Osváth Eszter: Katonák mennek…

Katonák mennek! Katonák mennek!
Az utca zeng, az utca árad.
Minden szem lobog, minden szív dobog,
A félelem szégyenülten sápad
Hallatára léptünk zenéjének,
Mely bátor, erős, teli ritmusú,
Mint egy régi, hősi, harcos ének.
És fenség ül valamennyi arcon,
Nem látni gyáva gondot, csüggedést,
S hogy már túlestek egy szörnyű harcon,
Mikor kedveseikről elbúcsúztak.
Még az égen rózsaszín felhők úsztak,
Mikor együtt voltak, otthon, este…
De a tegnapot mohón belepte
A holnap hűvös, acélos fénye,
Ezért ragyog szoborszerű arcéle
E nagyszerű emberseregnek.
S mennek bátran, sohse keseregnek
Hegyeken, erdőkön, vizeken által…
Nincs gát, akadály, sáncárok, várfal,
Mi útjokat gonoszul széjjelvágná.
Mintha az élet éltüket megáldná,
Oly hős, dicső, drága valamennyi…
Nincs dal, mely hozzájuk méltó tudna lenni!
Katonák mennek… az utcán, a sáron…
Holnap már messze, idegen határon,
Még onnan is tovább… mindegyre távolabb…
Hol egy erőszakos, kegyetlen Úr fogad
S e hős rohanókat csöndességre inti…
Oh férfiak:
Asszony nem tud úgy halni, mint ti!