Weöres Sándor: Disszonancia

Sok hangoknak, kürtökének, imáénak, allarménak
zűr-miséjén fülem dobja visszahallgat Mallarménak

földre-ejtett, félig-meddig elfelejtett kínrímére,
ez a vers egy kis levél a múlt-századi csín címére.

Ma már kellőt nem a harc, csak a nikotin, ős dívány ad,
patetikus akarásban pózos hempergősdi ványad,

sőt a dekadenciának us kókad már végső szirma.
Untabbat a nyálkás blazírt, vagy a hős erénycsősz ír ma?

Csődörré vált a pegazus. Azt hiszed, hogy megfejed te?
Elromlott a csodaóra s az órás ketyeg helyette.

Elmerül a poshadt, nyúlós, zöld vizekbe mind a gálya,
miken koszorúsan úszott készpénzért a kín dagálya.

Mi lesz mostan? Alig-használt príma hátultöltő semmi.
Pedig én még most akartam egy igen nagy költő lenni.

Ámde emiatt a számat sose töltöm én sír-ízzel.
Végső rímemet ragasztom vén lisztből tömény csirizzel.