Erdélyi János: A magyar népdalok [IV. rész]

    Tegyünk azonban próbát, s kísértsük meg nyomozni az előttünk fekvő dalokból azoknak idejét s történeti becsét, s velök a népköltészetnek is folytonos keletét s divatát, kezdve a XVI. századon, a mi korunkig. A mennyiben pedig én oklevél- s régiségbúvár nem vagyok, s okoskodásimat csak az itt közlött adatok nyomán fűzhetem, melyek mind mai írásmód szerint jöttek szemeim elé, ki akarom alkudni előre olvasómmal, hogy teljes, hézag nélküli folyamot és bizonyságot ne várjon. Most még mindig a történeti mezőn levén népköltészet körüli vizsgálódásunkban, azon véleménnyel tegyünk újabb lépést, hogy egyik idő átnyújtja emlékeit a másiknak, mert ez a történetek folyamának természete. Már az előbbi korszakból tudunk adatokat, melyek egyformán szólnak a következő időkre. Ilyen nevezetesen mindaz, mit fölebb előadék a népköltészet ép vagy töredék maradványairól. Az előbbeni korszakba tartoztak ugyanis az események s úgy okoskodánk, hogy ha később azaz a XVI. században és után is megvoltak emlékeik a népnél, mennyivel inkább akkor, midőn éppen szeme láttára történtek azok. Hozzuk által tehát mi is a szóban lévő időközre az ide tartozókat, mint bizonyságait állításunknak s nézzünk továbbá is szét adataink nyomán.

    A XVI. században két nagy dolog történt hazánkra nézve, úgymint a reformáció és a mohácsi vész. Az első mélyebben vitt bennünket Európa mozgalmaiba, mint talán maga a keresztyénség fölvétele, mert úgy szólván kikapott magunkból, azaz megosztá nemzetünket s lelki sebekkel veré az országot örök időkre, ha egy, nem magasabb, de létükre nézve elhatározóbb eszme, a nemzetiség eszméje nem fog gyógyításához; a másik önföldén tette semmivé a magyart, s új meghasonlásba vitte hazánkat, melyben király és király álltak szemközt egymással, és vallás és nemzetiség – e két legszentebb tárgya nemzetünknek – vitte elől a dulongás fegyverét, s utánok az emberi szenvedélynek, apró nemű rosszaknak táborilag rendezett serege. Ha e korbul semmink sincs, köszönjük meg, hogy magunk megvagyunk, s azt elmondhatjuk, mert kiállottuk a tűzpróbát. A zsidó nép veres tengeren szálla be az ígéret földjébe, nekünk minvérünkből készült a tenger, és mindezt meg kelle még lábolni azonfelül. Le volt verve, mert másképp nem lehetett, a nemzeti kedély, s fázott a lélek a szigorú élet hidegében. A kornak nem volt más jellem a kétségen kívül, csak a hit tarthata meg bennünket; azért ezen időszaknak minden jeleneteire rá van ütve a vallásosság bélyege.

    Az e korba tartozható énekeken tehát kettő fog szükségképp felötleni: vallás és nemzetiség színezete, mely utolsóhoz leginkább a német és törökre vonatkozó helyek fognak adni legbiztosabb kulcsot. A vallásos színezetű szerelemdalokról ha nem lehet is biztosan mondani, mikor születtek, annyi igaz, hogy a reformáció után, és nem előbbi időkből valók. Ezen dal „Arany ezüstért” következő sora: „előtted való szép járásaért” szeresd a leányt, teljesen bibliai, s a szentírás ismerése után érthető, hol Isten előtt járni annyi, mint Istennel közelebbi társalkodásban lenni, Istent félni, tisztelni. A négyes rímet is e kor bélyegeül gondolom, melyre hiteles példa a Mátyás király halálára írt emlékdal. Tartalma bölcselkedő, valami erkölcsi oktatás, de nem száraz és fölöttébb egyszerű. Benne a ritmus tisztán megtartva, s majd nem úgy pattog, mintha adonicus versekből volna szerkesztve. Egy másdal sokkal virágzóbb és költőibb, melyben a szenvedő dalnok ellentétbe teszi magát a virágzó tavaszi természettel. A fájdalom benne mélyebb, mondhatnám keresztyénibb, mint hogy idilli volna. A gyenge szónak használata kezeskedik népi eredetéről. Ugyanis számtalan helyen és külön árnyéklatokra fordul elő ezen építhetőn a magyar népdalokban. A fának gyenge ágai vannak, gyenge fejű a kéz, gyenge (azaz gyengéd) a szerelem, gyengén csókol a szerető, gyenge a csók, gyenge a szem, holott más értetik alatta, mint fájós vagy rossz szem, elfárad a szerető gyenge teste, gyenge szavaidra nem mehetek, gyenge siralmát vitéz Szilágyi meghallotta, gyenge karcsúnak iratik Lajos, szép ifjú király termete; gyengének a kedves, gyenge értelem; gyenge a vállad megfázik; fürjecske, gyenge a te állad, egy csángó dalban; gyenge ifjúcska; gyenge piros orca, gyenge vagy a sarlóra, gyönge vagy a házasságra, gyönge testem diófalevelen nyugszik, a gyenge galyacskát össze ne törjétek, gyenge testem rongálni, gyönge karommal fölemellek; hívjon engem gyenge violának, gyenge lábod fázik, gyenge harmat neveli a búzát, megbocsáss gyenge viola gyenge karom ölelgetni való, velem gyengén bánjál, letaposom gyenge lábaimmal, gyenge leánykákkal mulatozni, gyenge karja gyenge vállam takarja, gyenge kezem fázik, néha kipihenjek gyenge karjaidon, gyenge lábad feláztatja, gyenge virág, gyenge szűz, gyenge nád, gyenge nád! stb. hogy tovább ne folytassam. Ebből pedig kettő megjegyzendő, úgymint először a szónak ama régi kelete, mikor még a gyöngéd forma nem fejlett ki a gyengéből s ez amaz helyett is használtatott, másodszor a magyar ízlésnek nagy szeretete a gyöngéd iránt; miért a gyenge szót úgy lehet venni, mint egyik ősi, állandó epithetonát a magyar népköltészetnek, minő minden nép dalaiban fordul elő, s így a mienkben is. Ily többféle ízben használja szintén Zrínyi a gyenge szót mondván: gyenge illatokat; gyenge tűvel varrott szép sátor ernyőket stb. – A kérdés alatti népdalba hit színét vegyíti ez a sor: „Talán e világban nem leszen örömem”. Aztán „szomorodott szív”, „a nehéz gyötrelmek” „énekszóval” és „világból kimúlok” kifejezés. Szép jelentése van a kel igének e szavakban: virágokból koszorúk kelnek. Egy dal (Panaszimat mondani nem merem) még világosabban elárulja vallásos elemét, hol a szerető mintegy bűnös képében áll elő, s kéri Istent, hogy fordítsa jóra életét. Azért benne az angyal szó használata nem vallási, hanem világi, azaz szerető értelmében, szintén megüti a figyelmet; s az „Isten, bűnös, angyal, rózsa” kifejezések alig összeillő vegyítéke világi és vallásosnak.

    A régibb s velősebb dalok példányát látjuk egy dalban, melyet valami külföldre költöző, vagy rabul vitt szerető költhete, mint e sorokból kitetszik:

Többé nem látlak
Gyakorta violám.
Nálad nélkül leszen
Már egyedül életem,
Az idegen földön rettentő gyötrelem.

    Búcsú fejében írhatta ezt a szerencsétlen, mert még indulásról beszél a végin, melyet a legszigorúbb megnyugvás hangján fejez be, mondván:

– velem egy útra kívánnál indulni,
De minthogy nem lehet, csak el kell maradni.

    Ezen dal ismeretes a székely földön is, hol régi dalnak tartatik és egyik a legkedvesebb dalok közül.

    Keletre, vagy legalább keletnek a Szentírás olvasása által megújított emlékezetére, tehát a vallásos korra viszi figyelmünket a cédrus, füge és pálmafának mindannyi előfordulása. Hogy pedig e dalok éppen úgy vannak most, mint első megszületésökkor, állítani képtelenség. A népdalok emlékezet által élvén, nem köttetnek meg a betűkben s így korrul korra nyernek csinosodást, új mázt, simaságot, s csak a bennök lappangó eszme után mondhatunk valamit eredetökről. – A háborgatott nemzetiség nyugtalan korára lehetne tenni az efféle bordalokat:

Adjon Isten bort, búzát, egészséget,
Országunkban békességet.

    Aztán:

Adjon Isten minden jót,
- - - - - - - - - - - - - - - egészséget.
Magyarok közt békességet.

ha megtudnók mondani, mikor volt oly idő hazánk életében, hogy nem lett volna helyén mindig a kívánat. Még is a hol az mondatik:

Legyen úgy, mint régen volt…
Süvegelje meg a magyart mind a német, mind a tót.

kivehető, miszerint ezt a nemzetiség meggyalázott korában dalolták, mely szintén hosszan tartott hazánk egén; a nagy nemzeti élet pedig, mely Nagy Lajos vagy Mátyás ideje volt, már régen elmúlt. Van mind emellett egy ének, mely a magyar virágzást egyenesen Szent István király idejére teszi:

Ennek az életében
Élet a Magyarország,
Ő halála után
Lett holt eleven ág.  

    Ez ének a katolikus egyház énekei közé tartozik, s hihetőleg régibb eredetű, mint eddig felhozott énekeink; különben gondolni sem lehetne, miképp felejtheté ki az író, ha Mátyás után írá ez éneket, a legigazságosabb fejedelem említését Magyarország sorsának dicséretéből.

    Régi dalnak látszik a Szilágyi és Hajmási históriája: Egy szép dologról én emlékezném stb., ha benne a nyelvet tekintjük; holott kivált a Szent István királyt visszaóhajtó ének, ítélve belsejéből, csakugyan régibb. Hogy e történet már azelőtt is meg volt énekelve, kitetszik a végső három sorból:

Ezer öt százban és hetven fölött írnak egyben,
Egy ifjú szörzé vala ültében, Szöndörő várában,
Egy poétának ő verseiből, szomorú szívében.

    Ki lehetett ez a poéta, kinek verseiből szerkeszté ifjú költőnk a magáét, nem tudatik, valamint az sem, melyik Szilágyi Mihály volt, vajon a Mátyás király nagybátyja-e, a történet egyik hőse. Mennyi különbség van ezen és ama költemény között, mely Mátyás király halálára íratott, pedig több mint nyolcvan év folyt el a kettőnek kelte között! Az „Egy szép dologról” harminc három strófából áll, és nem kevesebb mint tizenegyben örökösen vala rímez valá-ra, míg a Mátyás emlékdala négy rímet is többnyire szerencsével bír meg. Azonban az „Egy szép dologról” nincsen is szorosan rímekre csinálva. Formája a három soros olasz versmértékre (terza rimára) emlékeztet, de meg van hosszabbítva. Tehát egyrészről eltérés benne azon egyszerű nemétől a három sornak, melyben a Házasok éneke íratott, másfelől kevesebb gond a rímre és ritmusra, mint akár abban akár a Both Jánost sirató énekben. Mindkettő mutatja, legalább előttem, hogy a két költemény népé soha nem volt, mert akkor annak vétetett volna ritmusára, holott jelenleg magyar mértékhez szokott fülnek alig olvasható, mind a mellett mint nyelv és koremlék méltó megtartatni s ösmértetni.

    Történeti s egyszersmind költői becsnek sokkal több jeleit olvassuk egy dalban, mely Mohácsot kesergi. Ezen dal ponyvárul jött kezembe, s mint az utóversből kitetszik, 1778-ki nyomtatás szerint. Hogy pedig ez utóvers nem egyszerre készült a kesergő költeménnyel, kivehetjük a tartalomból. A költemény első sora „Mohács, Mohács régi vérontás helye” már réginek mondja a mohácsi vészt, mire azt jegyzem meg, hogy a régi szót egyik tudósunk utasítása után én vevém föl, mert a kezemnél levő ponyvai nyomtatványban régi helyett sebes áll. A költemény friss emlékezetei, miszerint Lajost, a szerencsétlen királyt, mintegy arcképezi, az elhunyt urakat rangjaik szerint megjelöli, végre a török győzedelmét nem tartja még teljesnek, e sorokban:

Ne bízzál, hogy meggyőztél,
Rád fordul még a veszély.

azt gyaníttatják, mintha e dal kelte nem volna messze a mohácsi eseménytől. Ellenben e két sor:

Elesett édes hazánk,
Ledőlt vele koronánk.

általánosnak hirli a veszedelmet. De az is bizonyos, hogy a török bírta még Magyarországot, mikor a dal kelt és keletben volt, mert az utolsó két sor reménnyel, jövendöléssel zárja be a költeményt, miszerint lesz olyan idő, melyben a hold le lesz verve Isten és a magyarok asszonya által. E dalban még a tanács szó régi egyszerű értelmében áll és jelent azt, mit etymologice kell, tankészítőt, adót, ácsot kovács (kohács) példájára, mi helyett mailag a hosszabb és rosszabb hangú tanácsnokot használjuk.

    Török alatti korból szállt reánk a vitéz Olág Gerő (Gergely) dala, melyben gyönyörű az elbeszélési rövidség, sebes fordulat, hol egymást éri a gondolat és tett, például:

Oláh Gerő, vitéz legény,
Talál elő egy nagy őzet.
Mindjárt mondja fakó lónak:
Édes lovam, fakó lovam,
Érjük el ama nagy őzet!
A fakó ló csak eléri,
Oláh Gerő csak ellövi.

    Meglepő e dalban, hogy négy vese rímetlen, a többi öt pedig rímes. Kétségen kívül a rímetlen strófák régibbek, az öt pedig kipótlása a csonka töredéknek, későbbi időkből. Ezen dal is ponyvai irodalomból került hozzám, s rá majd a népdalok lélektani boncolgatásánál ismét visszatérendek; mert most csak történeti szempontból ériném.

    Mindjárt a török utáni korra, tehát a XVII. század végére emlékeztet egy dal, mert írója érte

„Mikoron még török sétált Buda dombján.”

A nóta pedig, melyre ment, Toldi Miklósról zengett, azért írák fölé:

Ad notam: Híres Toldi Miklós erős vitéz vala,
Budán egy kapuban függ még vas oldala.

    Mi ilyen nótát vagy dalt nem ismérünk; de hogy volt és pedig zenére írva, ebből bizonyos. Mértéke, formája mindkettőnek takaros, változatos. Nem hosszú, mint a pusztán elbeszélő verseké, hanem, hogy dalolható legyen, rövid. Egyhangúságtól védi a hat sornak, mennyiből egy strófa áll, háromféle versmértéke. Íme ez a kis ad notam jegyzék, ismét egy váfolhatlan adat népünknek a történet iránti melegségéről költészetben! Még egy dalra fordítom a figyelmet, melynek páratlan sora magyarul van, páros sora latinul:

„Meghalt feleségem
Satis tarde quinem” sat.

olvasható ez a Népköltési Gyűjtemény II. kötetének 254. lapján. Lehet, hogy ilyen vegyes nyelvű dalok a latinság nagy divata miatt nem voltak ritkaság ezelőtt két száz esztendővel, mikor az iskolákat a Sturmok és Comeniusok a protestánsoknál is teljesen latin lábra vették: mindamellett a népdalok közt mai nap ez, tudtomra legalább, egyedül áll. De van társa az egyházi énekek közt. Névszerint egy, egri káptalanból kelt (Datum in Capitulo agriensi die 4. oct. Anno MDCLI). „régi és új deák és magyar ájitatos” énekes könyvől (cantus catholici) idézhető a párja régi ének cím alatt, melyet ide írok:

In dulci jubilo,
Zengjen víg énekszó,
Mi megváltónk nyugszik
In peaesepio;
És fénylik mint a fényes nap
Matris in gremio,
Alpha est et o.

Ha ezt már a két száz esztendős cantionale is réginek mondja, természetesen hogy ma annál inkább tarthatjuk réginak a modort és meglehetős réginek bármely verset, amely e modorban készült; mert az újabb idő, vagy legalább a XVIII: század inkább tisztán latinul fogott volna énekelni mint felemás nyelven, a latinság túlbecsülése elvéből, divatából. Horác óráit mértékesen énekelni nem volt szokatlan. Az alcaeusi és sapphói mértékben írt versek dallamát sokan tudják;tehát kedves volt a latin költemény. Különösen a sapphicum metrum vagy legalább ennek szótagai szerint van írva egy karácsoni ének, melyet a reformátusok használnak, ily kezdetű: Krisztus urunknak áldott születésén. Ezt onnan gyanítom, mert a sapphics sorokat dallamára éneklik. A mi népdalunk már nem szükség, hogy oly régi legyen, de amennyiben párja fentebb jelölt időben látható, régi volta hihető nemcsak, hanem szerzője alighanem egyházi férfiú volt, talán valamely kispap, jól tudván, hogy soraikban mindig voltak a magyar dalnak buzgó kedvelői, megőrzői, mi a magyar dalgyűjtemény előállására is elhatározólag folyt be.

    – folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf