Barlai József: Olykor este a Donnál

Elmerengek néha este
nyugat felé nagyon messze.
Ahogy a hold fogytát bánva
mereng le a tűzszünetben
az üregben
bóbiskoló katonákra.

Olyan vagyok, olyan éppen,
mint fönn a hold, csak én itt lenn.
Fel-felriad s fejét dugja
felhők mögé, mintha lőnéd:
menti bőrét
ő felhőkbe, én meg lyukba.

Csillog a Don itt alattam,
én a Tiszát szólítgattam
s mégis a Don meríté meg
a versemet? – Ó, Tisza-hab…
de jobb, ha csak
iram nélkül, lassan lépek.

De benn vagyok a menésben! –
minden jármű tetszik nékem.
Göncölszekér, merre is vagy?
Fújd el a felhőket, szellő,
s álljon elő
utasáért a hét csillag.

Csillog a Don, rebben a szív;
egy-egy levél is hazahív.
De pár méter csak, mi szabad
mozgás itt a figyelőben,
hol az őrszem
ezret is lép, mégse halad.

Bárányfelhők szaladgálnak,
hol egymástól, hol egymásnak;
a Göncöl meg ki-kibukkan
és eltűnik, mint a remény
a szekerén
és az útja a tejútban.

Elmerengek néha este
nyugat felé nagyon messze,
s nem mint egykor, teli lázzal,
üzenek csak szelíd szóval,
mint a sóhaj,
hogy jó volna, jó egymással.

1944