Gulyás Pál: Kölcsey szelleméhez

A DEBRECENI KOLLÉGIUM FALÁRA

Tiszta szellem, aki nem vagy már
sem víz, sem tűz, sem föld, sem felleg,
aki már puszta hang se vagy
és akit mégis ünnepelnek,
aki száz éve vagy halott
és aki mindig halott voltál,
akinek számára e föld
nem volt tivornya, hanem oltár –
távoli szellem, névtelen
eszme, a bolygó fogalomnak
partjáról intek most feléd,
partjáról a zord siralomnak:
én sem lelem az utat itt,
az út itt a föld alá megy le,
a föld pincéjébe mutat
köröttem mindenféle mesgye,
a bús Minden-mindegy remeg
vak vezérek cézári botján
s a felhőkből a föld alá
bukik a büszke aeroplán…

Éteri szellem, akinek
alig volt földön földi teste,
csak úgy lézengtél testtelen
a levegő vásznára festve,
ideák ős festményeként,
mint rajtett barlangok takarnak,
mint egy halottnak álma, ki
a földben összehajtva hallgat –
nemzet halottja, aki száz
és ezer esztendeje holt vagy,
akit azért küldött a föld,
hogy a Föld csillagát kioltsad
és egy új csillagot teremts,
amely a föld vermein átég,
a Végtelenség csillagát,
a Vanitatum VAnitas-ét –
sápadt szellem, nyújtsd ki kezed,
bár nincs kezed, s a csontom töltsd meg
Hádész zúgó árnyaival,
és csontomban a halált törd meg!
Tele van halállal a föld,
és mind a Nap himnuszát szórja
a föld fölé, azt lengeti
a földnek ezer lobogója;
bástyákba zárja el magát,
testén csillogva cseng a páncél,
a Nap hatalmát csörgeti,
s nyomában átok és homály kél…
Csöndes szellem, aki nem éltél,
és mégis éltet vetettél,
aki a Tiszának s Dunának
partjához elvitted az Estét:
hozd fel tested kísértetét,
az élet Himnuszát elzengeni,
melynek éjféli dallamát
csak az tudja hárfára tenni,
aki kinyújtja két kezét
a láthatatlan levegőbe
és csontjain átsüt a Hold,
s nem néz már hátra, sem előre…