Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [I. rész]

Öt héttel a letartóztatása előtt, 1948. november 18-án a nemzethez intézett utolsó szózatát így fejezte be: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos”.

    Ebben az egyetlen mondatban benne van Mindszenty József egész életprogramja. Benne van szentbeszédeinek és lelkipásztori körleveleinek a célja és tartalma is.

    Különösen vonatkozik ez a megállapítás esztergomi tényleges érsekségének és prímásságának, valamint száműzetése idejének éveire, amikor alig volt olyan szentbeszéde és körlevele, amelyben ne buzdította volna hallgatóit, illetőleg olvasóit arra, hogy legyenek hűek keresztény hitükhöz, egyházukhoz és nemzetükhöz; hogy legyenek, bárhol éljenek is, mindenütt jó keresztények és jó magyarok.

    Válogatott szentbeszédeinek és körleveleinek elolvasása után világossá válik előttünk, hogy korunk nagy magyar hitvallója és vértanúja ennek a két mélygyökerű emberi érzésnek, a hithűségnek és a hazafiságnak elevenen tartásával igyekezett megóvni az otthoniakat az ateista kommunizmustól, a szórványmagyarságot pedig az asszimilálódás veszedelmétől.

    Prédikációinak és pásztorleveleinek könnyebb és jobb megértése céljából, mielőtt az elolvasásukba kezdenénk, érdemes sorra venni az igehirdető Mindszenty életállomásait és megtudni: hol, mikor, kinek, hogyan beszélt. És azt is, hogy otthon és világot járó missziós körútjain hogyan fogadták és hallgatták a magyar és az idegen nyelvű hívek.

Felsőpatyon és Zalaegerszegen

    „Úgy emlékszem, – írta a száműzött bíboros rövid, mindössze másféléves felsőpatyi falusi káplánkodása idejére visszagondolva – hogy szentbeszédjeimnek is megvolt a visszhangjuk…”

    A falusi visszhangból hamarosan városi visszhang lett, miután megyéspüspöke, Gróf Mikes János 1917 elején Zalaegerszegre helyezte át gimnáziumi hittanárnak. Mint ilyen, nem csak a diákjainak prédikált vasárnapról-vasárnapra, hanem édesanyjuknak is, akiknek Mária-kongregációját vezette.

    Az első világháború vége felé a fiatal hittanár a közéleti munkába is belekapcsolódott és egyik irányítója lett a városban és a megyében annak a mozgalomnak, amely az „őszirózsás forradalom” és az első proletárdiktatúra alatt menteni igyekezett a menthetőt. Ezért a tevékenyéségéért Károlyi Mihály rezsimje bebörtönöztette, Kun Béla proletárdiktatúrája pedig szülőfalujába internáltatta. Az internálásról csak annak az ígéretnek árán szabadulhatott volna meg, hogy sem a templomon kívül, sem azon belül „nem szól a hívekhez”. Mondani is felesleges, hgoy az ígéret megtételét megtagadta.

    Csehimindszentről a proletárdiktatúra bukása után, 1919 augusztusának elején tért vissza Zalaegerszegre. Hittanári tevékenységét azonban nem folytathatta, mert a mindössze 27 éves papot – az egyházközségi képviselőtestület ajánlását követve – Mikes püspök Zalaegerszeg plébánosává nevezte ki. Lelkipásztori működési köre, és így igehirdető tevékenysége is hamarosan kibővült. Püspöke ugyanis 1921-ben az egerszegi kerület esperesévé, 1927-ben pedig a pasztorális, kulturális és szociális szempontból elhanyagolt Nyugat-Zala püspöki biztosává nevezte ki.

    A budapesti amerikai követség „félfogságá”-ban élő hercegprímás szűkszavú naplójában („Napi jegyzetek”) nem egyszer utal negyedszázados zalai lelkipásztori működésének igehirdető tevékenységére.

    Pünkösd hétfőn, 1964. május 18-án: „47 éve egy délelőtt 2 szentmise, 2 szentbeszéd diákoknak és sebesült katonáknak…” Akkor még – az első világháború utolsó évében, 1917-ben nem volt plébános, hanem a gimnáziumban hittanárkodott.

    Az 1963. március 23-én kelt második bejegyzés szerint 42 éve – tehát 1921-ben – mondta el „egyik legjobb” szentbeszédét. Mivel március 25-e a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, biztosra vehetjük, hogy a fiatal plébános prédikációjának tárgya a Szűzanya tisztelete volt.

    Egyik egerszegi káplánjának és élete végéig hűséges munkatársának, Dr. Vecsey Józsefnek a tanúsága szerint „fiatal papkorától kezdve minden szentbeszédjére és előadására alaposan készült írásban, bár előadás közben írást segítségül sohasem használt, kivéve a legutolsó éveket, amikor prímás korában hosszabb akadémiai előadásokat kellett tartania. Az esetek többségében bő vázlatot készített, de elég gyakran egész prédikációkat és előadásokat írásba foglalt…”

    Amikor püspök lett „könyvei és bútorai nagy részét, sőt még a plébániai gazdaság gyönyörű állatállományát is a mezőgazdasági gépekkel együtt plébános-utódjára hagyta… Szentbeszédeinek és előadásainak hatalmas dossziéit azonban magával vitte Veszprémbe.”

    Mi lett ezeknek a dossziéknak a további sorsa, nem tudjuk.

    Annál értékesebb és érdekesebb az az egyetlen ránk maradt egerszegi prédikációja, a búcsúbeszéde, amely a napló 1964. március 26-án papírra vetett visszaemlékezése szerint 20 évvel azelőtt, tehát 1944. március 26-án, Feketevasárnap hangzott el.

    A nagy és szép, püspöki székesegyháznak is beillő barokk templomot zsúfolásig megtöltő hívősereg meghatottan hallgatta negyedszázados lelkipásztorának búcsúbeszédét, amely nemcsak beszámoló, hanem egyúttal szívből jövő és szívhez szóló vallomás is volt:

    „Bent a plébánia hivatal asztalán – kezdte – készen áll aláírásra egy okmány, amelyet nem akartam aláírni a mai szentmiséig és szentbeszédig, hogy jogom legyen még egyszer azt mondani nektek: Kedves Híveim! Az akta az én lemondásomat tartalmazza a zalaegerszegi plébániáról és erről a templomról…”

    Ebben a búcsúbeszédben is utalt igehirdető tevékenységére: „Csak – mondta – a kongregációs terem adatai vannak meg: itt 537 esetben mondottam szentbeszédet 10 esztendő alatt…”

    Hogyan emlékeznek vissza Mindszenty Józsefre, a szónokra, egykori zalaegerszegi hallgatói?

    Közéleti ellenfele, a református Teleki Béla gróf, volt zalai főispán szerint „beszédei, előadásai nem lekötötték, de magukkal ragadták a hallgatóságát…”

    „Amikor megjelenik a szószéken – írja Maróthy-Meizler Károly volt országgyűlési képviselő –, szerénységben is királyi méltóság van, alázatosságában is tekintélytartás, egyszerűségében is erő. Nagy, átható tekintetű szeme szuggesztív, lebilincselő módon ejti foglyul hallgatóságát. Nemes test- és önérzetes fejtartása végig figyelmet parancsol… Nincs különösebb hatásra pályázó hangjátéka. Szóvirágokat, pátoszt kerül. Mégis színesek és tüzesek a mondatai, átizzik tőlük maga is, hallgatósága is. A túl gyors, lehengerlő stílussal szemben… az érthetőségre gondolt, az értelmet kisebb szünetekkel hangsúlyozta ki és tiszta kiejtéssel segítette… Beszéde szerkezetileg is világos, ezt még ismétlő összefoglalással tette plasztikusabbá… Stílusa magyarosságával, hasonlataival, zamatosságával és megvilágosító példáival tette prédikációit élvezetessé és hatásossá…”

    Más szavakkal ugyanezt írja róla Dr. Bucsis Gyula volt zalaegerszegi gimnáziumi tanár is: „Szónoklataiban – emlékezik vissza – szép, magyaros nyomatékozással, a megfontoltság éreztetésével… beszélt. Mozdulatai illők s nem nagyszámúak, arca a szellemi ember nemes vonalaival válik ki, nagy dióbarna szemeiben erély s fölény nyilvánul meg, arckifejezése kissé komor…”

    Mint hercegprímás kétszer is meglátogatta egykori zalai híveit és prédikált nekik.

    Az első alkalommal, 1946. szeptember 15-én az általa épített Notre Dame Zárda hatalmas kertjében összegyűlt 20 000 főnyi hívőseregnek mondott szentmisét és szentbeszédet.

    Azzal kezdte, hogy a távozása óta eltelt két és fél év alatt „sok minden zajlott le felettetek és felettem is…” Majd az ország szomorú helyzetének ismertetése után arra intette a „kedves zalai és vasi hívek”-et, hogy: „Ha a hitetlenség polgárjogot nyer, fölséges, nyilvános hitvallás kell. Ha ölnek, fajtalankodnak, lopnak, rágalmaznak és még csak nem is rejtik, sürgessétek és érvényesítsétek a két kőtábla polgárjogát! Ha van pöffeszkedő és szemérmetlen korrupció, legyen tógája a hódító útra induló tisztességnek is!…”

    Szentbeszédét Szent Pál apostolnak a Filippi városában lakó hívekhez intézett kérelmével fejezte be: „Amiket tanultatok és vettetek, hallottatok és láttatok tőlem, azokat cselekedjétek és a békesség Istene veletek lesz…”

    Második zalaegerszegi látogatása 1948. szeptember 8-ára, Kisasszony ünnepére esett. Akkor, három és fél hónappal a letartóztatása előtt, már üldözött vad volt. A nővérektől elvett Notre Dame Zárda kertje már nem állott a rendelkezésére. A kommunista hatóságok a leggyalázatosabb eszközök használatától sem riadtak vissza, hogy a Boldogasszony Éve keretében a város főterén megrendezett ünnepségtől távoltartsák a híveket. Ennek ellenére óriási tömeg sereglett össze, hogy láthassa és hallhassa az ország első főpapjává lett egykori plébánosát.

    Mivel a rendőrség megtiltotta a mikrofon használatát, a prímás a plébánia erkélyéről beszélt. Beszédének magja az volt, hogy: „A Boldogasszony Évének áramkörébe kapcsolódjék be hittel, bizalommal és szerető ragaszkodással… az egész nemzet…”

    Az ünnepség befejezése után volt plébániája udvarán külön megbeszélést tartott a két zalaegerszegi egyházközség vezetőivel. „Én – mondta nekik a tanácskozás végén a vértanúságra elszánt hercegprímás – csak azt fogom tekinteni a jövőben, hogy mi a becsület. Nem akarom megérni, hogy – ha autómmal elhaladok valamelyik temető mellett – a halottak kiugorjanak sírjaikból és öklüket rázva utánam kiáltsák: Magyarok, hol a becsület?…”   

A veszprémi egyházmegyében    

    Veszprémi püspöksége csak egy és egynegyed évig tartott. Ennek a rövid időnek is a középső harmadát a nemzeti szocialisták börtönében töltötte: Veszprémben, Sopronkőhidán, illetőleg Sopronban.

    Az új püspök már első bérmakörútján végiglátogatta és végigprédikálta – az egyre sűrűbbé váló légitámadásokkal nem törődve – nagykiterjedésű egyházmegyéje tekintélyes részét. A nyár folyamán számos plébánián jelent meg – mintegy inkognitóban – bejelentés nélkül. A hívek közé elvegyülve figyelte és hallgatta az istentisztelet menetét és a szentbeszédet. Csak utána kereste fel a lelkészt, hogy közölje vele tapasztalatait és hogy megbeszélje vele, mit lehetne vagy kellene másként és jobban csinálnia.

    Börtönbe art került, mert az ősz folyamán egy emlékiratot készített arról, hogy nincs értelme a már elvesztettnek tekinthető háború tovább folytatásának. Ezt a memorandumot maga és a vele egyetértő dunántúli püspökök nevében személyesen adta át Budán Szőllősi miniszterelnök-helyettesnek. A letartóztatását elrendelő Schiberna főispán-hadműveleti kormánybiztos a főpásztoruk lefogása ellen tiltakozó papi munkatársai és papnövendékei közül is bebörtönöztetett 26-ot.

    Témánk szempontjából azért szükséges veszprémi fogságáról megemlékezni, mert a börtönben egy olyan kijelentést tett, amely egész prédikációs tevékenységét jellemzi. És nemcsak maga ragaszkodott a kijelentésében megfogalmazott szabályhoz, hanem a papjaitól is megkövetelte, hogy szentbeszédeikben ahhoz alkalmazkodjanak. A kijelentés, illetőleg szabály így hangzott: „A templom mindig az igazsághirdetés helye volt, és az is marad…”

    A kijelentés súlyát és értékét emeli az a tény, hogy nem elméleti megállapításként hangzott el, hanem feleletül a főispánnak egy büntetésenyhítésként tett ajánlatára.

    Egyik papjának s börtöntársának, Dr. Máhig János teológiai tanárnak a visszaemlékezése szerint egy alkalommal a veszprémi börtön udvarán csatlakozott hozzájuk a püspök és azt mondta nekik: „Fiaim, most ment el tőlem Moldoványi ügyvéd úr. Azzal az ajánlattal jött, hogy a főispán szabadon engedi papjaimat és kispapjaimat, engem pedig a sümegi püspöki palotába vitet, ahol a csendőrség házi őrizetben tart és onnan kormányozhatom az egyházmegyét. A feltétel az, hogy hirdettessem ki a templomokban, hogy a püspök önként távozott Sümegre… Erre én – folytatta a püspök – azt válaszoltam: Mondja meg a főispánnak, hogy máris intézkedtem: amelyik pap ezt ki meri hirdetni a templomban, azonnali hatállyal fel van függesztve. Mondja meg neki, hogy a templom mindig ai igazsághirdetés helye volt és az is marad. Valótlanságot nem engedek a templomban kihirdetni. A püspök pedig nem hagyja el híveit és székhelyét. Ilyen alkuba nem megyek bele…”

    Ugyanez a börtöntársa beszámol arról is, hogy a veszprémi fogházban a főpásztor 1944. december 10-én a folyosó végére felállított egyszerű oltárnál pappá szentelte a vele együtt raboskodó 10 utolsóéves kispapját.

    „Soha ilyen élményben – írja – nem volt részünk… Mint egy pátriákra, úgy szólt fiaihoz… Minden egyes szavából az első századok katakombai élete elevenedett fel bennünk. Vértanúságra elszánt határozottság, hazájáért való mély aggódás és kispapjai, valamint papjai iránti végtelen szeretet áradt minden egyes szavából. Aligha volt még ilyen körülmények között papszentelés. A történelem aligha tud hasonló példát felmutatni…”

    A főispáni ajánlat visszautasításának hamarosan következménye lett. A püspököt – papjaival és kispapjaival együtt – a sopronkőhidai fegyházba szállították és mivel a fegyház zsúfolva volt, egy hideg és üres, csak a földre helyezett szalmaszákokkal bebútorozott raktárhelyiségben helyezték el őket. Ott mondta el Mindszenty püspök a szentestén egy dísztelen fenyőfa köré gyűlt papi és kispapi rabtársai előtt életének talán legszebb és legmeghatóbb karácsonyi beszédét:

    „Édes jó Fiaim! Ezt a karácsonyt mindnyájan másképp képzeltük el. Ti a Szeminárium csendjében és én azt hittem, hogy körötökben ajándékosztással kedveskedhetem Nektek. De Isten nem így akarta. Ma osztozunk a földre szállt kis Jézus szegénységében. Ma jobban hasonlítunk Hozzá, mint bármikor máskor.

    Ma mindenki örül. Örülnek még az állatok is.

    Mikor diákkoromban otthon töltöttem a Karácsonyt, sohasem értettem meg, hogy mi az oka annak, hogy édesanyám minden ételből valamit a zsomborba tett és az állatoknak adta. Azt hittem, ez babona. Midőn azonban felszentelt pap koromban Zalaegerszegre kerültem és ott megláttam Maulpertsch festményét a kis Jézus születéséről, láttam ott az állatokat is. Tehát még azok is örülnek a kis Jézus születésének. Ekkor kezdtem csak megérteni jó anyám gondolatát. Karácsonykor örülnek az emberek és örülnek az állatok is. Örüljünk mi is, ha nem is olyan ez a Karácsony, mint a többi volt…

    Gondolatban mindnyájan hazaszállunk és ki-ki látja édesanyját, szüleit, testvéreit, vagy kedves hozzátartozóit. Én is látom drága jó édesanyámat, aki most fiáért és fiának a fiaiért imádkozik. Kétszeresen imádkozik ma értünk…”

    „A szentbeszéd után – folytatja a krónikás – mindnyájunkat megölet és boldog ünnepeket kívánt… Egyetlen szem sem maradt szárazon…”

    Ugyanez a szem- és fültanú örökítette meg a számunkra a püspöknek azt az elmélkedését is, amellyel az előbb szabadon engedett papjaitól és kispapjaitól elbúcsúzott.

    „Jött az utolsó elmélkedés – olvassuk a kéziratban –, melyet Püspök Atya tartott.

    Megköszönte hűségünket, a példaadást, megköszönte imáinkat és a jövőre is kérte. Buzdított bennünket, hogy éljünk hivatásunknak, legyünk igazi papok, szeressük szegény és szerencsétlen hazánkat és ne vonakodjunk feláldozni életünket Egyházunkért és hazánkért.

    Könnytől csillogó szemekkel hallgattuk szeretett Atyánk búcsúszavait, melyek végrendeletként hatottak ránk.

    Búcsúzó szeretettől áthatott szentbeszéde után valamennyiünket külön-külön megölelt, mi pedig könnyes szemmel csókoltuk meg kezét. Utána megáldott bennünket…”

    Karácsony után a püspököt és paptársait bevitték Sopronba az Isteni Megváltó Leányai központi zárdájába, ahol ugyan szintén őrizetben voltak, de a veszprémi fogház és a kőhidai fegyház után mégis aranyéletük volt, mert a kedvesnővérek gondoskodó szeretettel vették körül őket.

    A veszprémi fogházban pappá szentelt teológusok itt a soproni zárdában mutatták be első szentmiséjüket. „Az újmise napján – olvassuk a szem- és fültanú beszámolójában – az újmisés mindig püspök atyánk mellett ült az asztalnál. A püspök atya minden egyes újmise alkalmából ebéd alatt beszédet mondott. Beszédei szebbnél-szebbek voltak. Soha ismétlésekbe nem bocsátkozott. Beszédei bátrak, határozottak voltak. Nem érdekelte, hogy csendőreink jelenlétében mondta el azokat. Csak egyik beszédéből idézem a következő megállapítást: „Édes Fiaim! A német kultúrharc idején egymás után börtönbe vetették a püspököket és papokat. A nép a kormányintézkedéseket már komikusan fogta fel és ezért a bebörtönzött püspököket és papokat elnevezte Sperling-nek (veréb). Hát, Édes Fiaim, Ti vagytok a mi kis Sperlingjeink…”

    „Szinte minden beszédében volt valami, amivel bírálta, vagy nevetségessé tette a rendszert…”

    Ő maga csak 1945 áprilisának a végén érkezett vissza Veszprémbe, ahonnan néhány nap múlva Dél-Somogyba utazott egy egylovas szekéren, hogy vigasztalja és erősítse az orosz frontkatonák garázdálkodásától és embertelenségétől legtöbbet szenvedett híveit. Május végén pedig részt vett Budán a háború utáni első püspökkari konferencián, amelynek a körlevelét az elnöklő Grősz József kalocsai érsek megbízásából ő fogalmazta meg. 1945. szeptember 15-én a veszprémi egyházmegye északi részében végzett bérmaútján értesült a püspök arról, hgoy XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki.

    Már mint az ország hercegprímása kereste fel bérmakörútjának utolsó állomását, Pápát, ahol – miután a bérmálkozókhoz intézett szavait befejezte –, rövid szózatot intézett a nemzethez. „A katolikus egyház – mondta többek között – itt a magyar téreken vészelt át minden vihart ezer év óta. Nem bújik el ha vihar van felvonulóban, hanem mindenütt ott van a magyar néppel a magyar népért…” Majd a Szent István megkövezését ábrázoló oltárképre mutatva minden magyart arra kért, hogy „kövessék az Egyház első vértanúját a megbocsájtás és szeretet gyakorlásában…”

– folytatjuk –