszakad a pára,
Mint egy megkönnyebbült sóhaj.
A bújócskázó nap sugára
Durcás-nevető, szürke-zöld.
Az ágon az alma pufókra ázik.
Hogy szürcsöl a pázsit,
Hogy csemcseg a föld!
Állok az almafa tövében
S a pajkos esőt hallgatom,
Amint susogó zeneképpen
Végigcsikland a lombokon.
Arcomon is széles kedvében
Egy huncut csepp végigcsorog.
Kacagva nyalom meg utána a számat:
A földnek, a fának
Testvére vagyok!
A június még oly üde
És oly bohó a zöld kalász.
A rét ezer, szagos füve
Hajladozik és kacarász.
A holdsugár ezüst uszály,
S a napsugár, a vén halász,
Aranyból fon, csak egyre fon
S a háló nő, a dús varázs,
A szívek ifjak és vadak.
S az egekig dobognak ők
A száj csak csókot ad s fogad
S nyeli a rózsás levegőt.
A szél, a fák, a fellegek
Lengetnek lenge keszkenőt.
Jegykendő a rózsalevél.
Kislány, most már ne félj, ne félj,
Ha szereted, csókold meg őt!
1931
Az ízek tüzes szentlelkének
háborgó hegye vagy.
Éljen nyári hevületed,
- téged nem győz le a fagy!
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!
Szeretném – azért, hogy te is nézd –
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.
Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szívembe tenni
lüktető, élő szívedet.
Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!
Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a mennyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.
Mint a múlt idők emléke.
Mint az alvó kisded képe,
Mint egy szent harmónia:
Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.
Mint a fájó szív küzdelme,
Mint a jövő vész-sejtelme,
Mint egy lázphantasia:
Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma.
Mint az őrült őrjöngése,
Mint a haldokló nyögése,
Mint a fájdalom jaja:
Oly panaszló, oly dühöngő,
Olyan rémes, oly öldöklő
A Balaton vihara.
Az Isten ma is fényrendet kaszál,
Alkony. Balaton. Úszik a hajó.
Vidám társaság csengő kedvére
A roncs Badacsony visszareng: hahó!
Hogy Badacsonyban gránitot omlasztanak,
Őserő széthull, bástya is báván
Megjuhászod, ki is veszi észre?
Az ember ma vágóhídon bárány.
Adja az ártatlant, nyaralni jár.
Otthon panghat a kis bolt, iroda,
Kilincse szomorú, mert nincs ki keresse,
Azért gazdája kirándul Tirolba.
Vagy tán messzebb. Itthon paraszt kaszája
Kórót kaszál csak, illatos sarjú
Nem áll petrencébe. Nyomor petrencék
Ázott tetején károg a varjú.
A víg társaság talán gyári munkás
Kisded pereputtya. Badacsony, vasárnap
Idecsalta őket. Mit tudják, hogy holnap
Takarodót fújnak a behemót gyárnak.
Hajónk kereke vizet zavar, csobban
A sima víz. Gyöngyök. Mi van a gyöngy mögött,
Ki törődik vele? Úszik a hajó,
Úszó hajó alatt nincsenek göröngyök.
Balga, boldog hit. Badacsonyi nyárfák
Kérdőjelként állnak a vízben s előttem.
Kérdőjelem: mit hoz a holnap hajnala,
Hajnal lesz holnap vagy elveszünk ködben?
Balatoni hajón fergeteget látok
Tornyosulni. Bomló életünknek tornya
Minden mámor-percben, azt hiszem, belevesz
Az örök-hínáros, átkos Balatonba.
Úszik a hajó, az élet hajója
Zavarban, viharban … S a vihar felett
Nyárfás Badacsonytól dombos Fonyódig
Egyedül Isten kaszál fényrendet.
Látod-e? A hajó kereke töri
A víz esti tükrét s mindenütt vihar száll,
Tükröt tör, embert, élet-rendet rendít
S fényrendet csak Isten kaszája kaszál.
A habokon
visz ladikom
csillámfodor
a Balaton.
Tüzes a víz
tüzes az ég
a láthatár
forgó kerék.
Somogyi part
kis dombjai:
kék takaró
rézgombjai.
Zalai part
hegyormai:
a föld s a lég
zsinórjai.
Somogyi part
zalai part:
hol szétfeszűl
hol összetart.
A Balaton
hintáz velem
két menny között
ring életem.
Magyar népköltés
Még vasárnap délután,
Még vasárnap délután –
Alá sétált az utcán,
Alá sétált az utcán.
Mondta neki az anyja,
Mondta neki az anyja:
«Pista fiam, gyűjj haza,
Pista fiam, gyűjj haza!»
«Édes anyám, nem mögyök,
Édes anyám, nem mögyök,
Délután megfürödök,
Délután megfürödök.
Nem a Tisza szélibe,
Nem a Duna szélibe:
A csárda közepibe,
A csárda közepibe.
De nem vízbe, ha’ vérbe,
De nem vízbe, ha’ vérbe –
A csárda közepébe,
A csárda közepébe…
Édes anyám, édesem
Édes anyám, édesem,
Van-e ruhám szennyesen,
Van-e ruhám szennyesen?
Ha nincs ruhám szennyesen,
Ha nincs ruhám szennyesen:
Hoztam egy párt véresen,
Hoztam egy párt véresen!»
Néhány nappal Öcsike nevenapja előtt esős idő volt, a gyerekek beszorultak a szobába és meséket olvastak föl egymásnak. Egyik mese valami indus királyról szólt, s a könyven igen szépen le volt pingálva, hogyan vonult be a fővárosba ez az indus király – elefántháton.
- Ejnye, de szeretnék Indiában király lenni! – kiáltott fel Öcsi.
- Miért? – kérdezték a többiek.
- Hát hogy elefánton lovagolhassak.
A gyerekek úgyis törték a fejüket, hogy valami tréfával ünnepeljék meg Öcsi nevenapját. Ducinak eszébe jutott valami, s mikor Öcsi éppen nem volt a szobában, összehívta a többieket és suttogva előadta nekik a tervét.
- Jó, jó remek! – ujjongtak, tapsoltak a többeiek.
Mindjárt kisül, hogy mi volt Duci terve.
Öcsike nevenapján kivezették az istállóból a jó öreg Timát (dédunokáját annak a tehénnek, amelynek halált valamikor régen megénekelte Nagyapóka), s ráterítettek a hátára egy cifra ágyterítőt.
Akkornap haza kellett volna vinni apót a doktorhoz, mikor a vérhányás előfogta, de a Csillag lónak szög ment a lábába, nem lehetett befogni egy hétig. A doktort meg azért nem lehet kihozni a határmenti tanyába, mert legalább is öt forinttal kell betömi a száját. Ha a maga kocsiján-lován jön, tíz forinton alul az édesapja gyerekének se tapogatja meg a pulzusát itt a határszélen. Kivált ilyen rossz úton, mikor az üres szekeret is három lóval vontatják.
Különben is apó öreg ember, megértett a halálra. Öregségnek, halálnak se patika, se doktor nem állja útját, ha egyszer igazándi. Apó nyolcvan felé jár. Az élete nem öröm, inkább teher magának is, másnak is. Ha leül, láb alatt van; ha feláll, útban van; ha nem szól, haragszik; ha beszél, zsörtölődik. Apónak jobb lesz elmenni arra lefelé, a város alá, a temetőbe. A diákok énekelnek neki, a pap félóráig siratja, búcsúztatja, kőfejfát kap, aztán a torára három birkát levágnak. Amit a doktorra pazarolnának, jobb lesz a temetésre, a torra.
Apó maga is így gondolkozott. Rossz néven se vette, hogy nem vitték doktorhoz. Eljött az ideje, elhozta a kegyelmes Úristen, nem lehet ellene tenni még a doktornak se.
Kettővel találkoztam ilyennel, az egyik jó, szelíd ember; útitársaim, akik már ismerték, sokat kötekedtek vele, az egyik, minthogy az örmény arca keletiesen barna színű: „domine cigány”-nak címezé, mire az örmény mindannyiszor nyugodt, flegmatikus hangon viszonzá: – Cigány az apád. Másik pedig azt a tréfát tette vele, hogy szép fiatal felesége lévén az örménynek, azt mindig leányának címezte. Ez már nehezebben esett neki, de azért mégsem szólt érte, hanem a menyecske figyelmezteté az évődőt, hogy ő nem leánya, hanem felesége a jó embernek.
Másik örményhez a Székelyföldön szállottunk be, ki ott régóta vendéglős volt egy faluban; háza erkélye tele volt virággal, szobái tele képekkel, köztük a nemesi címer. Mindent előhordott számunkra, amit kívántunk, még a velünk utazott delnő számára virágcserepeiről bokrétát is szedett. Mikor aztán fizetni akartunk, akkor azt mondta, hogy ő nem vesz el pénzt, mert ő már nem vendégfogadós, még tavaly lemondott róla. Igen, de mi azt hittük, hogy fogadóba jövünk, s aszerint parancsolgattunk.
- Hát majd ha én arra járok, ahol az urak laknak – vigasztalt.
Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülményeknél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyugtalan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy. Azonkívül pedig falun nem sok szórakozása van a gyermeknek, s ha nem bátorodik belé a csínytevések és apró tolvajságok örömeibe, akkor gyámoltalanra unhatja magát, és csendes mamlasz lesz egész életére.
De voltak azért még nálamnál nagyobb tolvajok is. A gyermekek között tán nem. De csak egy volt nálamnál nagyobb, de az is a hazudozásban, amit az én természetem nem vett be soha. Hanem a felnőttek között! Bajom ezek közül többel akadt volt, de nyugodjanak ezek a gyermekkori pettyek fátyol alatt.
Ellenben egynek nincs kegyelem!
Ha szavam szívére hatna, s bánat lepné el emiatt őt: most százszoros vigaszt nyerhet az Úristen előtt, akinek már régecske igen nagy kedvence lett.
Tehát legyen világosság!
Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagy világon,
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak a pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amíg élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Ur és Ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!
1929
Mikor is lehetne? – nem is lehet máskor:
Tavaszi derűben, virágfakadáskor
Piros pünkösd napja –
Mikor illat, dal száll enyhe szellő szárnyán,
Mikor a csalogány rejtett csalit árnyán
Fészkét rakosgatja…
Édes emlékezet jöjj, regéld el nékem:
Hogyan ünnepeltem valamikor régen,
Ez ünnepet én meg?
- Igen, úgy van, úgy van…: mélázó kis gyermek
Kicsiny templomunkban… szeme könnyel tel’ meg,
Ahogy zeng az ének.
Nem mondja még velük, csak úgy hallgat rája,
És a buzgó hívek zengő zsolozsmája
Áhítatba ejti…
S hogy hangzik az Ige, kenetesen, hévvel:
Bárhogy akarja is, nem érti meg ésszel,
Csak érzi, sejti.
…Oh! azok az édes, áhítatos órák:
Szívemre a hitnek fényes fátylát vonták!
Most is ott van rajta,
Most is csak úgy sejtem csudás jelenésed,
S hívő gyermekszívvel ünnepellek téged:
Piros pünkösd napja!
1897
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
1934. május 18.
Mi van ma? Mi van ma?
Piros pünkösd napja,
Annak is, annak is,
A legelső napja.
Bazsarózsa-bimbók
Fesledezésének,
Örvendj hát, örvendj hát,
Búbánatos lélek.
Ámulj el, bámulj el,
Zöld selymén a fűnek,
Kék selymén az égnek,
Vakságán a bűnnek.
S körülfog az ünnep
Zengő ragyogással,
Megszáll a Szentlélek
Galambszárnyalással.
Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt - esedezés, esengés.
Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.
Csendesen várni - várni, hinni, kérni!
Aztán - boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,
pünkösd után - Lélekkel telítetten,
pünkösd után - bátor tanúvá lenni,
pünkösd után - szolgálni, égni, tenni,
pünkösd után - régit kárnak ítélni,
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után - adni, adni, adni!
Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül…
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. –
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Mint valami álom, úgy ragyog fel nékem
Sötét éjszakákon tündér gyermekségem…
Szőke fiú voltam, virágokért bomló,
Magam is útszéli virághoz hasonló.
Nevető nap szúrta pirosra két orcám.
Egész utcagyermek odajárt én hozzám.
Sárga sarkantyú volt a csizmámra verve,
Szörnyen illett ilyen pöttöm kis emberre.
Csaptak is a fiúk miatta nagy réját;
Némelyik csodálva pengette taréját.
Felültetett apám gyakorta lovára:
„Nagyot nőjj tavaszra, ebatta huszárja!”
Pitykés kis ujjasom vasárnap rám vettem,
Temetőbe mentünk éd’s anyámmal ketten.
Édes anyám mindig szeretett kijárni,
Nekünk is volt sírunk benne, egy parányi.
Temetőben nyílt ki szerelmem vad fája,
Egy csepp fürge lánnyal jártunk ki alája.
Iszalagból font ő koszorút fejemre,
S rózsája lehullott bolond kis szívemre.
Csiklandozta… játszott a reménység vélem:
Pár esztendő múlva ő lesz feleségem.
Tán hitet is tettünk árok partja mellett…
Lágy kenyérrel ettük a forró szerelmet.
De az álnok sors, hej, hogy ellenünk lázadt!
Város másik végén vett az apja házat.
Kis hitesem eltűnt… azóta se láttam…
Csak tudom, hogy magam a porba levágtam –
Sírtam, sírdogáltam félnapokig éhen,
Összetört kis szívem fájó szerelmében.
1
Lecsendesül a lobogó vihar,
halál, halál mered az útnak alján,
boruljak Rád e hajnalok utóján,
csókolj meg: csókom és dalom kihal.
Ölellek-e még, forgatok-e könyvet?
Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba?
Friss mosolyod, vad kacagásom romba’,
már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb.
Fordítsd a szíved ezután magadra,
az özvegyek, hogyha zokognak: gyengék,
a mord jövendő hogyha elragadna
kis kebeledről: lesz, megél az emlék:
az élet nem, de Te két kézzel adtál:
öledben ültem, párádból itattál.
2
Sírjon, aki boldog volt,
add ide a vállad,
elakad a szívem is,
ha könnyem kifárad,
Temiattad sírok én,
veled lettem boldog,
messze élnem oly nehéz,
jaj, be távol bolygok.
3
Ne engedd, hogy a szemem
elfelejtsen Téged,
vegye körül lelkemet
halk bizalmas fényed.
Jön a halál, jön a tél,
élünk-e, ki tudja,
süss fel, egem, csillagom,
a nagy hosszú útra.
Gyermek volt még, hát megbocsátom,
S én még bohóbb gyermek valék;
Nem tudtuk akkor, mit cselekszünk...
Emlékszik, édes, arra még?
Egy kedves nyári délutánon,
Megunva a meleg szobát,
Az árnyas, hűvös kertbe mentünk...
Emlékszik, édes? Mondja hát!
S amint víg kedvvel kergetőztünk,
S amint én kergettem magát:
Egy fordulónál átöleltem ...
Emlékszik, édes? Mondja hát!
S amint karommal átöleltem,
Váltamra hajtá szép fejét,
Keblét a keblemhez szorítám...
Emlékszik, édes, arra még?
Emlékszik, hogy csókoltam ajkát?...
Emlékszik? Gyorsan vert szive.
Emlékszik, csók zenéje közben
Mit esküdött? Emlékszik-e?
Hogy minden csókja majd enyém lesz!..
Hogy engem nem felejt soha!...
De megbocsátom!... Régi eskü...
Bevonta az idők moha…
Boldogságról tudtam egy dalt,
Elfeledtem régen én!
S tudtam egy dalt szenvedésről,
Az még most is cseng felém.
Azt egy lányka énekelte,
Ezt egy asszony, halavány…
Csak lehetnél lány még egyszer –
Boldog lány, mint hajdanán!
Itt vagyok én itthon. Ide jár a lelkem
Dunapartról szálló, sűrű izenetben.
Itt vagyok én itthon. Én istenem, mintha
Minden fa, minden rög nevemen szólítna!
Mintha föltámadnék, mikor itt időzöm!
Nem hiába volt hát a negyedik ősöm
Hajdúság homokján talpra termett polgár!…
Debrecen, mintha csak édes anyám volnál.
Mikor megérkezem, öreg nagytemplomod
Áldó szeretettel szemembe mosolyog.
Édes anyám hangja csendülő harangja.
Édes anyám lelke fehér boltozatja.
S mint nyári fellege harmatozó égnek,
Teli van a szívem, mikor ide tér meg.
Budapest utcáin fejemet lehajtom…
Itt meg nekipirul sápadozó arcom!
Itt hevíti keblem imádságos öröm,
Itt sebeimet is virággal kötözöm…
S rám borul a bánat majd útravalóra,
Mint a csillagos ég felleg takarója.
Itt vagyok én itthon. Ide jár a lelkem
Dunapartról szálló, sűrű izenetben.
Itt vagyok én itthon. Én istenem, mintha
Minden fa, minden rög nevemen szólítna
Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős, mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta, mit akar!
Ki tudta, mit akar, s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatatlan a világ, s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell: mely ápol és eltakar.
Ezt mind nem tudta még, s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon, s lelke tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.
Alkonyfelhő borult lagúnára, piacra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felköltő Alderán.
Ki hoztad álma fölött el nem fáradva virrasztál,
Most sem akarsz veszteg porladni sírod ölén.
Gyakran szertebolyong őr-szellemed éjjeli órán,
S a nyugvó hazafit fölveri álmaiból;
Majd tova lengve megáll hű lánykák ablaka mellett,
S tündér lantjával hozza meg álmaikat.
Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,
Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.
És mikor az a nap eljűn, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.
S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézséget látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hírrel, böcsülettel, valamíg világ lész.
De híremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottomán hóddal,
Vígan burittatom hazám hamujával.
1650–1651
Én is örömre születtem
Arcadia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.
Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepűl!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördűl.
Elvirít a szép kikelet,
S véle a hesperi liget.
Az enyém is elvirúlt már!
Pályám vége közelít;
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszában elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sohajtást az orkán.
