Vályi Nagy Géza: Trianon után
Rútul rászedték, csúful meggyalázták,
Békóba verték, két szemét kiásták.
S most megcsonkítva, véresen, vakon
Ott fekszik némán a ravatalon.
Szívünkben gyász, az ajkunkon sóhaj:
Ezt nyerte hát a hős, dicső magyar,
Az égbenyúló, szálas, büszke tölgy,
Ki villámsujtva föld sarába dőlt!?
Örök Isten! Óh hányszor volt ez így már,
Hogy ott járt Néped a megásott sírnál!?
Bosszuló balsors, hányszor verte meg,
E felfeszített, koldus nemzetet!?
S koporsajából óh! hányszor kiszállt!?
Legyőzve bátran pusztulást, halált.
Megtartá őt az örökéltető,
Szilárd magyar hit s magyar őserő!
Ma is… tátongó sírunk szélinél
Felénk bíztató szellemhang beszél:
Véget ér majd a nagypénteki gyász,
Az enyészetből lesz: feltámadás!
Mert nem lehet, hogy kegyetlen bírák
Egy ezredéves, szent históriát
Bitorló kézzel széjjeltépjenek
Kacagva szörnyű romlásunk felett!
Felkoncolt testünk ég felé kiált
Bosszúért és a sír falain át
Igazságunkat dörgi jajszavunk:
– Élni fogunk, mert élni akarunk!