Weöres Sándor: Tíz-egynéhány éves voltam…
Tíz-egynéhány éves voltam és diák,
éldegélve kis falun,
mikor először olvasgattam verseit
egy vakító nyáron át.
Ó hányszor heverésztem és domboldalon
két kötetével egymagam,
a pataknál, mely majdnem mozdulatlanul
nyúlt a sás közt nesztelen –
odafönn sávos felhők – és bennem mi volt,
soha el nem dadoghatom!
Senki mással úgy nem egyesültem én
addig se, azóta se,
részemmé vált, élőn oltódott belém,
mint vadócba nemes ág.
Ottan lettem azzá, aki én vagyok,
egy vakító nyár alatt:
lénye lényemmé vált –s mégis messze volt,
mint az iszonyú csillagok.
És ki nékem álomi hang és délibáb
s távoli tűz volt, testtelen:
emberré lett, asztalánál ültem, és
megkínált, beszélt velem,
ő támogatott engem és gondolt velem,
jó volt hozzám, mint apám,
és mivel fizettem érte? Fiúi szeretettel, amely
aljas, pokoli, tudhatod:
hánytorgása éjjel-nappal recsegő máglyatűz,
és hálája gyertyavég.
Íme feléje nyúlnék és kiáltanák,
hangját hallom, s szája nincs,
felém fordul, s nem érzem a tekintetét,
melléből eső csorog.
– hányszor mondjam, ember volt, beszélt velem,
most többé határa nincs,
és mint rég, diákkoromban, oly közel
és oly messze-messze van.