Volly István: Sárközi menyasszonybúcsúzó

«LEÁNYBALLAGÁS»

„Elsőbben is atyám, tehozzád fordulok,
Szívemet szíveddel együvé szorítom,
Így valamennyire magamat újítom…
Bocsássad meg nekem, ha megbántottalak,
Vagy valaha is megszomorítottalak.
Neveltél, ápoltál engem, leányodat…
Áldja meg az Isten a te jóságodat!…

Kedves édesanyám, hozzád fordulok már,
Mert tudom, hogy szíved tőlem búcsúzást vár.
Ismerem a gyenge anyai szívedet,
Ismerem asszonyi erőtlenségedet.
Mint galamb a fiát, engem úgy neveltél,
Emlőddel tápláltál, széltől is őriztél.
Felnevelésemért, dajkálkodásodért
Adjon az Úristen a mennyben méltó bért!…

szozattovabbacikkhez

Jókai Anna: Pontosítás, Ima Magyarországért, Az életmű

jokaiannaJókai Anna:

Pontosítás

Az angyaloknak nincsen szárnyuk
– tudnak röpülni
Az ördög nem fekete
– annál sokkal sötétebb
A menny nem fönt a pokol nem lent
– nem hely inkább állapot
Jézus nem fotogén és nem fecserészik
– Ő nem a tévékettő sztárja
Krisztus nem csak meghalt értünk
– elő is élt nekünk valamit
Isten nem ősz és nem lakozik
– Ő van, tér s idő felett
Az ember többé nincs gyámság alatt
– az útért és az irányért maga felel
A halál akár a mag halála nem pusztán rothadás
– hanem az új hajtás feltétele

szozattovabbacikkhez

Arany László: Elfrida

Pénzt, paripát, feleséget
Soha ne bízz másra.

Furcsán esett, de megesett
Hajdanában ez az eset,
Hajdanában danában,
Regés Britanniában.

*

Edgár, angolok királya,
Gyászos özvegységet ére
Sírt, – rítt majd meghalt nejéért,
Nem lelet balzsamírt sebére;
No de mégis csak begyógyult
Nem telt belé csak néhány nap,
Mihelyt hírét vette egy szép
Devonshirei gróf leánynak.

Jött a hír, volt a ki hozza –
A királyok lelnek enyhet,
Mért is tartanának másért
Magok körül annyi renyhet –
Jött és súgta: a ki meghalt,
Hadd nyugodjék lenn a sírban,
Szép virág vár, rózsabimbó:
Menj szakítsd le, Devonshireban.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Dózsa-eposz

250px Dózsa GyörgyDózsa György történelmi vállalkozása mély hatást gyakorolt a humanista irodalomra. A történetírók, Brutus, Tubero, Istvánffy Miklós, Szerémi György s Taurinus, az erdélyi humanista költő, részletesen foglalkoznak a nagy parasztforradalommal. Taurinus, valódi nevén Stieröchsel István gyulafehérvári kanonok és hunyadi főesperes „Stauromachia” címen írta meg humanista modorban a parasztforradalom eposzát. Szerémi kivételével a történetírók elítélik Dózsa vállalkozását s züllött paraszti Sardanapalt látnak benne. Taurinus is ilyennek jellemzi a parasztvezért, de a nemesi hadsereg minden kiemelkedőbb alakjában Hectort lát. Eposzának humanista köntöse és modora, a költeménybe zsúfolt klasszikus visszaemlékezések tömege élesen ellentmondanak a tárgyalt véres társadalmi eseménynek. Taurinus teljes költői szabadsággal alakítja a történelmi anyagot, a parasztforradalom eszmevilágáról mégis humanista társaival egyetemben feltűnő adatokat közöl.

szozattovabbacikkhez

Sárközi György: Magunkért lázadó Dózsák

Magunkért lázadó Dózsák:
Ülünk nagy, tüzes trónusokban itt-ott,
S szórván roskadt fejünkre átkot és szitkot
Megvesszőznek az urak és megköpdösnek a parasztok.

Fáj, fáj, fáj,
Ordítanának, mint éji veremben a vad,
De csak ennen húsunkba harapni szabad,
Mert magunkért éltünk s halunk.

Jobbágytalan vezérek:
Ülünk nagy, tüzes trónusokban sírva,
S hamuvá omlunk, hogy testünk földi sírba
Ne hulljon, de legyen a hazátlan, égigcsapó szeleké.

Sinka István: Dózsa koronázása

„Sárga homlokukkal
már ide
fordulnak a hegyek
és a máglyák
bíbor-
szemeiket kinyitják előttem,
hogy amíg
koronámat,
ólom-
saruimat kovácsolják
az ötvösök – hát:
legyen aki nézze tiszta homlokát
az új királynak.”

Fekete István: Harangszó

Puha ostorával keletre suhint,
Szakad az ég és lelép a virradat;
Aztán elbolyong szerte a határban
Tavaszban, őszben, télben vagy a nyárban
S elpihen a nádon s az erdők alatt.

Pihen az érc is: néma, ősi fészek
Most nem ringatja a kopott vasszívet,
Aztán jön a dél s újra megdobban,
Zengő kondulással újra kilobban
És tenyerére veszi a Kenyeret.

Itt elidőzik. Hosszabban szól és száll
(néhol – tudjuk – öreg a harangszó…)
S az Úr Angyalát is el kell kísérni,
Esőben napot, napban esőt kérni
És Nándorfehérvárról is esik szó….

szozattovabbacikkhez

Thándor Márk: Megkopott harangszó

Fekete hold fényes égbolt mögött,
Virító nap terem tövében.
Szellemjárta földön megcsendül a hang,
Delet ütött egy megkopott harang.

Isten felé fordul sok millió magyar,
Nándorfehérvár múltunk e hang.
Szárnyra kél s tanyát lel,
“ Miatyánk” szól tisztelettel.

Áll a munka vagy csak állt,
Emlék csupán az emlékezés?
Rohanó tájba bámul az utazó,
Megfáradt egy óramutató.

                                            2003

Illyés Gyula: Dugovicsok

Nem érdekelnek, csak az öregek:
a csatárlánc a tunya had előtt;
az ellenséggel összegomolyultak, ők,
a kényszer-hősök, veszni kérkedők;

az elesők, fetrengők, már csak ők,
a tébolyultan küzdők vonzanak,
kik - védeni bár semmi nem maradt -
kitartanak, kitartanak.

Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot
vert belétek, belénk, belém is, társaim,
hogy - kívül király s Isten gondjain -

álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot,
várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi,
egy jó bömböléssel a mélybe hullni!

Végh Eduard István ferences szerzetesjelölt, honvédgyalogos-őrmester

Kecskeméten, Pest vármegyében született l829-ben, jómódú iparos szülőktől. Iskoláit ugyancsak Kecskeméten végezte, és mint, költészeti osztályt végzett tanuló a Szent Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett fel 1845-ben ; 1848-ban a gyöngyösi szerzetházba helyeztetett, hol is még azon év december havában a haza iránti szeretettől lángolva, letette a szerzetesi öltönyt és ugyanazon hónap 15-én Egerbe utazott és az 50-ik Hunyadi önkéntes gyalog honvédzászlóaljba vétette föl magát és a fegyverforgatásban és egyéb katonai teendőkben rövid egy hó alatt begyakoroltatván, mint altiszt Erdélybe, a hős lengyel Bem táborába küldetett és ennek hadvezérsége alatt az egész szabadságharcot, tizennyolc kisebb-nagyobb csatában, véglegesen mint őrmester, végig küzdötte.

szozattovabbacikkhez

Vajda János: Petőfi olvasásakor

Elő-elő veszem
S olvasom versedet.
Belőle búsulok,
Belőle nevetek.

Az pedig csak hagyján
Amikor búsulok:
Akárhogy fáj, azért
Könnyet nem hullatok.

Hanem ha jókedved
Szikráin nevetek:
Előttem a szép múlt –
S könnyeim peregnek.

Illyés Gyula: Segesváron

Millió kukorica-dárda.
Úgy áll ma is a zöld határ
és fent a néma nap, akár
akkor, midőn őt halni látta.

És néma, csukott szájként lent a
bezárt föld, a betelt verem,
mely befalta. Elevenen,
mint mondja ma is a legenda.

– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg!
hangzott (volt erre is tanú)
s rémképnek is bár iszonyú,
a véres hullák rágörögtek.

S most csak a csend, a néma béke.
Állong egy felhő, néz a nap.
S itt az utca, hol átszaladt,
még szétüvöltve: vége! vége!

szozattovabbacikkhez

Gyürky Ákos: Liszt Ferenc a zene fejedelme

1886. Liszt Ferenc utolsó ismert fényképeAz 1936. évben megjelent napilapok és folyóiratok hasábjain feltűnően sok cikk jelent meg, amely Liszt Ferenc életének, művészetének és zeneköltészetének méltatásával foglalkozott. Ugyanezt tette a maga módján a világ csaknem valamennyi rádióleadó állomása. Nem múlott el nap, hogy egyik-másik ne közvetített volna Liszt hangversenyt, vagy legalább is egyet-kettőt ne iktatott volna műsorába az ő szerzeményeiből. Sőt a színház, a film sem maradt hátra e nemes vetélkedésben.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Tábori posta

Mi jól vagyunk. Nincs semmi újság.
A nagymama már nem beteg.
Reggelenként kék köd üli meg
A fakó színű kerteket.
Ugy-e, hogy győztünk? Ó, énbennem
Tántoríthatlan él a hit!
A napom munkában telik el,
Este olvasom Jókait.
A szüret rossz. A szőlőhegyre
Még kinézni is szinte fáj.
A Chasselas-rouge mind-mind lepergett,
S nem parfűmöz a muskotály.
Már eltettük a rózsafákat.
Most itt ülök a melegen.
Küzdjön tovább… S ha néha fázik,
Tegye szívére levelem.

Ferke Ágost: Koczó gazda levele

Megjött, ugye a mi fecskénk,
Harmadszor is, Boldogasszony napjára?!
Rágondol-e néha még a
Kérges-kezű, nótás-kedvű gazdára?...
Kérdi tán a gyerekektől?
Meg ne mondják, hogy az apjuk hol maradt!...
Vigasztalni ideszállna,
S féltem azt a csicsergő kis madarat…

S minden, ugye, be van vetve?!...
Magyar asszony így gondol az urára!
Görnyed estig. Nem megy táncba.
Nem tékozol cifra, úri ruhára.
Nem kell annak pirosító:
Hisz’ a hajnal pírját arcán felejti;
Hazája is tudja róla:
Nélküle a hős a puskát elejti…

szozattovabbacikkhez

Ferke Ágost: Tábori levél

Lesbe küldtek. Éjszakára.
A drót elé. Térdig havas gödörbe…
Rád gondoltam, hitestársam:
Szívemet a keserűség gyötörte.
Jajongott az oláh szél is.
Szememből a nagy hidegtől könny fakadt…
Vagy tán attól hullt a könnyem,
Hogy a Gombost meg a Bimbót eladtad?...

Fel sem érem az eszemmel
Hová lett a gyenge szíved, jóságod?
Hogy is tudtad odaadni,
Pénzért azt a két gyönyörű jószágot?!...
Ugy-é, mondják?!... te is mondtad:
Nincsen párjuk a dabasi határban!
Nem is akadt más vidéken,
Pedig én most sok országot bejártam!...

szozattovabbacikkhez

Gróf Esterházy Alajos és Lühe Nándor huszárhadnagyok hősi tette és egyéb történetek

kép3Gróf Esterházy Alajos, a 7-es huszárok hadnagya, őrjáratra indult Ludvikovánál. Amint a faluhoz ért, megtudta, hogy a közelben három orosz század es egy üteg táborozik. Esterházy nem fordult vissza, hanem elszántan folytatta útját. Nem is kellett sokáig mennie, maris egy orosz lovasdandárra bukkant. Most mar visszatért volna, hogy megvigye a hírt, de semerre sem volt szabad az út, mindenfele muszka lovasok cirkáltak. Egyelőre egy erdőben húzódtak meg a huszárok, de meg le sem szálltak paripáikról, maris közeli lódobogást hallottak es egy perc múlva lándzsás orosz lovasok tűntek fel az erdő fai koszt. A gróf habozás nélkül előrantotta revolveret es az oroszok vezetőjere fogta. A fegyver eldördült, a muszka lefordult a lóról, mire társai megfordultak es megeresztett kantárszárral elvágtattak. A huszárok az egész éjszakát az erdőben töltötték.

szozattovabbacikkhez

 

Fekete Lajos: Menetelő katonák

Miféle furcsa szörnyetegkúszik lomhán a völgybe le?
Ez a hegyoldal volt talán,
a holtrafáradt katonák
mai gyakorlótere?

kép2Nyárvégi, poros alkonyat
uszálya alól dobogást
hallok s a völgybe kígyózó
sötét sorokban szótlanul
menetelnek a katonák.

A hegy vajon mily óriás
álmát vajúdta újra, hogy
estére kelve e sereg
bozótos méhéből kitört
s az éjszakába gomolyog.

Mint ős szörny felemelt feje,
a had élén úgy ül a tiszt
lován s utána húz a test,
egymáshoz fenve élesen
a váll szuronyos csontjait.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Egy névtelen katonához

/Néhai Bálint Gábor fejfájára/

I.
Hol vagy, Bálint Gábor? Nyisd fel zárát,
mozdítsd el a halál vasgúláját!
Vagy még mindig nő feletted
csúcsa, terhe, dombora,
porrá zúzza csontod is, hogy
emlék se lehess soha?
Te is mindent elfeledtél,
az enyészet malmai
koponyádban megőrölték
a szerelem halmait.
Életed szét van dobálva
összevissza: kémia,
induló tehervonatok,
kisfiad, Szibéria,
megfagyott fogoly halottak
tonnái, forradalmár
zászlók, tűz, vér, hétesztendő,
nirvánai csavargás,
Kolozsvár, Debrecen, könyörgés
kérvények, embervadak
röheje, mély, gyászszakállas
taplószívű honfiak…

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Mese a tábortűznél

Láttál sasot, ki ringva száll magasba,
Kék tengerére végtelen egeknek
S láttál erdőt, hol villámtól hasadt fa
Csonka ágával felhőt fenyeget meg?

A sas mámortól részeg szívvel szárnyal,
De visszatér, hol sziklán várja fészke,
A tölgy, gyökér, kit köt ezer karjával,
Vágyva bámul a ködlő messzeségbe.

Sasnak és tölgynek lelkét örökölte
Ember, akit ma gépes szárnyak hordnak,
Mert tudja: visszabukni kell a rögre,
Ha sújt korbácsa, Isten, ostorodnak.

Lányaik mézét csak épp ismerni kezdte,
Asszonyszájról tán cimboráktól hallott,
Gyáván nézett még a sötét szemekbe,
Ha egy-egy szőke fej fölébe hajlott.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Ítélet

Hajhó, ti magyarok, hunnyadt magyarok,
Óceánumtól öreg Azsiáig:
most van az óra, hogy minden elválik.

Most a tüzes angyal vörös felhők ormán
kiáltja rovását pallosa vasának, –
bús egek kidörgik, valamik valának.

Most van az óra, hogy oda a mulatság,
hasztalan remegnek riadozó térdek.
Úristen kezében csörömpöl a Mérleg.

Most a szelek zúgnak, tengerek kirúgnak,
se égnek, se földnek nincs kapaszkodója, –
ki-ki maga telte, most van az óra.

Most anya se válthat, temető se rejthet,
szét vagyon repedve szíve is a Földnek,
Úristen száján táncol az »öld meg!«

Hajhó, ti magyarok, hunnyadt magyarok,
ki-ki maga eszi, ki-ki maga issza,
Úristen száján nem megy ige vissza.

Lendvai István: Irredenta

Megesküdött minden magyar:
élve, halva egyet akar,
Égben és az ég alatt,
földön és a föld alatt,
vízen és a víz alatt,
mind a világ összedőlhet,
tenger helyén róna nőhet,
föld az óceánba fúlhat,
égi csillag megvakulhat,
négy sarkán világ kigyúlhat,
nincsen addig nyugovása,
örök Isten azt meglássa,
másvilágon úgy nyugosszák:
mégis egy lesz Magyarország!

Megesküdött minden magyar:
élve, halva egyet akar.
Megesküdt a föld, az ég,
meg az Alföld, meg a vég,
csecsemő és öregség,
mind a bölcső és koporsó,
mind a kard és mind az orsó,
mind a napfény és a vihar,
mind a nyárfa és az ihar,
Pozsony, Kassa, Bácska, Bihar,
folyók vize, hegy gerince,
mind a szőlő, mind a pince:
akármerre osszák-fosszák,
mégis egy lesz Magyarország.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremnek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,

szozattovabbacikkhez

Szőnyi Gyula: A rab

A rabságnak nagy koporsójában,
Hol a halál százakat arat,
A szabadságcsillag arany fénye
Áttörte a vasrácsos falat.

A bús rabnak, bús szívébe szállott,
Hol vígságnak nincsen otthona,
Szent szabadság sötét alkonyától
Sújtja őt a balsors ostora.

Hányszor tekintett már fel az égre,
Kérni ott a megváltó halált,
Míg borongós volt lelkének mélye,
A hitében új reményt talált.

Hitte, hogy majd boldog lészen újra,
Rabsága már nem tarthat soká,
Szerettei édes otthonában
Szabadság fénye ragyog rá.

szozattovabbacikkhez

Tollas Tibor: Az őr

Tóth Bálint költőnek, rabtársamnak

Az udvaron áll a „Rend” élő szobra.
Sötét alakját fény füröszti át.
S egy pillanatra lelkéről lemossa
A szorító, szürke egyenruhát.

Önárnyékából fényre lép az ember,
Szólna is már és lehullna a fal.
Nézd, juhászbottá szelídül a fegyver.
Faluról indult mosolygó magyar.

De csizma döng, egy durva hang kiáltoz.
S ő árnyékába gyorsan visszalép.
A merev egyenruhában úgy áll ott,
Mint faköpenyben, mely szorít, de véd.

Parancs zsinórját mozgó bábok, gépek,
Ki itt a bűnös, milyen hatalom?
A kézzel, mely tegnap országot védett,
Saját testvérét vereti agyon.

                                           Vác, 1950

Baróti Szabó Dávid: M. B. Orczy Lőrinc generális úrról

Orczy felett Mars s Melpomené versengtek. Őtet
Tenni magáévá Mars is akarta s ez is.
Az kardját, ez gyöngy versét égig viszi. Végre:
Fegyvere, mond az enyim; verse, felel ez, enyim.
Hallgatván a pert s mosolyogván íjjas Apolló,
Laurussát s tegzét fogja s ezekre fakad:
„Marshoz vers, múzsához kard, úgymonda, nem illik,
Orczy tehát hozzám tartozik s az enyém.”

Berda József: Epitáfium

Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe jut: ama, években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire ehetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.

Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
megöregedni soha: legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt is él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
odafönn míg meghatottan egyre várja a vigasztaló napot,
mikor fiatal lábak melege tapadása alatt
dicsőségesen feltámad majd halottaiból.

Füst Milán: Álmatlanok kara

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentő, mély verem
S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold:

Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyű köddé
S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemű csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté…
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Fáy András halálára

A humor és vígság istennőjét mi baj érte?
Aki kacagni szokott, kit sirat oly szomorún?
Fáynk nincs többé! Legjobb, leghűbb fia volt ő;
Fáynak elvesztén nem csoda, szíve ha fáj!

Fáy András litográfia Barabás Miklós

Lendvai István: Morus Tamás balladája

Morus Tamás, egykor nagyúr,
királyának pecsétes lordja,
most ott ül, hol nincs kék azúr,
lába a vasbilincset hordja,
bársony helyett darócban ül,
szakállt eresztett finom álla,
az őr lépése kong kívül,
s benn patkánynép hancúroz nála.

A börtönajtón koppanás,
fordul a rozsdás kulcs a záron.
– »Jó reggelt uracskám, Tamás!«
– »Jó reggelt! Alisz, hites párom!«
Legott egymást ölelgetik,
forróbban, mint féléve sincs még,
a csókjuk is hosszabb, pedig
köröttük börtön, bánat, ínség.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf