Féja Géza: A Beszéd és a Siralom

A Halotti Beszéd és könyörgés 1200 táján keletkezett, első összefüggő nyelvemlékünk s már a kereszténységben megszilárdult magyar lélek megnyilatkozása. „Látjátok feleim szömtökkel mik vogymuk. Isa por és homu vogymuk. Mennyi milosztben terömtevé eleve mü isemüköt Ádámut és odutta vola neki paradicsumut házoá”. Drámai lüktetésű epika ez: igék komor és izmos nyelve. A magyar epika drámai alkatát, mely a balladás látás és életérzés szülője, már a Halotti Beszédben megleljük. „És oz gyimilcsnek oly keserű vala vize, hogy torhokát mige szakasztja vola. Num héon mugánek, gye mend ű fojánek halálot evék”. Tömör érzéki erő vonul végig a beszéden, szinte láthatatlan prózai ritmus törvényei uralják. Érzelmi ellágyulásnak, vagy szétoldásnak nyoma sincsen benne, az ismeretlen keresztény pap a hősi énekek nyelvén beszéli el az első emberpár bűnbeesésének drámáját.
A másik emlék, az Ómagyar Mária-siralom, Szent Bernát költeményének a fordítása, száz esztendővel később, 1300 táján keletkezett:

I.

Valék siralm-tudatlan;
Siralmal sepedek,
Búval aszok, epedek.

Választ világomtól
Zsidó, flamtól,
Ézes örömemtől.

Oh én ézes uradom,
Egyenegy flandom!
Síró anyát teköncsed,
Bájából kinyújtsad.

Szemem könnyel árad,
Én jonhom búval fárad;
Te véröd hullatja
Én jonhom aléltja.

Világ világa,
Virágnak virága:
Keserven kínzatol,
Vasszegekkel veretöl.

Jaj nekem én fiam!
Ézös mézül…
Szegényül szépségöd
Véröd hígul vízül.

Siralamam, fohászom
Törtetik kívül.
Én jonhomnak bel búja
Ki soha nem hül.

Végy halál engömet,
Egyedöm éljen!
Maradjon uradom
Kit világ féljen.

II.

Oh igaz Simeonnak
Bezzeg szava ére;
Én érzem ez bú-tőről
Kit néha igére:

Tőled válnom,
De nem valállal,
Hal így kínzással
Fiam, halállal.

Zsidó mit tész, törvénytelen:
Fiam mert hal bűntelen
Fogva, húztozva, öklelve
Kötve ölöd.

Kegyögygyetök fiamnak,
Ne légy kegyölm magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyját ézes fiával
Egyembelé öljétök.

Az ismeretlen fordító „siratója” belső forma tekintetében közelebb áll a népi siratóénekekhez, mint a latin költeményhez, melynek fordítása. Az Ómagyar Mária-siralom s a népi siratóénekek egyazon törvényt követik, a fájdalom szertartásosan nyilatkozik meg bennük, a legmegrázóbb érzés is páratlan formaérzékkel és szertartásos méltósággal tör elő bennük. Az Ómagyar Mária-siralom fordítója nem közönséges költői szabadsággal magyar alkatot adott a versnek.
A régi magyar költemény Tinódi verseivel összehasonlítva magasrendű verskultúráról tanúskodik. Ómagyar ütemei a nyugati versformával elegyednek, s a gondolatritmus is előbuggyan benne; az első magyar verset lírai szintézisnek tekinthetjük. Jellegzetes lírai alkatunkat már ebben a versben megtaláljuk: a túlzás leegyszerűsítését, az elragadtatás önmérsékletét, a zökkenő nélküli kemény tartást, s mesterséges díszítés helyett az érzéki valósággal történő művészi hatást.
A költemény tömörsége egészen rendkívüli. Versbe olvasztja Krisztus halálának bibliai történetét, az anya panaszát, s balladaszerű vitáját fia hóhéraival és a halállal. A nyelv pedig már méltó tolmácsa az ihletnek, inkább merész szókötéshez folyamodik, semhogy a tömör erő elvét feladja: Valék siralm-tudatlan”. Ebben a védekezésben, a tömör erő őrzésében, a lélek és a nyelv szüntelen töményítésében történelmi magatartás is van, a magyarság ösztönös önvédelme.

Jegyzet. Az Ómagyar Mária-siralmat Trócsányi Zoltán átírásában közlöm.