Sárközi György: A távoli kedveshöz

Nincs még virága a tavasznak, lombtalan vacok a lanka bokra –
    Tövises szívemből szakítottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.

A morcos felhők közt lassan melegszik a napsugár, a távoli vándor –
    Tele vagyok sugaras szerelemmel,
Ó, tudsz-e napról, mely feléd egy idegen égből lángol?

Ó tudsz-e rólam? s én tudok-e rólad? Hiszen oly félve megyek utánad.
    Mint ahogy a puszták utasa indul
Nyomán a tündökölve kibomló délibábnak.

Ó, ismersz-e engem? s ismerlek-e téged? Hiszen oly rejtve gondolok rád,
    Mint déli parton csalogány vagy fecske
Álmodja messze hazája ereszét vagy bokrát.

Álom vagy te is tán, ki hűvös hajnalban önnön lelkemből merültél elébem,
    S hogy ébredtem, képed is valóvá ébredt,
S ragyogva virult ki vágyaim kékes forgószelében.

De légy bár távoli s megfoghatatlan, távolságod csak közelebb hajt,
    Hiszen az is távoli s megfoghatatlan,
– S mégis oly közel van, – aki tehozzád vezet majd.

Glóriás szépségen élsz te bennem, hadd koszorúzlak hát én is lobogva, –
    Tövises szívemből szakítottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.