ifj. Szász Károly: Mohács miénk marad

Egy szajnaparti hírre

Hol szárnyszegetten, búsan ülnek
Szegény magyar sasok,
Míg kínpadunkat ácsolgatják
Kevély hatalmasok,
Onnét röppen föl – vigaszul tán –
A hír, s gyorsan halad:
Hogy a rút, kapzsi osztozásban
Mohács miénk marad.

Kik elveszítjük kincses Erdélyt,
El Tátra ormait,
Bánság kalászba’ dús mezőjét,
És Kassa tornyait,
S Komáromot, Dunánknak őrét,
A biztos várfalat –
Vigasztalódjunk koldus árvák:
Mohács miénk marad!

Igen, akárhogyan rabolsz is
Kajánok serege,
Ha földünk’ s népünk’ elszakítod,
S jövőnket is vele,
S ha tán kegyetlen gúzsba kötve
Szavunk is benn szakad –
Bús végzetünknek néma gyásza:
Mohács – miénk marad…

        1920

Tóth Bálint: Sirató

Gérecz Attila 1956. november 7-én hősi halált halt költőbarátom emlékére

Most, hogy az április est a dombkoszorút beragyogja,
          könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs
          koronáját,
s a város eloldva a földtől a fényben az égig
fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem,
nyílik s jácint, nem füst, illat emel,
                                       most látlak: szemben az úton
szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt
                                                                    koponyádon
könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely
már megemésztett, de te szállsz, neveted csak,
                                                     s Nővérével, a Fénnyel
táncolsz,
             pillanat és
                             sírod marad itt m9közöttünk:
csak sírod, zuzmós, havas ágak alatt, a november
könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt, és
kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt,
                                                                                én
mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben
egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem
                                                                      változhatsz
lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább.
Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak
                                                             példáját mutatod
és én, ki siratlak, majd hadd emeljem
arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.

Agyagfalvi Hegyi István: Árny és ezüst

Bús téli utca, híg homályba fúló…
Valaki jön… most jár a lámpagyújtó.

Nehéz az út a ködbe és a fagyba,
fáradtan lép, de célját mégse hagyja!

Itt-ott – magános útjából kitérve –,
tűzcsókot dob a lámpák holt szívére.

S ahol felbukkan, holt szívet keresve,
lángrózsa nyit nyomán a szürke estbe,

megszínesül az utca és a házak
sejtelmes, lenge álomvárakká válnak!

Zúzmarás kertek minden fája, bokra
életre szépül, ezüstben ragyogva!

Czuczor Gergely: Baróti Szabó

Virt temetőjében mely sírhalom őrzi Barótit,
Kérdni hiába fogod, dőlt feledésbe helye.
E föld méltatlan vala fényt kölcsönzeni tőle;
Hol pora nem becses, a szelleme sem marad ott.*

*) Később díszes síremléket állítottak Baróti Szabó Dávidnak.

Radnóti Miklós: Arckép

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

1930. október 11.

Zilahy Lajos: Orosz délibáb

- Ki látott ilyet, télen délibábot?
Valami rontó csoda hozta ránk,
Tél volt és sűrű-sűrű hó esett,
De szláv szemekben gyulladt fel a láng,
A Kárpátoknak sziklalábát mosta,
Ott ringott fénye Fenyvesvölgy előtt
És fejtetőre álltak benne csonkán
Kárpáti tornyok, zsúpos háztetők.

Mint vén juhász a puszták délibábját,
Karjára dőlve nézte Nikoláj.
Falvak füstöltek – ki magyar faluk –
Vörös lángtenger volt az esthomály, –
Mint Péter-Pálkor fenn a nyári nap,
A szlávok álma delelőre hágott
S magyar völgyekben messzire ragyogtak
A bíborvörös orosz délibábok.

Szabó Lőrinc levele – Lázár Júliának

Júlia a numerus clausus elől ment Bécsbe, de még itthon beleszeretett a költőbe. A húszas években hazajött Budapestre, és divatszalont nyitott a Váci utca 28. sz. házban. 1944-ben halt meg, Szabó Lőrincék temettették el, róla szól a költő „Egy barátnőnk temetésén” című verse:

Csak azt szeretném elmondani, hogy
mégis mi temettünk. Egyik szemed
a napot kereste, a másik, a bal,
félig hunyva maradt. Ujjad közé
fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután
vittek ki. Sár volt, borús ég. Ahogy
régi baráti koporsók előtt
te álltál egykor, úgy volt minden, úgy
álltunk előtted mi. Rák s drótsövény
kettős kínjából szabad ég alá mentettünk…
………………………………………….Ez a perc
volt az igazi búcsú! Azután
már csak intéztem a dolgokat, a
kötelező tennivalókat, és
most két nap múlva, már csak
emberi fájdalommal mondom el, versben, így,
mert másképp nem lehet, távollevő
barátaidnak, hogy láttalak és
eltemettelek, Lázár Júlia.

Mikszáth Kálmán: Csejte vár és asszonya

Nyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:

Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.

    Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan «beírás» is, a mi bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, a ki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.

    A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.

    Magyarország majd minden várát áztatta vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.

    S egyik sem olyan égbekiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére – egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)

    1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [II. rész]

3. Alsó- vagy fehérruha

A férfi alsó- vagy fehérruhához az inget, lábravalót, népiesen gatyát és kapcát számítjuk. Radvánszky a mosható fehér szövetből készült alsó ruhadarabokat nappali és éjjeli viselet szerint osztályozza. Szól a férfiak hálóköntöséről, hivatkozik Thurzó Imre meggyszínű háló subájára. Példát idéz skófiummal, azaz aranyfonállal kivarrott férfiingekről és magyar formájú bő lábravalókról. Különben pedig a férfiak nappali fehérruhájára nézve kevés adattal rendelkezett³⁰. Demkó is emiatt panaszkodik „A felsőmagyarországi városok élete” c. könyvében. Többszáz leltár – úgy mond – egyetlen lábravalót se és igen csekély számú férfiinget jegyzett fel. Talán vagy nem viselték, vagy oly csekély volt az értéke, hogy nem tartották említésre méltónak³¹.

    A debreceni leltárakban is ritkán és mindig kevés számmal fordul elő. De megvolt okiratokkal bizonyíthatólag már a XVI. sz. végefelé az alsóbbrendű társadalmi rétegnél is, legalább egy-egy pár úgy az imegből, mint a lábravalóból, hogy felváltva lehessen viselni. Még kevésbé hiányozhatott tehát az alsóruha a jobbmódú polgári családban.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XIII. rész]

Angyaloknak nagyságos asszonya

1. Angyaloknak nagyságos asszonya,
Úr Jézusnak dicsőséges anyja,
Mennyországnak királyné asszonya,
Paradicsom megnyílt szép kapuja.

2. Reád néznek árváknak szemei,
Özvegyeknek keserves szívei,
Szegényeknek nyomorult ügyei,
Bűnösöknek bánkódó lelkei.

3. Neked szólunk szüzeknek virága,
Pátriárkák nemes unokája,
Apostolok igaz tanítója,
Minden szentek édes vigassága.

Magyarország Nagyasszonyához

Kinek első szent királyunk
Felajánlott minket:
Boldogságos szűz Mária
Tekintsd ügyeinket!
Fájó szívvel, könnyes arccal
Ím hozzád sietünk:
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

Körülvette országunkat
A nyomor az ínség, –
Bánatunkat újra kezdjük,
Noha vége sincs még.
Pusztulunk, s ha te nem védesz,
Semmivé kell lennünk…
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

A te kerted ez az ország,
Mely betegen hervad,
Boldogsága virágait
Fogyasztja minden nap;
Kopár földje úgy nedves csak,
Ha mi könnyet ejtünk…
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

Erős vár

– Luther Márton éneke –

Erős vár a mi Istenünk
és oltalom és fegyver;
a bajban Ő segít nekünk,
mely ránkszakadt sereggel.
    A régi Gonosz
    újra ostoroz;
    fegyvere merő
    csalárdság s nyers erő;
    a földön nincs, ki bírja.

Erőnk erőtlen ellene,
hadával ha eláraszt,
de megküzd értünk Az vele,
kit Isten maga választ.
    Ha kérded: ki az?
    Jézus Krisztus az,
    hadak hadnagya
    igaz Isten maga
    Ő győzni fog a harcban.

Október II-ik vasárnapján

Magyarok Nagyasszonya ünnepére
                     Dallam: Égi szűz virág

    Óh dicsőséges, óh fényességes,
Szép csillag szűz Mária,
Íme ma neked, szent hálát rebeg
Buzgó szívvel Hunnia!

    A menny kertjében, csodaszépségben
Tündöklő szép rózsaszál;
Rád a Szentlélek magas kegyének
Gazdag malaszt-árja szállt.

    Hazánk öröme, népünk gyönyöre,
Szendeség szép liljoma!
Egyesült benned a földnek s mennynek
Minden kincse s aranya.

    Sion hegy-orma, országunk tornya,
Áldjon Nyugat, Dél s Kelet!
Szeresd e népet, a magyar téged,
Mint jó anyát úgy szeret!

Gyóni Géza: Árny az éjszakában

Október 31.

Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kísérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé fordítja, bárhová tekint.

Martin Luther: Erős vár a mi Istenünk

Erős vár a mi Istenünk,
Kemény vasunk és vértünk.
Ínségben együtt van velünk,
Megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz,
Bajvető gonosz,
Csel vad fegyvere,
Erőszak ővele,
A földön ő az első.
 
Önnön erőnk csak délibáb
És bizony esnénk esten.
De harcba küldte Egy Fiát
Értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő,
Nincs Isten más csak Ő,
Krisztus a Győzedelmes. 

Túrmezei Erzsébet: Jelige

Kínálhattak arannyal és ezüsttel,
bíborpalásttal, hiú tömjénfüsttel.
Barát volt, egyszerű, igénytelen.
Megállt és keményen azt felelte: „Nem!”
Mert nem tehetek másképp…”

Ezért lett nagy, ezért lett Isten hőse,
diadalmas, véres tusák erőse.
Emlékéhez, mi nem győzhet a pokol:
új nemzedék ezért zarándokol:
Mert nem tehetett másképp.

Bár így állhatnék kőszikla-keményen!
Gyönyör ne vonna s ne riasztna szégyen!
És lenne úr az életem felett
egy akarat, egyetlen felelet:
– Én nem tehetek másképp.

Ady Endre: Feledjetek!...

 
Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
Szívetekben már nem gyúl láng soha,
Stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
Mit néktek az aradi Golgota?...
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
Bolondul, balgán, könnyen elveszett?...
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
Nyomorult módra csak feledjetek!...
 
De lesz még itt a bosszú órájáig,
Lesz még itt szív, mely sohasem feled,
Hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
A vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
A büntető Igazság karja ver -
És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
A tizenhármak oszlopára fel.

Kapui Ágota: Arad

Golyó süvít a megkötözött létben,
fehér ingeden vöröslő virág,
 és torkodon felhorzsolt feketében
még ott nyüszít a lenyelt némaság.
Délceg bitók árnyéka ott feszül,
hol ablakod csak kéttenyérnyi ég,
és szűk huzat surran a résen át,
és vacsorád morzsáit söpri még…
Te jól tudod, ha jön a virradat,
eléd teríti darócát a köd,
és szuronyok közt vezet az utad,
hunyt szemek és hűlt lelkek között.
A csend falán csorog a rémület,
és pattognak a parancs-ostorok –
a torkodon az ima fennakad…
feszül a lég és szorul a hurok.

                2017. október 6.

Papp Mihály: Szálljatok el felhők

Szomorúan szálló
Vándorló felhőket
Könnyes szemmel nézem…
Vándorló útjokon
Szívemmel, lelkemmel
Messzi elkísérem…

Szálljatok el felhők,
Arra a vérázott,
Hegyes-völgyes tájra!…
Ejtsetek egy könnyet
Csendesen porladó
Hősök sírhalmára…

Minden drága cseppből
Fakadjon a rózsák
Legszebb bokrétája:
A magyar szabadság,
A magyar vitézség
Vérpiros rózsája!…

Sas Ede: Az aradi vértanúk

Tudunk-e ma is emlékezni rájuk?
Megkoszorúzzuk véres Golgotájuk?

Mi sürgő-forgó apró hangyanép,
Kit hétköznapi gondok ezre tép.

Kik annyi tenger üggyel-bajjal élünk,
Hogy voltaképpen élni – rá sem érünk.

Fölnézünk rájuk, néma hódolattal –
S nagyot sóhajtunk félénk áhítattal…

Csak egy van, mit e korszak meg nem ért:
Hogy értek rá – meghalni a honért?

Vályi Nagy Géza: Október 6.

Máskor felöltöttük fekete ruhánkat
Ezen a borongós, őszi gyásznapon,
S a drága sírokhoz elzarándokoltunk
Sújtó fádalomtól meg-megroskadón…
Letettük a méltó kegyelet virágát,
S mikor lelkünk régi sebe felszakadt:
A „Tizenhárom”-nak emlékét idézve,
Döbbent szívvel, árván mondtuk ki: Arad!

Óh, hogyha ma csupán Aradot siratnánk:
Omló könnyeikből maradna elég,
Mit elhullajthatunk, forrón-harmatozva,
Hisz nem kellett ennyit sírnunk soha még!
Óh, mert Arad óta: száz új Aradunk van,
Mártírjaink, hősünk ezer és ezer.
Északtól le Délig – Kelettől Nyugatig
Ér az óriási, komor gyászlepel…

Buda Ferenc: Huszadik évem: 56

Fények és fekete árnyak esztendeje.
Jégzajlás, rügyfakadás, tűz esztendeje.
Szárnyak, szívek és vaspaták esztendeje.
Zászló, fegyver és bilincs esztendeje.
A fiatalságé.
Az egyenes szóé.
A kifogyhatatlan erőé.
A mi évünk.
Az én évem.
Az én vérem.
Szépséges huszadik évem:
féltve kuporgatott kenyerem –
morzsáid szedegetem.

                   2006

Kapui Ágota: Ötvenhat

Konok kutyák
elvérzett életek
a szabadság a kapukon kívül
szögbörtönök
elrontott négyzetek
körön belül a kor hatalma ül
parancsszavak
akasztott reggelek
és besúgott bujkáló nappalok
lódenkabátba
rejtett fegyverek
a düh voltál de békéd én vagyok.
Kockakő
szivárgó szürkeség
a kapualjba búvó rettenet
a tankokon
a lánctalp megfeszül
a szabadság mivé lesz nélküled.

Kertész László: Szolgakorban legalább te perelj!

A mi forradalmunk megszülethetett.
Apja a hit volt, anyja Magyarország.
Október naposan égre nevetett.
- Hazánk, ég csókolta akkor orcád!

Huszonharmadikával kezdődött el…
A szabadság lelkében szent dátum,
mely akkor lerázott zsarnoki gőgöt,
és lángörvényt kavart mint a számum!

Aki benne égett, megtisztulhatott,
mert akkor úgy világított Budapest,
hogy fénye tengereken is áthatolt;
tőle megifjult a lélek, a test!

Máté Imre: Rozsdásodik az ősz

Rozsdásodik az ősz már
vérvörösen,
itt ott vérfolt csillog
a leveleken.

Ha lehullik a földre
e sok levél,
szomorú lesz az utca,
és csupa vér.

Budapest, 1956. október 1.

Pesti József: Vulkán kürtőjén

Maradt erőnk,
még fellobog a vérünk,
követelünk, nem sírva kérünk.

Nekünk utunk
a vég meghitt csillagok,
lépésünkön bizton felragyog.

Nem céljaink
az odavetett morzsa,
mi a vöröst fehérre mossa.

Felvonulunk,
béklyózva is kiállunk,
félelmesen vallunk, kívánunk.

Maradt erőnk,
még fellobog a vérünk,
követelünk, nem sírva kérünk.

1956. október 18.

Dalmady Győző: Rákóczi hamvai

Volt-e ilyen fásult nemzedék,
A hazának, mint a mostani?
A felett is kétkedik, ha vajon
Szentek-e az ősök hamvai!

Óh Rákóczi, nem hiába nyugszol
Idegen föld hantjai alatt!
Az a nép, mely visszakérni retteg,
Nem méltó, hogy az övé maradj.

Sivár ember, a ki elhitetnéd,
A holtnak jó, bárhol feküdjék:
Kérd a sorsot összetett kezekkel,
Valamikor bujdosó ne légy.

A halottak haza járnak éjjel,
Eszükbe jut, hogy otthon mi jó:
Majd megtudod, milyen átoksúly az,
Ha valaki kétszer bujdosó.

Nem teremhet jó hazafit a föld,
Mely ily sivár szívekkel vegyül,
Szolgaság az elfajult nép sorsa,
Mely többé már föl nem melegül!

Dózsa Dániel: Új Mikes búja

Magyarnak, vertnek, kurucnak, búsnak,
Lélek ma nem nyújt enyhítő vigaszt:
Új bánat borong Rodostó felett,
Mások kenyerén új Mikes virraszt.

Ma nem háborog; zokog a tenger
S a szél is zokog ma minden ormon,
Új Mikes búja ma százszor vertebb:
Nincs sír, amire koszorút fonjon.

A csillagok ma nem integetnek,
Labanc világból elég, elég volt.
Új Mikes búja ma százszor vertebb:
Zágon felett ma másé az égbolt.

Az emlékek is sírva ülnek meg
A bilincsbe vert bús hegyek ormán,
Új Mikes búja ma százszor vertebb:
Átok ül ma is Rákóczi sírján.

Magyarnak, vertnek, kurucnak, búsnak,
Lélek ma nem nyújt enyhítő vigaszt,
S a vesztett földön ma mégis, mégis
Minden rögön egy új Mikes virraszt.

1926

Mikszáth Kálmán: A kurucok »látója«

– Régi krónikákból –

Úgy áll a krónikákban, hogy a híres Czinka Panna anyja a mátyusföldi Tallós nevű községben lakott. Ott született a mi hősünk is Koncz Marci, atyja Koncz József molnár, anyja, aki korán elhalt tüdősorvadásban, Galamutha Zsófia.

    Beteges vézna gyerek volt a kis Marci. Az őröltetők nemegyszer mondták a szülők szemébe is:

    - Vékony jószág biz ez! Nem telelni való fiú.

    Egy alkalommal az öreg cigányasszony, a Czinka Panna anyja is jelen volt egy ilyen megjegyzésnél, mire magához intette a kis Marcit:

    - Gyere csak idébb, fiacskám. Hadd nézem meg a tenyeredet.

    A nyomott képű szöszke kölyök félénken lépett a banyához, ki nagy figyelemmel nézegette a kék erek útját, melyek a sovány tenyerét keresztül-kasul szeldelték, azután élénken kiáltott fel:

    - Hová beszélnek kendtek, hogy nem telelni való a gyerek? Úgy nézzék meg kendtek ezt a fiút, hogy ez generálisokat fog egykor vezetni s fejedelmek hajlanak a szavára.

Vörösmarty Mihály: Rákóczy Bercsényinél Lengyel Országban

BERCSÉNYI Rákóczy itt?
 
RÁKÓCZY Bercsényi, haj!
Szökötten itt vagyok
Külföldön.
 
BERCSÉNYI Oh! - és a Haza ?
 
RÁKÓCZY Hanyatlik, népe dől.
 
BERCSÉNYI S mi élve látjuk ezt? Hazám,
Ki lesz majd gyámolod?
 
RÁKÓCZY Ha mink kivesztünk, vész az is,
Árpád hazája vész!
 
BERCSÉNYI Oh! Sirj fölötte, nagy világ,
Szabadság, sirj te is.
 
RÁKÓCZY Hah! és mi csak keserghetünk
Jajdulva gyászosan:
A kard hüvelyben, s markaink
Szivünkön nyugszanak.
 
BERCSÉNYI Hunyj el, dicső nap; csillagok
S hold, rejtsed fényedet:
Ne lásd az elhaló Magyart
A láncba görbedőt.
 
RÁKÓCZY E század elfogy. Haj! vele
Fogy drága nemzetem.
 
BERCSÉNYI Isten! Magyarnak Istene,
Tekints le, mentsed Őt.

Börzsöny, 1822