Wass Albert: A magány templomában, Sikátorváros csavargói, Úttalan utakon
Wass Albert:
A magány templomában
Itt nem lehet
csak áhítattal járni.
Szent tölgyfa-bolt:
itt mindent megtalálni
ami volt.
Itt a Csend lakik
és a szent Magány
csak itt lehet
imádkozni talán.
Csak itt lehet
szívet megnyugtató
nagy Estre várni
és megtalálni
a mosolygó Halált.
Itt látni kell
milyen megnyugtató
ez a furcsa szó.
Ez az Este szó.
Itt látni kell:
hogy szép is a Halál,
villámfényben
ha néha arra jár
mikor áldozati tűz
lobban és orkán orgonál.
Mert templom ez:
a Magány temploma,
A Szépség temploma,
Az Idő temploma,
Az Élet temploma
A Halál temploma
az örökkévaló
nagy Csend temploma.
Lehet-e itt
Istent-tagadva járni,
és a Halált
remegve, félve várni
és megtagadni
hogy szent a Magány
s tagadni, itt,
hogy szent a temploma?
Nem. Soha.
Wass Albert:
Sikátorváros csavargói
Az életem Sikátorváros,
tétován bandukolok benne,
s minden sarokból, kapualjból
fekete árnyak jönnek szembe.
Sok titkom Ők. És valamennyi
Sikátorváros csavargója.
Várják, hogy bolond véremet
kiönthessék a józan hóra.
Úgy néznek rám, vad gyűlölettel,
mint emlékpénzes, dölyfös úrra.
Mögöttem nő a csőcselék
és egyre szűkebb lesz az utca.
Érzem, maholnap nem leszek
a régi Én: szilaj, kemény,
s egy utcasarkon le fog ütni
egy ilyen fekete legény
Wass Albert:
Úttalan utakon
Úttalan utakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk a láthatatlan cél felé.
Úttalan utakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.
Úttalan utakon…
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy „mindent elfelejtés”.
Talán egy „mindent újrakezdés”
a végső sziklaszálon.
Úttalan utakon,
végső szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!