Sárközi György költő, író, szerkesztő

Az 1867-es kiegyezés után egyre inkább botrányokkal teli, egyre zavarosabb volt a magyar politikai élet, mely ellentéteinek hatása az irodalmi alkotókat sem kímélte. A XX. század kezdetére, majd főleg az első világégés okozta sebek, az őszirózsás és bolsevista forradalom majd a trianoni békediktátum következményei, az alkotók politikai és vallási ilyen-olyan nézetei végérvényesen politikai szekértáborok küzdelmévé tette a magyar irodalmat is. A kommunisták-szociáldemokraták az első világháborút követő forradalmak vereségét – a lenini-szovjet példában bízva – átmenetinek hitték. Úgy gondolták, az internacionalista munkásosztály oldja majd meg az emberiség problémáit. Még az 1930-as évek legelején is így vélekedtek, ezért a politikai harcban a művészeteknek fontos felvilágosító szerepet szántak. A főként zsidó tőke által háttérből pénzelt, liberális attitűdökkel kitűnő urbánusok számára – állításuk szerint – legfontosabb az emberi jogok egyetemessége volt. Úgy vélekedtek: a haza, a nemzet túlságosan szűk fogalmak, túlságosan sok szenvedést okoztak már az emberiségnek – hasonlóképpen vélekedett erről átmenetileg 1919
zaklatott első hónapjaiban, egy tanulmányában, Babits Mihály is –; másrészt úgy képzelték, a XX. század technikai forradalma is mindenképpen a globális megoldásoknak kedvez majd. Az irodalomtörténet főleg a baloldali, liberális forradalmár Nyugat és a konzervatív, keresztény Napkelet és baráti köreik párharcáról, szinte kibékíthetetlennek tűnő ellentétéről tesz említés, valahogy megfeledkezve – politikai és származási indíttatásból – a semleges középen állók vagy éppen „átjárók” műveinek fontosságáról. A népiesek úgy érezték, csak ők képviselik a nemzeti eszmét, a magyar történelmi hagyományokat. Az urbánusok úgy vélték, nélkülük a modern korproblémák és művészi törekvések, az európai értékek megfogalmazása és érvényesítése elmarad. A sokszor emlegetett „népi-urbánus párharc” valójában több ok miatt csak gyenge hullámokat vetett. Egyrészt az 1920-as években – miközben a Horthy adminisztráció is, az egyházak is kidolgozták a maguk programját a falu átalakítására, a parasztság, a polgárosodás elősegítésére – a vidéki élet iránti érdeklődés növekedésében különös szerep jutott az irodalomnak. Ráadásul a Nyugat második nemzedékével egy időben, részben a Nyugat emlőin felnőve, mint Erdélyi József, Illyés és Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és Móra Ferenc pályáját sem feledve, a színre lépett a parasztköltők és írók népes csoportja. Ide tartozott sokáig csak a Nyugatban publikáló, 1934 és 1938 között Németh László  már „nemzeti-radikális” politikai aspirációkat is kifejező Válaszának szerzője és szerkesztője, a századforduló évében született, zsidó származású, Sárközi György is. A húszas esztendők elején tűnt fel költeményeivel a Nyugatban. Sokan már azért lapozták akkortájt izgatottan a folyóiratokat, hogy végre új költői hanggal és mondanivalóval találkozzanak. Sorukban Sárközi György hangja volt a legtisztább, mondanivalója a legérettebb, verseinek a színvonala pedig sohasem zuhant. Elkészültén jelentkezett, azonnal csúcsra szárnyalt. Emlékezetének őrizői szerint az átszellemültség szelíd, fogyhatatlan fényereje jellemzi korai költészetét. Valóban, ám „átszellemültsége” forradalmi tiltakozás volt az irodalom hangjának eldurvulása, nemegyszer útszéli rikácsolása idején. Tiltakozása és hitvallása az irodalmiság áthághatatlan alaptörvényeire figyelmeztetett. Sárközi György sorsa kísértetiesen idézi a személyes magatartástól független, az ellenállhatatlan erők okozta sorstragédiát, mint a zsidóként született Sárközi Györgyé, aki hívő és áhítatos katolikussá vált, tudatát és erkölcsi magatartását a magyar lét határozta meg, a népi irodalom egyik politikai és művészeti vezére volt, életét tette a magyar szegényparasztság és zsellérség sorsának jobbá alakításáért, akik életérzésével és gondjaival lelke egészével azonosult.

MAGVAK A ZSÁKBAN

A parasztok jókor ébredtek s izzadt arccal, kusza hajjal
Hagyták el vackukat, hol horkoltak alkonyat óta, -
Csipás, vérfutotta szemét odakinn rájuknyitotta a hajnal.

A szérün szétteregették a buzát, cséphadarót ragadtak,
S vörös fejük fölött meglóbálva dühödten, lezuditották,
Hogy sziszegve, pörögve ugrottak szét a kalászból a magvak.

Döngött a föld, suhogott a cséphadaró s haragosan
Hadart kemény szavakat és verte a buzát, mint apa kölykét,
Szipogva pörgött a mag s a kenyér lágy, szomorú szaga lengett a magasban.

A magot aztán rostába söpörték s elvált tőle pelyva, por, miegyéb,
A buzaszemek tisztán s melegen szorongtak a tele zsákban, -
Megtörölgették izzadt arcukat a cséplők és a sarokba került megint a csép.

Sorsomnak képe ez: bennem fájó cséplőfák döngenek és verekednek,
Bennem siró magok pörögnek s minden testvér fáj-maggal ugy elkeverednek,
Hogy csak az uristen ismeri meg, melyik enyém s melyik másé a zsákban.

 

Nem messze halt meg – Balfon – Bajcsy Zsilinszky Endre kivégzésének helyétől, immár újra üldözött zsidóként, negyvenhat éves korában végelgyengülésben egy, a német megszállók nyilas kollaboránsai által kísért halálmenetben. Egész irodalmi élete ellentétes, sőt ellenséges azzal a megvetetten polgárinak ítélt Molnár Ferenccel, akinek a leányát fellobogó és sírig tartó szerelemmel feleségül vette, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy a zsidó ősök mellé egy zsidó asszonnyal kötött házasság végérvényesen később az üldözendők közé sorolja. Így pusztult el a bimbódzó nemzeti radikalizmus és a haladó magyar parasztpolitika katolikus hőse és egyik vezéralakja - mint zsidó. Életútja példa arra, hogy milyen súlyos tévedés egy fajt, egy vallást vagy egy népet – többségének viselkedése vagy származása miatt – kizárólag bűnösnek aposztrofálni.


Magyar árnyak

Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében
Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kígyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,-
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek,mint szédült porfelhők,s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója,
Kőszirtként, mennydörögve hull hegyről a völgybe Petőfi!
A te fiad Arany, busongó madara hűvös, ködös ősznek,
És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a hűtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kőként orcádra ütve!

 

„Olyan költő, aki égő lelkiismeretet hord magában, állandó ítélőszéket tart élete felett s elszorult szívvel észleli megfigyelésein, hogy ő is a két örök emberi alkatelemnek, a jónak és rossznak vegyüléke, mint más. Szelíd szomorúsággal veszi vállaira a bűntudat súlyát, a nélkül, hogy sorsában megnyugodni tudna. Botladozva jár a földön, szemét sóváran az ég felé emeli. A harcra gondol, mely a jóság angyala és a gonoszság ördöge között a lelkekért folyik. Szorongva fohászkodik a jóság győzelméért Istenhez”, írta róla Féja Géza.


Valaki hí

Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a távolban, látom, amint
Hivogatóm, halavány keze int.
Valaki hí engem, valaki hí,
Érzem szemének mágnes-sugarát,
Maga felé húz, vonz a ködön át.
Valaki hí engem, valaki hí,
Értem küldi, – de ez sem elég, –
Illatos, bódító leheletét.
Valaki hí engem, valaki hí,
Hangja csábító varázsfuvola...
S nem mehetek hozzá soha, soha.

 

Szabadulni akar egyetlen bűnétől, hogy embernek született, nyugtalan teremtménynek a természet harmóniájával szemben. Úgy érzi, vétkezik ellene létének minden pillanatával: agyának töprengésével, húsának remegésével, vérének zajgásával, de csontjai csikorgásával, idegzetének beteg rándulásával is. Mert csak a fény bűntelen, a zöldellő növény, a villódzó víz, a zizzenő levegő, a végtelen magasság, —Isten! Fél magától, elvágyódik az emberi lét börtönéből.


Mindhalálig

Te vagy az égő csipkebokor, - én benned fészkelő bimbó.
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyujtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.
Te vagy az ezüsthullámú tó, - én partodon remegő nádszál,
Száraz testem a fekete szél
Már már eltörte, de megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég alatt mindhalálig.
Te vagy a végtelen éjszaka, - én pásztortűz az éjszakában,
Mely kebleden örvendezve kigyúl
S hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak téged hirdet mindhalálig.

Apja, Sárközi Vilmos[eredetileg Vogel] tabi születésű részvénytársasági kishivatalnok és a sümegi születésű Kovács Zsófia gyermekeként látta meg a napvilágot Budapesten, a Terézvárosban 1899. január 22-én, zsidó családban. Az elemi iskolái után a váci piaristák gimnáziumi tanulója két évig, majd Budapesten a Berzsenyi gimnáziumba érettségizik. Ő is Osvát Ernő felfedezettje volt[1917.], mint számosan a század első negyedében indult írók és költők között. Csak fél évig volt egyetemista, 1919-től az Athenaeum Nyomda lektora, 1938-ig ez a főállása. Mint művész, stilisztikailag teljesen megérett már. Közben volt jogász, de abbahagyta, mert elragadta a zene, s volt zeneakadémista is egy ideig, majd onnét is továbblép a filozófia felé; a legkülönbözőbb bölcseleti irányok izgatják. De egyik úton se tör diplomára, valójában sose akart se ügyvéd, se muzsikus, se tanár lenni. A sokoldalú műveltséget igényelte, hogy kellő értéssel élhessen az irodalomban.Itt igazán az irodalom kellős közepében élhetett, s amint megjelent az irodalomban, a Nyugathoz költője lett. Katolizál 1921. március 5-én Babits már kezdettől fogva nagyra becsüli, és jó reménnyel figyeli fejlődését. Valószínűleg katolikus hitviláguk és kozmikus életérzésük is közös nevezőt jelent a számukra. Stílusa, verselése azonban a Nyugat főalakjai közül közelebb áll Füst Milán antik versalakzatokkal rokon szabad verseléséhez, és akárcsak Füst Milánnak, Sárközinek is Berzsenyi és Vörösmarty a legközelebbi nemzeti hagyománya. Viszont a komor, zord szenvedélyeket kifejező Füst Milánnal szemben az induló Sárközi György a nagy összhang költője: természet, világmindenség, angyalokkal telt túlvilág harmonikus rendben veszi körül a mindezt áhítatosan tudomásul vevő lelket. Van ebben a véghetetlen rendélményben némi panteizmus is, sőt a keleti misztikák nyugalma is. De lényege mégis az egyértelmű jó és az egyértelmű rossz szüntelen harca; és a jó végső győzelmének reménye: mintha Szent Ágoston igéinek modernné fogalmazott költői változata volna. Első kötete, az1926-ban megjelent az Angyalok harcából jórészt ez a világkép tükröződik, méltóságosan hullámzó sorokban, szokatlanul új képkapcsolásokkal. Babits szerint „Sárközi első könyvét úgy kell üdvözölni, ahogy üdvözölnénk egy váratlan fölzengő madárhangot az erdő pillanatnyi csöndjében: a magyar erdő gazdagabb egy hanggal. Páratlanul gyöngéd s ha szabad így mondanom, diszkrét hang ez, de egészen határozott karakterű, semmi más hanggal össze nem téveszthető. Sárközi az egyéni szó varázsát, az egyéni zene hatalmát bírja; szinte megfoghatatlanul egyéni lejtését a versnek, mely mindenütt érezhető, de talán csak lekottázva lenne definiálható. Sárközi nem hasonlít azokhoz a fiatal költőkhöz, kiknek sokszor hangosabb egyénisége expresszionista külsőségekben, többé-kevésbé különc alkalmazású szavakban vagy valamely kiválasztott és kisajátított versformában azonnal szembeötlik. Az ő különössége zene és hang imponderábilis mélyeiben lakik. Sárközi is választott magának versformát, melynek ütemeibe szinte önkényt és természetesen ömölnek érzései; de egyéni hangja független ettől a formától s bármely más ritmustól is, rövidebb vagy kötöttebb sorokban egyformán és félreismerhetetlenül kihangzik.”


Fény és sötétség

Látlak hold, égi bárány, éj füvét lassan ellegelő,
Arany virágok közt szelíden, fönségesen haladni.
Fényességed fehér pihéi behavaznak borús szemeimbe,
De föl nem derítik: minden fény kialszik éji vizükben
Mert mértföldes mélyben, egy másik világ fekete egében,
Ott sétál a szemközti bárány, fekete gyapjas.
Ott sétál, szarvát lehajtva, csetlő, gyönge lábbal,
Sejtelmes sugárként fut át a két űrön távoli bégetése.
Ha volna, ki mellemre hajtja drága, rokon fejét,
Meghallaná a hangot s lábamhoz bukna zokogva,
S könnyeinek kékes szikrái közül hiába tekintene
A fénylő magasba, - elébe állna a néma árnyék.

 

Szabó Lőrinc és Németh László már ez időben a legjobb barátai. Ezeknek intellektuális izgalma meg is zavarja harmonikus világképét. Következő kötetének[1927.] verseiben már nyomon követhetjük lelki válságait, erre vall a könyv címe is: Váltott lélekkel. Komlós Aladár bírálatában megemlíti a kötetről, hogy „Babits Mihály azt írta annakidején Sárközi «Angyalok harca» című verseskönyvéről: «Valami bűnbeesés-előtti költészet ez.» Idestova két év telt el azóta, és Sárközi ez alatt az idő alatt bűnbeesett. Első könyvét még jogtalanul nevezte az angyalok harcának – alig hallatszott más abból, mint a fehér angyal ujjongó éneke –, új kötetében megszólalt már a hitetlen kétségbeesés is. Mint ahogy talán egyetlen fiatal költő sincs állítólag konstruktív esztendeinkben, akinek ifjúkori bizonyosságait, akár politikai, akár metafizikai bizonyosságok voltak azok, napjaink tapasztalatai meg ne sebezték volna… Mily különös: Sárközi, mikor tizenhét-tizennyolc éves korában első verseivel jelentkezett, szinte már lezárt emberi és művészi egyéniségnek hatott. Ma, mikor a harminc felé jár – nem áll egyedül mai irodalmunkban ez a paradox fejlődési jelenség –, utólag végigcsinálja az ifjúkor úgylátszik kikerülhetetlen ingadozásait.”


ELÉG VOLT...

Fiatalság, - de szép volt...
Bizakodó szemekkel, követelő fogakkal
Zabolázni a napokat s megszépülni éjszaka -
S legszebb perc volt az elpocsékolt.
Fiatalság, - de jó volt...
Alázatos szerelmekben, gőgös verekedésekben
Dobogni dobbant szivekkel, szeretni azt, aki nem szeret,
Csókolni azt, aki vissza se csókolt...
Fiatalság - elég volt...
Elcserélném magam már egy kibillent galambfiókkal,
Kit meleg tenyerébe vesz valaki s véres csőre láttán
Így sóhajt: szegényke, de szép volt...

 

Részt vesz a Pandóra szerkesztésében, közben megnősül, és elveszi Molnár Ferenc író Márta leányát. Majd nagyot változik élete, 1935-től a Válasz szerkesztője lesz. Oka, hogy a kezdetben vallásos áhítat és szépségkultusz mámorában élő, a körülvevő társadalmi valósággal szinte kapcsolatot sem tartó költő – hirtelen felocsúdva – kezd érzékenyen aggódni a világért.


Esti országút

Zsonganak a drótok, szalad a hír, a hír,
Roppanó testtel feszülnek a póznák.
A fekete fűben tücskök dala sír,
Elhordott búza illata füstöl a tarlón át.
A tanyák föld alá merülnek lassan,
Istállóablakon iszkol a boszorkány –
Gyér csillagfénynél szállok a magasban,
Köpenyem szárnya meg-megakad a jegenyék ormán.

 

Ébredezik, majd felébred és tettekre szólítja keresztény -szociális lelkiismerete. Lírája jó időre csaknem el is hallgat. Előtérbe lép a publicista és a szervező. Körülnéz az országban, és költői stílusát szinte megtagadva, váratlanul naturalista novellákat ír; ezek jelennek majd meg egységes kötetben „Szilveszter” című könyvében. Közben - talán kissé menekülésül is - fordít, főleg német és olasz verseket, többek közt egy egész kötetnyi Petrarcát. Ezek a klasszikus költők és a népélet iránti izgalomban felfedezett népköltészet formálja későbbi költői kifejezésmódját. A szabad versek helyét egyre inkább majd rímes, sőt népdalszerű formák foglalják el. Egyelőre azonban fontosabb az ország való életének tüzetes feltárása, a népi írók jelentkezésének ideje ez. Németh László lesz ideológiájuk megfogalmazója és Sárközi György a szervezőjük. A Nyugat, leginkább visszás hangjai miatt elmaradt mögüle. Az új hangú, a nép, a szegény paraszt és zsellérnép igazát hirdető irodalomnak másféle folyóirat kell, amely szellemi színvonalban nem maradhat el a Nyugat mögött. Ez lett a „Válasz”. Debrecenben indult, Gulyás Pál szerkesztette, de Budapestre települt át, és itt szerkesztője és lelke Sárközi. Az egész népi irodalom szellemi vezérének fogadja. Pedig ebben a népi irodalomban sokféle, egymásnak ellentmondó eszmevilág kavarog. Sárközi ugyanúgy nem lát tisztán, mint ugyanebben az időben Szabó Lőrinc vagy Németh László. De feltétlen népérdeket képviselő magatartásuk mégis sok haladó vonást mutat. Ösztönzésükre kezdődik a falukutató munkásság és az oly nagy hatású szociográfiai irodalom. Ennek is Sárközi a fő mozgató motorja, amely ellentétes az akkori időkkel. Közben Sárközit is bíróság elé viszik és elítélik egy ízben. Ő azonban rendületlenül folytatja szervezőmunkáját. Közben ír egy érdekes történelmi regényt, a „Mint oldott kévét”, amely az 1848-as szabadságharc katolikus paphősének, Mednyánszky Cézárnak hitrendüléséről, lelki válságairól szólva, igen jól jelzi, hogy Sárközit egyre jobban inspirálja a vallásos áhítat és a Krisztusi szeretet problémái. Ír egy érdekes drámát is Dózsáról. Túlfantáziált történelemtorzítás, Féja Géza Vihasarkának a hatása, leginkább az egyre inkább aktuális földkérdésről szól. Ír egy magánéletregényt is, a Violát, amely megint a naturalizmus vonzásáról tanúskodik, majd hirtelen újratámad lírája. De ekkorra már itt a világégés, itt van a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom, eközben már a népiek is eltávolodnak egymástól, ki jobb-, ki a vörös terrort feledve bal-felé. Sárközi végső, életében megjelent verseskötetének ez a címe: „Higgy a csodában!”. Hangja egyszerűbb lett, formavilága dallamosabb, de életérzése komor... már csak a csodában hisz. De még mint műfordító két remekművet ad az irodalomnak: a Faust első részét és Thomas Mann József és testvéreinek első két kötetét.
Azután mindent eláraszt a világszörnyűség. Végső, talán legmélyebb versei csak halála és a háború után jelentek meg. Tüdőszanatóriumban is volt 1944-ben, majd sorstársaihoz – Rejtő Jenőhöz, Radnóti Miklóshoz – hasonlóan a zsidótörvények miatt munkaszolgálatos. Balfon hunyt el végelgyengülésben 1945. március 8-án.


Szépségek s fájdalmak anyasága

Titkosan, mint a fiatal lány, ki lelejti ingét s csobogó
Holdsugarak hullámai közt s elnézi félős, dobogó
Szívvel magát, hogy látni-e már bűnbeesése szörnyű jelét
S rejtett tejutak gyúlnak ki benne, feszítve sarkcsillagos kebelét.

Titkosan úgy nézem magam, ha átcsúszva fekete nappalok
Síkjain derengő éjszakába magamra álmélkodhatok,
S a csírázó, táguló világra, mely éledve mozdul szívem alatt,
S alig mozdul, máris sikolt, s nő, kelő kenyérnél hamarabb.

Ó, férfi-méhben foganó élet, belémhulló varázs-magok,
Szépségek s fájdalmak anyasága, bűnös és boldog másállapot!
Ím, örök teherben, örök szégyenben hurcolom a titkos gyermeket,
Kinek már kinőtt minden foga, s kit világra szülni még nem lehet.

Csobogó holdsugarak fényében elnézem sokszor belső-magam,
Mint bűnbeesett fiatal lány, dobogó szívvel és boldogan,
A holdnál sápadtabb félelemmel, mert tudom, hogy énbennem forog
A kisded, kiért megindul a csillag és útra kelnek a pásztorok

 

Munkái:
Angyalok harca. Versek; Athenaeum, Budapest, 1926.
Váltott lélekkel. Versek; Athenaeum, Budapest, 1929.
Mint oldott kéve. Történelmi regény, 1-3.; Pantheon, 1932.
Szilveszter; Nagy K. és Társai, Debrecen, 1933. [Új írók]
Viola; Athenaeum, Budapest. 1935.
Dózsa. Történelmi dráma; Kelet Népe, Budapest, 1939.
Higgy a csodában. Versek; Athenaeum, Budapest, 1941.
Sárközi György összes verse és kisebb műfordításai; Sarló, Budapest. 1947.

 

Források: Arcanum, Diárium 1947, MEK, valamint az Ezredvég, a Kortárs, a Napkelet, a Nyugat, a Protestáns Szemle és a Tükör újságok különböző számai.

Összeállította – mm cspb –

 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf