Darkó István: A tékozló fiú

A tortareceptek, a házigyümölcsborok, a szelíd ütemű, mégis kiadós munka s a fokozódó ritmusú, de sohasem eléggé hosszú mulatozások kora volt ez.

    A csendes Sajó kerek dombokkal övezett völgyében is. Itt élt ebben a történelemelőtti, ebben a bronz- és vaskor előtti nyugodalmas világban, a gömöri vidék teliszájú, ízletes embereitől távol, két jóbarát.

    Szakál Döme úr volt az egyik. Pirosarcú, hatvanas, szép ember, rettentő villanású fekete szemekkel, de olyan szelíd lelkülettel, olyan meleg, kérlelően búgó lágy orgonahanggal, hogy aki ránézett, s közben beszélni hallotta, azt hitte, hogy szeme káprázik, vagy füle cseng, mert itt nem ez a haragos szemejárású úriember beszélget könyörögve. Kétszáz holdja volt Döme úr apjának, neki már ennek a fele. Apa és fia közé odakanyarodott ugyanis az unoka, a Döme úr legényfia, aki Sárosba került szolgabírónak, s onnan, elég helytelenül, a hitelezők közvetítésével levelezgetett az apjával. Döme úr ijedten csóválgatta a fejét s küldött, amennyit tudott. Ez az amennyi végül éppen száz holdat tett ki. Akkor a fiú gondolhatott egy nagyot, mert hosszabb szünet után Amerikából írt levelet. Legvégére, éppen akkorára, hogy szinte a tulajdon édesapja is elfelejtette, megjelent itthon. De nem ám élő testi mivoltában.

    Szakál Döme úrhoz egy napon beállított egy jóbarátsági erős viszony másik tényezője. Bajs Károly nevű hetvenes agglegény.

    - Tőszomszédom vagy-e te nekem, Döme, az Isten szakasszon meg? – Ezt kérdezte jóindulatú recsegéssel.

    - Ahogy te nekem, Kóroly! – felelte vissza Szakál Döme úr. Az volt a szokásuk, hogy előbb jó félóráig agyonemlegetett dolgokat kérdezgettek és erre felelgettek, egymástól és egymásnak a csak a végiben tértek rá olyan valami beszédre, aminek volt cseppnyi mai értelme is.

    - Itt lakok-e melletted húsz év óta a túlsó oldalon?

    - Háthogy itt lakol, minek az a sok beszéd?

    - Én húzogattam-e a láncot az apósod feje felett a padláson, éccaka időben, amikor már azt akartad, hogy szedje magát s menjen?!

    - Jajj, miket emlegetel te Kóroly, miket emlegetel. Az öreg úgy megijedt, hogy majd elsétált belőle a lélek. Csak most röhögök én ezen, akkor majd összeestem az ijedtségtől.

    Bajs Károly mosolyogva bólintott. Hallgatott egy kicsit, de megint csak rákezdte:

    - Az óra-históriából is én mostalak-e ki?

    - Az igaz, de kérve kérlek aranyos barótom, hogy legalább ne emlegesd. Ne emlegesd, mert Isten engem úgy segéljen, nem tudom megfogni idejében a saját kezemet. Ha ilyeneket mondol, mindjárt feléd akarna sétálni. Oszt akkor mi lesz, mi?

    - Semmi! Meg fogod te aztat a te kezedet idejében, barótocskám!

    Most mégis elhallgattak mindketten. Az óra-históriára gondoltak. A sajómenti túlsó falu lakóival volt Szakál Dömének évekig háborúskodása. Ennek a kálvinista helységnek az volt a dolog kezdetének elmúlt időjében a híre, hogy órát találtak az úton. Még sohse láttak órát és zsákban vitték haza, ahol aztán a férfiak nagy dorongokkal agyonverték.

    Döme úr akkoriban éppen eladta egy szép erdejét, hogy szolgabíró fia sebeit betapasztgatni elég kék bankó fussa. A Bükk volt a neve a gyönyörű kis erdőnek, a ragyogó ki kerek hegynek, amely úgy ült a zöld völgyben, mint egy ennivaló szabályos kerek cipó. Szakál Döme szíve majd megrepedt a „Bikk” után.

    Lejárt az eladás után a völgybe megnézegetni a hűtelen kis hegyet.

    Rossz sorsa az órafaluból való parasztembert hozott elébe az úton. Minden ártó szándék nélkül ki a szürkülő időből:

    - Hány óra, hallja-e, atyafi?

    Az embert erre a szóra a vipera csípte meg.

    Mérgesen felelt tehát:

    - Az óra, az óra, nagyos uram, de oda a Bikk!

    Ez a mondás aztán ráragadt és rászáradt Döme úrra. Eljutott a túlsó faluig, a városig, a megye székhelyéig is. Nem is szólva arról, hogy a gyerekek meglepték az úton és úgy kiabálták feléje: Az óra, az óra, nacsos uram, de oda a Bikk.

    - Meghalok én ebbe, hallod-e Kóroly! – Panaszkodott egyszer Bajs Károlynak.

    - Má ne mondj ilyet, te vénasszony, az Isten szakasszon meg! Kimoslak én belőle.

    Puskát vett a vállára és napokig avval sétálgatott. A falvakban, magához az agyonvert óra falujában is saját költségén doboltatta ki, hogy aki egyszer kiejti a száján a csúfos mondást, abba golyót ereszt, ha az illető már elmúlt tizenöt éves és sűrű apró serétet, amíg gyereksorban van.

    - Hálás vagyok érte neked, aztat az egyet megmondhatom. – Szólalt meg most Döme úr.

    - Lehetsz is, mert sonkacsont sem vónál, úgy lerágtak vóna, ha közbe nem lépek.

    Döme úr ezt bólongatva ismerte el. A verandán ültek, a lombhullató erdőket nézegették. Károly uram pipát szívott és csúzmarta jobb lábát székre tett párnákon nyugtatta. Döme úr baloldali négy fogával tavalyi aszaltkörtét rágcsált. Asszony nem volt a közelben. A cselédek a mezőn ásták a krumplit. Hites asszonya Bajs Károlynak sohse volt, Döme uramé pedig, szegény lélek, akkor halt meg kínos anyai fájdalmakban, amikor a későbbi sok bajt hozó szolgabírót a világra hozta.

    - Tudod-e mér gyüttem, Döme? – szólalat meg egyszerre élének Bajs Károly.

    - Majd megmondod.

    - Memmondom, az igaz. Muszály aztat neked megtudnod. Ha én tudom, neked is tudnod kell, mert az én tudásom összetartozik az ettéddel. Sokszor mondtam, hogy akkor gyüttem én erre rája, amikor egyszer életemben Bécsbe is eltört a nyavalya, s ott a szállodában azt mondja nekem a portás, hogy: Herr Bajsz. Azt mondta Bajsz, szóval szö-vel. Akkor rögtön eszembe találtam, hogy mért tartozok és úgy együtt veled. Te Szakál vagy, én meg Bajsz. A világnak egyugyanazon portáján lakunk mindketten, közvetlen közelségben egymáshoz, a csúfságos emberi ábrázaton.

    - Má sokszor kitanáltuk, hogy ebben igazad van.

    - Hát akkor gyere el velem ma estére a városba, a moziba.

    Döme úr meglepetve állt fel. Kiköpte az aszaltkörtét és jót nevetett:

    - Megaludt az eszed, Kóroly!

    Ez csak makacsul hajtogatta:

    - Gyere velem a moziba, ha mondom.

    Döme úr nevetve integetett:

    - Ittá, vagy szomjas vagy, barótocskóm.

    - Gyere, ha mondom.

    - Minek nézel te engemet, perditának? Ha más mondaná ezt nekem, úgy felrúgnám, hogy csak a jövő évi hóval esne le.

    Bajs Károly letette erre a pipá is:

    - Peg csak gyere, Döme, mert ott meglátod a fiadat, a szolgabírót.

    Szakál Döme megrettenve hökkent vissza:

    - Mit mondasz?… Lóvá ne tégy!

    Károly úr odabicegett hozzá és komolyan, részvéttel hajolt barátja arcához.

    - A vásznon játszik a fiad, ez az egy szent. Színész lett Amerikában. A plakátokon az is rajta van, hogy nyilatkozott a pesti lapokban. Innen való, erre a vidékre, Sárosban volt szolgabíró és most, hogy milliószámra van neki az amerikai dollárokból, egy öreg ember is sokszor eszébe jut neki, az édesapja. Ezt nyilatkzta.

    - Megnézem őtet, Kóroly, – mondta erre halkan Döme úr.

    Károly úr belefogózott a karjába és besétáltak a nagyszobába. Az ablakon kiáltoztak kifelé a kocsisnak:

    - Miháj, fogj be a sárga kocsiba.

    Görnyedt, ősz emberke mászott elő a színből, olyan hetvenes, edzett acél kisöreg:

    - Hová megyünk, minenk megyünk, nem maradhassunk, Döme úr? Mindig csak megyünk, futkározunk, de minek a sajóparti szentnek mászunk annyit?

    - Legutóbb a nyár elején fogott be az úrikocsiba, Miháj. Megbolondult maga? Negyedéve sehol sem voltunk.

    - Nekem az is sok, tekintetes úr, inkább maradjunk itthon.

    - Moziba megyünk, öreg! – kiáltotta jókedvűen Károly uram.

    - Mán pedig oda mennyenek maguk, ha elment a jó gondolkozásuk! – Zsörtölődött a kisöreg és elballagott a gyümölcsös felé.

    Döme úr megcsóválta tar koponyáját:

    - Lásd a gazembert! Nincs más, mint magunk foghassunk be.

    - Aztat is megtesszük, de Mihájnak pofont adok, ha megharagszom. Pofonrúgom, ha megharagszol is! Sohse értettem, hogy miért tűröd a vén szemtelent.

    - Megszoktam őtet, Kóroly!… Most különösen ne bándd, arra kérlek. Eszembejut, hogy diákkorában hányszor vitte le a vasúthoz… a szolgabírót.

    - Világhírű dollárkirály az, nem szolgabíró, Döme! Idenézz a fugurára!

    Döme úr szomorkásan nevetett.

    - Nézek, nézek. nem tagadom, talán örülök is neki.

    Kivezették a két barna csikót, rájuk tették a hámot, a sárga kocsi elé vezették őket.

    Akkor Döme úr hirtelen megállt.

    - Tizenöt éve ment ki Amerikába.

    - Aztat jól tudom, de tiltsd meg a selyempapírba csomagolt Mihájodnak, hogy így kezelje a szerszámot. Az Isten igazodik ki ezen az istrángon.

    Döme úr elindult vissza a ház felé:

    - Hadd csak őtet, Kóroly, szépen elállnak.

    A verandán leült a bundába és fázósan húzta össze a nagy prémeket magán az elvörösödött ég felől jövő őszi szélben. Vadszőlő csörgött a párkány fölött. Károly uram sürgető szótlansággal állt az asztal előtt. Végre nem állhatta a csendet:

    - No mi lesz? Megyünk?

    Döme úr elgondolkozva felelte rá:

    - Azt hiszem, Kóroly, én nem megyek.

    - Mán megint bolondulsz. Mért nem gyüsz?

    - Te láttad őt, ugye?

    - Igen ját. Vagy nem mondtam? Eladtam a csikókat, a Tizenkét Rózsában söröztem, ott megmutatták az újságot és elmentem megnézni a saját szememmel. Tarthassák butaságnak a mozit, én szeretem ez a butaságot.

    - Elhiszem.

    - Az nem is szükséges, hogy elhidd. Gyerünk!

    Döme úr kiegyenesedett nyakkal ült a karosszékben. Most egész testében is kiegyenesedett és mélyen zengő hangja soha ilyen ellentétben nem volt még vad nedvességben csillogó fekete szeméve.

    - Én tehát nem megyek be, Kóroly, megnézni őtet…

    Károly uram váratlan belátással vágta rá:

    - Bánom is én.

    - Ha te már láttad…

    - Igen, láttam.

    - No és minő volt?

    Bajs Károly gyorsan kezdett lépegetni a verandán. Nagy kabátja szárnyai sebes szelet csaptak és megkergették a vadszőlő leveleit. Szétmutogatott maga körül és egy lélegzetre elmagyarázta:

    - Nagyon tetszett nekem, azt mondhatom. Azért ajánlottam, hogy begyere megnézni. Biztosan aztat érezted volna te is, hogy érdemes vót. Szép, magas ember lett, gróf volt a filmben, azután gyárimunkás lett, egyenruhában táncolt a bálon, úgy szerette azokat a szép nőket, hogy magamnak is gusztusom támadt rájuk. Pedig nem is panaszkodhatok…

    Döme úr ellágyulva szólt közbe:

    - Az asszonyokat mindig szerette.

    - Akkor meg gyere és nézzük meg. Ne ülj itt, mint az anyám tyúkja. Rád se ismerek. Azt tudtam, hogy szíved van neked, Döme, oszt most látom, hogy nincs neked szíved, az nincs neked, te vén gazember, csak májad, hasad, meg feneked!…

    Hirtelen belenyúlt a zsebébe, újságlapot kapott elő és az asztalra vágta:

    Döme úr keze tétován nyúlt a papírlap után. Zizegve remegett a papír, amíg elolvasta erőlködő szemével. Visszatette az asztalra. Villogó szem elhomályosodott.

    - Szép, – mondta –, szép és jó. Nekem ez elég is, Kóroly. Érted, barátocskám?

    Bajs Károly barátságosan bólintott:

    - Persze, hogy értem. Hiszen tudod te aztat.

    - De nem megyek el megnézni. Tizenöt éve, azóta nem írt…

    Károly úr már megint ellenkezni próbált:

    - Most se írt. Aztat az egyet nem mondhassuk.

    - Nem, nem. De legalább tudom, hogy mi van vele. Nem haragszom rá, csak nem kívántam emlegetni. Ha jól meggondolom, szép volt tőle, hogy csendben akkor ment el, amikor még csak az egyik száz holdat küldtem utána. Biztosan elküldethette volna a másikat is, ha akarja. Szép tőle, hogy nem tette.

    - Szép hát. A kiskutya se ugatja, hogy nem szép.

    - Persze, most van neki mindene, dollárja, híre, nyilatkozata. Ez nekem elég… A Bikket is miatta adtam el, csúfneveket is miatta vállaltam. De ha azt mondod, hogy láttad őt a moziban, akkor eztet az aktát lezárom az életemben.

    - Pedig én mondom, arra a sovány lelkemre mondom. Soha olyat én még nem láttam!

    - Én még nem voltam muziban, nem is megyek… Csak örülök, hogy ezt a hírt hoztad, Kóroly.

    Egymásra bámultak. Bajs Károly úr csodálkozva tapasztalta, hogy Döme úr szeme egészen bealkonyodott, evvel szemben beszélő hangja úgy recseg a megindulástól, mint egy katonatrombita. Oda akart menni hozzá, hogy jobban megnézze s valami nagyon barátságosan mondjon neki.

    Ehelyett megrázta magát és rákiáltott Döme úrra:

    - Jól van no, akkor megyek és kifogom a lovakat.

    Amikor visszajött, Döme urat behunyt szemmel találta. Leült ő is megszokott karosszékébe. Sokáig ültek elgyengülve, öreges gondolatokkal szelíden küszködve. Károly úr észrevette, hogy Döme úr csak félig tartja behunyva a szemét. Pillái alól az alkonyt, a lankákat s túl azokon a Bükk kerek fejebúbját figyelgeti. Egyszer aztán mosolygott és hátradőlve halkan nevetett.

    Erre Károly, mint aki most jött és együttlétüket éppen megkezdi, így szólalt meg:

    - Az jut eszembe, hogy a múltévi szüretkor három napig nem láttalak, s amikor az úton elémkerültél, olyan részeg voltál, Döme, mint a leszáradt tök virágja. Emlékszel te arra, Döme?

    - Háthogy emlékeszem.

    - Amikor megkérdeztelek, hogy hol voltál és mit csináltál eddig, aszontad, hogy itt-ott vótá és aszontad, hogy nem csináltál egyebet, csak: Memme ettőnk, memme ittónk, memme rókáztónk! Igaz vót?

    - Hát az má úgyis vót. Tán nem hiszed, Kórolykám?!

    - Mér ne hinném?

    Tovább nem folytatta, mert Szakál Döme megint lehunyta a szemét és látszott rajta, hogy a fiára gondol. Bizonyosan elképzelte maga előtt a mozit, a vásznat s a rajta mozgó ismerős, szép, karcsú, magas alakot, aki nem törődik semmivel, hanem csak a főszerepet játssza.

    Közben megint rágcsálni kezdte az aszaltkörtét.

    Bajs Károly erre feltette csúzbántotta lábát az odakészített székre és gondosan megtömködte a pipáját.     

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf