Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

 /Szavalták az aradi vértanúk szobrának leleplezési ünnepélyén/

Szabadságharcunk letűnt napvilága!
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény.
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.

Ki a homályból te ragadtad őket,
Dicssugárt rájuk dicsfényed vetett,
Az eszmény nélkül tespedő erőknek
Te adtad a rajongó ihletet.
S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég
Világosságod bennük tündökölt még
S haláluk is azért volt, hogy mi abban
Azt lássuk, ami benned halhatatlan.

Haláluk! Fagyos rémülettül dermedt
Egy ország lelke, látva ily halált,
Bár milljó sebből vérezett a nemzet,
Milljó tekintet a bitókra szállt,
Lesújtva, némán és kővé meredten,
Vad iszonyattal csüngtünk ama tetten
S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki,
Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni.

S mártír-haláluk végig kelle néznünk,
S hogy mit jelent ez, látnunk kelle jól:
Az ő haláluk, a mi csúfos végünk,
A végítélet egy nemzetre szól:
Jöhet új tavasz, új kor fakadása,
E népnek nem lesz már föltámadása,
A vértanúkkal ott pihen egy sírba,
Népek sorából kitörülve, – irtva.

Majd az iszonyt zokogó gyász követte
És sírva-sírt hantjuknál a haza,
Majd egész nemzet lobbant gyűlöletre,
Szívében tombolt bosszú vihara,
A bosszúállás rettentő igéje
Egy nemzedéknek volt gyönyöre, kéje,
Fojtott harag a szívek mélyin lázadt,
Tűréstől égett arcokon gyalázat.

Enyhet nyújt a legégőbb fájdalomnak,
Vigaszt reménytelennek az idő,
A vad keserv, a szenvedély elhamvad,
Sírjukhoz már zarándokol hívő,
S nem borzalmára a halálnak gondol:
Lelkesedést merít a sírhalomból,
Fölidéz múltat, régi nagy időket,
S úgy érzi lelke, hogy nem haltak ők meg.

Nem haltak ők meg, ha az eszme él még,
Melyért ők éltek s éltük áldozák.
Nem haltak ők meg, hogyha lelkük fényét
Tisztán, tündöklőn örökül hagyák.
Nem haltak ők meg! Csak ha már nem lüktet
Szívünkben heve az ő hős szívüknek,
Ha ama nagy cél csak bolygó kísértet,
Akkor meghaltak s ó hiába éltek!

Mert mint a költő lénye él a dalban,
Midőn a test már régen hamu, por,
Mint mesterműben lángol halhatatlan
Ihlett művészed lelke, régi kor:
Úgy szabadsághős halhatatlansága,
Ha utódokban ég tovább a lángja.
Tett mestere, szent küzdelem mártírja
Halhatatlanságát más szívekbe írja.

Klió hiába jegyzi fel a tettet,
Ha meg nem őrzi élő köztudat,
De ami ott él mélyén a szíveknek,
Nem semmisült meg, mert mindegyre hat,
Oh, áldott harcnak áldott vértanúi,
Századok fognak tőletek tanulni.
S dicsőt, nagyot ha tesznek egykor mások,
Az is, oh Szentek, a ti alkotástok!

Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek,
Akikben emberméltóság lobog,
Kik fölemelnek porba süllyedt népet,
Hazát hódítnak s szent ember-jogot,
Kik mindent, mindent a világnak adnak,
Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak
S vállalnak büszkén vértanú keresztet,
Az ő példájuk követői lesznek.

És lesznek, mert a történet nem áll meg,
Időnek méhe meddő nem lehet;
És lesznek, mert kitör, amit homály fed,
Mit nemesek, jók szíve rejteget;
És lesznek, míg hí az a cél, a végső,
Elaggott fajra ifjú nemzedék jő,
Viharral, vésszel bátran megdacolhat
S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap.

S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
Amíg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
az igét, melyért élete áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni,
Hogyan kell élni s hogy lehet meghalni!

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf