Darkó István: Andris báránykája

Andrisnak is volt egyszer az életben fehérszőrű báránykája. Boncók Andriskának, a Boncók János fiának. Éppen húsvét szent ünnepe előtt.

    - Nézd, Andrisom, mit hoztam neked, – és az apja egy akkora kis jószágot tett le a konyha közepére, amekkora egy bögre tej. Olyan csakugyan tejhez hasonlító, hószínű is volt a lelkemadta. Ahogy a barna zsákrongyból előbuggyant a konyhaföldön, hát egyenesen úgy volt az, ahogy a barnamázos csuporból szokott kiömleni a frissen fejt tej. Gyenge lábain reszketett a zsenge jószág. Amikor ment is, igazabban csak néhány botorkáló lépést tett. Beivott emberkéhez tartott rokonságot. Le is ült hamarosan és csak nézett könyörgősen avval a puha két szemével. Úgy mondogatta, hogy beee, úgy sóhajtgatta, mint az olyan csepp gyerek, aki csíkos dunnák alatt izzadó lázban fekszik és már rá is lépett az angyalok lépcsőjére. Arra, amelyik felfelé visz, a felhőkön túli kékségekbe.

    - Beteg ez a drágám. Mienk picurka barikánk, – vélte Andris és iskola előtt még elszaladt valamerre. Az udvaron hátul, az ól feletti szénapadon egy gerendát megmotozott és levette onnan a rizabadit. Úgy hítták, ennélfogva Andris is úgy nevezte a skatulyát, értékei őrizőjét. Gombok, fanyelű kés, ceruzavégek, szabókréta és a pipa közül előszedte belőle két szem megfogdosott, szürkésre őrizett kockacukorját. Szaladva vitte a báránykájának és gondolkodás nélkül ajánlotta fel neki:

    - Edd, barikám. Neked hoztam. Szopogasd, ropogtasd.

    Édesapja oktatóan nevetett:

    - Jobban vigyázz rá, Andrisom. Tejfoga sincsen még nékie. Jobban gondoskodj róla, ügyesebben, mert tiéd mostantól ez a bari, te néked vettem. Hát viseld a gondját. Cukrot még ne adj nékie, mert nem tudja megenni, na peg megtudná, elcsapná a hasát… MOst még csak tejjel és lágy étellel etetjük. Te csak járni tanítsd és arra gondoskodj, hogy be ne piszkítsa a szép fehér bundáját.

    - Hát nem beteg a szegény? – Andris letérdelt a bárány elé és kerek feje fekete gyapját a gyönyörűséges kis állat fehér bundájához illesztette.

    - Dehogy beteg. Csak fiatalka. Azért csak úgy kell őt ápolni, mintha beteg lenne… Anyja után koslatna. Óvni kell még őt, Andrisom.

    Hát Andris óvta is. Nem volt azontúl más a számára, csak a bari. Öregebb szüléje csontfésűjét még azon nap elcsente. Ölében vitte a ház mögé a bárányt, ott gondosan megfésülte. A szomszéd Gajdosák Zsuzsikája a két edzett cukorkockáért rózsaszínű szalagot cserélt vele. A szalagot Andris a bari nyakához illesztette. Rövid volt a szalag, két-két végén spárgával ügyesen megtoldta és mégis ráügyeskedte a bárány nyakára. Reggel, ahogy felpattant a szeme pillája, iskolából jövet, ahogy csak hazajuthatott lihegősen, már kereste, gondoskodott, ölelgette és ezerféleképpen vallotta magáénak a barit. Egy március eleji napon, születése nyolcadik fordulóján, édesanyja bőséges zsírral itatott krumplislángossal és krumplicukorral lepte meg ebédre. Akkor is leült a kis zsámolyra, ölébe vette a barit és gügyögősen etetgette. A lángos zsírját csak lenyalogatta a kis állat, de megrágni a tésztát már csak úgy alig, nagy kínnal tudta. Andris hát megrágta félig a lángost, ahogy az asszonyoktól látta és avval etette a nedvesorrú cseppséget.

    - Úgy eteti Andrisunk a bárányt, mint a gyereket – és az édesanyja mosolygósan nézett rája.

    - Ümm – az apja akkor csak ennyit felelt és komolyan tekintett maga elé.

    - Húsvét lesz a jövő héten – mondotta megint Andris édesanyja. – Node, hogy kis Andrisom igazi pesztonkája ennek a báránynak!

    - Pedig ha sokat nyomorgatod, Andris, nem nől meg szépen… És nem hízik meg. Engedd magára.

    Andris feltekintett az apjára:

    - Ilyen maradhasson, édesapám. Ilyen picurka pók. Ekkora mákszem.

    - Mi az, te? Mindek mondod a bárányt?

    Édesanyja felelt Andris helyébe:

    - Póknak nevezi. Annyira igen kedveli…

    Kérően nézett az emberrel. Andris felkapta a bárányt. Hátraszaladt vele az ólba, a szalmába bújt és a fejéhez szorította. Úgy altatgatta és mag is elaludt vele. Arra ébredt, hogy a bari ugrándozva játszik a szénában. Hát jókorát játszottak kettesben.

    Így ettek, aludtak, játszadoztak, mint akik egymásra leltek. Andris még a pástra sem ment ki a gyerekekhez, pedig már ott is folyt a játék. A bárányt fogta maga elé, letérdelt eléje, megcsókolta a nedves orrát és úgy számolta ki vele a fogócskát:

    Ekete, pekete cukota pir,
    Eszter, beszter, dominir…

    Amelyikükre rájutott, az elől a másik aztán boldogan elfutott. A buksi bari nem tudta valami jól ezt a játokét, de egyben nagy mester volt: nagyokat szökkent és vígan ugrosott. Adris akkorákat örvendett neki, hogy nevettében minduntalan elfogta a csuklás. Csak kilenc korty friss víz után kapott simább levegőt.

    Jópajtása volt neki a báránya mesélésben is. Andris a magacsinálta meséket szerette. A kenderföldek csőszéről, a paprikaorró csevegő madárról, ilyesfélékről szóltak ezek a mesék. Télen még csak akadt hallgatója, édesanyja, aki ölébe vette és nevetett, ha úgy kívánkozott, de sírni is tudott a kötényébe, ha úgy fordult az Andris szónoklata. A tavaszi munkák elfoglalták Andris édesanyját, a bari a mesélések hallgatásában csakugyan ügyesen kipótolta. Úgy hallgatta Andrist, hogy szinte már értette is. Beee, csak ennyit mondott és azt is csak nagynéha. Ennyi mégis elég volt Andrisnak, hogy nekimelegedjen a mesélő mondogatásnak.

    Egyik napon is maga mellé húzta és hamarjában verset mondott a barinak. Nagyon sok értelem volt ebben a versben, csakugyan, de nagyon szép volt, különösen a vége felé.

    - Hét nap van egy héten, tudod-e, szívem-bárányom – oktatta Andris a barit.

    - Beee – ez a felelet most annyit ért, hogy igen, tudom.

    - Hát hallgasd csak, így szól a hét nap verse:

    Hétfő hegyibe,
    Kedd kedvibe,
    Szerda szűribe,
    Csütörtök csűribe,
    Péntek pénzibe,
    Szombat szobájába,
    Vasárnap az Isten házába.

    - És ezt te csináltad, Andrisom? – A bari szeme melegebben kérdezte, mint a nap augusztusban.

    - Majdnem. Nem nehéz ám az. Csak egy kicsit gondolkozni kell az ilyesmin.

    - Beee, – a bari elismerően bólintott – úgy látom, te tudsz okosan gondolkodni is, Andrisunk…

    Ilyen szépecskén beszélgettek gyakorta. Egyízben Andris apja megzavarta őket. Rájuk talált és csendben ázott, kérdező hangon mondta Andrisnak:

    - Jól gondját viselted az állatnak, fiam, most aztán tudod, úgy-e… hogy elviszem magammal.

    Andirst ez a szó talpraugratta.

    - A bárányt? Hová édesapám?

    - Hát… Andrisom, eladom… vagyis nem adom el, csak kicserélem húsra. Akit majd töltve megsüt édesanyád… Olyan húsra.

    Andris ekkor felkapta a bárányt, magához karolta, de úgy, hogy a kis állat lihegő bégetését alig tudta keresztülkiáltani:

    - Nem adom! Enyim bárányomat nem adom!

    - Fiam, – próbálkozott az apja – kicseréljük. Elviszem Baloghoz, a mészároshoz, az majd ad másat helyette. Őt meg felneveli. Elmehetsz majd néha megnézegetni…

    - Húst ad érte Balog, egy másik bárányt… Nem ezt, persze, hogy nem ezt… Egy másat. És húsvétra édesanyád.

    - Nem adom, – harcolva kiáltotta Andris – semmiképpen nem adhatom. Se cserébe, se máshonnan. Nem adom!

    Boncók János tanácstalanul bámészkodott utána. A kertbe szaladt Andris, bebújt a csűr mögött a szecskavágó fészerje alá és ott fogadozta keserves nagy elhatározással a báránynak:

    - Nem adlak, barika. Nem adlak kis pók pajtásom…

    A bárányka gyerekesen bújt meg az ölében, bégetve bólogatott, nedves, édes nyelvével hízelegve nyaldosta meg Andris arcát.

    Estig bújtak. Estefelé, a szobában megint előállt Andris apja:

    - Kiszednél-e te nekem, ha bajba jutnék, Andrisom? Valami nagy bajba.

    Andris száján át a lelke kiáltotta:

    - Persze, édesapám! Persze, hogy igen!

    - Hát akkor ide fülelj. Már is benne vagyok a nagy bajban… Látom, hogy jó szívvel vagy a szüleid iránt. Úgy is kell… helyesen van az. Hát a baj bizony nem került el engemet, Andrisom.

    - János, János, – mondotta a foltozás fölött Andris anyja – hagyd a gyereket, János.

    - Hagyom, hogyne hagynám. Vagy te nem vagy kíváncsi a bajomra, Andrisom?

    - Nagyon is, édesapám, mondja csak.

    - No látod. Látjátok… Esszóval holnap ki kell fizetni a váltót. Az pedig nagy szó… igen nehéz, nagy szó. A váltó! Tudod-e fiam, mi az?

    Andris buzgón válaszolta:

    - Az a papiros, aki miatt Imre bácsit gerendán találta Maris néni a palláson. Csüngve.

    - Az. Ilyen veszélyes papiros.

    - János, János – Andris édesanyja sopánkodósan szólt közbe – hagyjátok már abba ezt a beszédet. János. Nem hallgathatom.

    Andris nyugtatóan felelte az édesanyjának:

    - Hagyja csak édesanyám. Mondja csak, édesapám.

    Boncók János mosolygott hozzá:

    - Derék gyerek vagy. Okos gyerek. Esszóval a váltóhoz, nehogy én is csüngeszkedve találjak a palláson marannyi, pénz kell. Pénzem már van, csakhogy még egy kevéskét híjas. Hát azt gondoltam, hogy holnap délelőtt eladom a bárányokat és amit belőle kapok, avval kipótolom. Talán még húsra is marad… Azt meg megveszem Balognál.

    Andris talpa alatt megtáncolt a padló:

    - Jajj, nem adom. Dehogy adom. Nem adhatom!

    Apja kedv nélkül legyintett:

    - Akkor csalódásom van benned, Andris… Nem játék az… de legyen eszed, akárminő nagy is a barátságotok… a báránnyal. Majd hozok másat, jövőre! Egyik bárány olyan, akár a más!

    Tűz lett az arca Andrisnak. Csizmás talpa reszketett, a nyelve jégcsap. Elviszik a barit, a pókot.

    - Nem adom, – nyögte ki valahogy – nem adhatom.

    Kitámolygott a szobából. Az a nagy, szörnyűséges nagy küzdelem, amely most rászakadt… Megkereste a bárányt. A tűzhely alatt ült, a lyukban, a rendes helyén. Előszólította, ölébe kapta és elbújva nézegette. Szembefogta maga előtt, beszélgetett vele és megpróbálta, hogy megbarátkozzék az elválás gondolatával.

    Ne játszhassanak, ne futkoshassanak, ne hallhassa többet a bégető szelídségét, puha szőrét a tenyere s az arca többé ne érezhesse, – a nem, az nem lehet!

    Lefekvés után is tovább küzdött Andris evvel a szörnyűséges gondolattal. Este az apja többet nem szólt a bárányról, ő meg nem merte kérdezni. Megvárta, amíg megzendül az apja horkolása és amikor édesanyja is ágyról. Kilopakodott a konyhába, bebújt a bárányhoz a tűzhely alatt lyukba és ott éjtszakázott tovább, gyötrődve, ébren. A bari az ölében elaludt. Álommal küzdve dajkálta és dideregve szorongatta magához. Elnyomta őt is az álom. Azt álmodta, hogy viszik a barit. Felriadt, a feje belekoppant a téglába és annyira szorította a kis állatot, hogy az panaszosan nyögdécselt a karjában. Hajnalban így találta őket Andris megriadt édesanyja. Andris ingecskében didergő fagyos testét sokáig melengette ijedten a jó meleg dunna alatt.

    - No, Andrisom, – mondta reggel Boncók János – látom, hogy nem adod a bárányt.

    Andris megint sírva fakadt:

    - Nem adhatom édesapám, ne vigye le!

    Az apja mosolygósan mondta rá:

    - No, ne félj hát. Ne reszkess! Majd csak eligazítom valahogyan.

    Hanem az iskolában ezen a délelőttön nem bírta sokáig Andris. A második órában kikéredzkedett és hazaszökött. Hazafelé futtában elfúlva sorolta fel magában, hogy mi történhet a báránnyal.

    Azért szaladt haza, hogy így szólhasson az apjához:

    - Nem adhatom barit, édesapám. De csináljunk valamit, hogy ne is kelljen eladni. Itt maradhasson velem, amíg él. Ameddig én élek. Menjünk pénzt kérni kölcsönben, édesapám. Csak a váltóval is valami baj ne essék. Vagy menjünk megdolgozni a hiányzó pénzért. Ha édesapám nem jön, megyek én. Csak mondja meg, hogy hová menjek? Azért szöktem haza az iskolából, hogy megbeszéljem ezt magukkal édes szüleim… A báránynak itt kell maradnia. Nélküle én nem lehetek. Arra is elhatároztam magamat, hogy ellopom a pénzt, aki még szükséges. Csak mondják meg, hogy honnan és hogyan? … Vagy mit tegyek? Mindenre készen vagyok, csak a bari el ne kerüljön mellőlem…

    Az udvaron az édesanyja éppen egy veder vízzel ment a ház mögé. Meglepődve állt meg:

    - Hogy kerülsz haza az iskolából?

    - Hol van édesapám? – kiáltotta feleletnek Andris.

    De már akkor meg is látta, hogy apja is a ház mögött van, a nyári tűzhely mellett.

    Ingujjban, felgyürkőzött karral, szörnyűséges pirosságban égő ujjakkal, kezében késsel állt ott szorgalmasan.

    A gerenda kampószögén fejjel lefelé csüngött a bárány.

    Andris vakuló szemmel nézte. Bambán tapintotta meg a szörnyűségesen csupasz, síkos testét. Aztán megpillantotta a szép kis fejér bundáját a földön.

    Ledobta magát melléje és magához ölelte a kis bundát. Tömzsi teste köréje csavarodott. Robajjal pusztult el a mellében a megnyúzott bárány-pajtása, a másik kis bari. Úgy nyöszörgött, mint a gyanútlan állat a kés alatt.

    Felugrott és elszaladt. Végig az udvaron, át az utcán, keresztül a napsütéses világon ordította:

    - Nincsen nékem bárányom! Nincsen nékem bárányom!

    Ledobta magát az utca porába és ott is ezt kiáltozta.

    Egyszerre elhallgatott. Csak nyöszörgött, de nem emberi hangon. Beee, jajgatott. Az emberek fölszedték, ölben vitték, szólítgatták. Édesanyja ecettel dörzsölte, mígnem kinyitotta a szemét. Ekkor már üres volt a kis melle, de olyan kongó üres, mint amiben semmi nincsen. Már elpusztult belőle a bárány, a barika, a kis pók. Már nem ugrándozott a mellében, a fejér szép bundájában.