Féja Géza: Babits Mihály

250px Babits Mihaly Radio 19351920 óta lassan, de szívósan és egyre határozottabb odaállással akkora tábor sereglett köréje, aminőre Kazinczy óra nincsen példa. Ady szuverén egyénisége lehetetlenné tette, hogy írókból rekrutálódjék a testőrsége, Babitsnak azonban szüksége volt a testőrségre, mindig reszkető s katasztrófák előérzetében lúdbőrző életérzése követelte, hogy maga köré szervezze a fiatal nemzedék számban jelentékeny részét. Ady halott volt, Móricz Zsigmonddal mereven szembehelyezkedett az uralkodó közvélemény s a hajsza ki-kiújult ellene. Babits azonban már a forradalmak után írt riadt védekezésében bebizonyította, hogy egyénisége nem lesz új hősi tömörülésnek fáklyája, még mécsese sem. Az öncélú szellem álláspont, az ártatlan elefántcsonttorony mindig hamarabb kap türelmet a hatalomtól, mint a szablyára emlékeztető penna; az emberrel, a fajtával, a közösséggel eljegyzett szándék. Babits nem gondolta át mindezt tudatosan, csupán reszkető életérzése kergette föl az elefántcsonttoronyba, ámbár ifjú testőrei már tudatos és bölcs elhatározás alapján kúsztak utána, biztosítókötelekkel a derekukon.

    Babits büszke volt az elefántcsonttoronyra, a „tiszta irodalomra” s a „szellem öncélúságára” hivatkozott szüntelenül. Ám vizsgáljuk meg tárgyilagosan: állásfoglalása csakugyan annyira a „tiszta és öncélú” szellem jegyében fogant, mint hirdette? Aligha! Szellem mindenesetre „steril” volt s ezt a „sterilitást” használja fegyvernek az intellektuális hajlamú birtokbanlévők és kultúrkodásig „finomult” honi nagypolgárság szövetsége a tömegek vérben és sárban, nagyszerű nedvekben s tragikus latyakban született vágyai, álmai ellen. Babits is fegyver, érv, bűvös szó az említett társadalmi szövetség fegyvertárában az újuló élet „rémségei” ellen. Sohasem is tiltakozott, hogy az legyen; ellenkezőleg: nemcsak testőröket szervezett, hanem szektát is alapított; a mellé-állás minden időben tüntetés volt bizonyos társadalompolitikai eszmék nevében. Babits elvont, vázszerű eszményei, a levéstől, a vérben s mocsokban történő születéstől való beteges remegése, öncélú perverzitása, a visszatarthatatlan történelmi fejleményekkel szemben érzett dekadens-polgári iszonya zászló volt és ma is zászló nagyon világos érdekeket szolgáló társadalmi csoportok kezében. Ő az a kultúra, melyet a honi nagypolgárok és intellektuális udvari embereik életfeltételként tisztelnek és dicsérnek. „Tisztasága” tehát nem különc más, lenézettebb költők tisztaságánál. A különbség mindössze annyi, hogy az utóbbiak inkább birtokon kívüli tömegekben v álnak mozdító és éltető erőkké.

    Babits nemcsak író volt, hanem irodalompolitikus is; utóbbi szerepében csaknem „nagyobbvonalúnak” mutatkozott. Ady úri hanyagsága, Móricz folyton bugyborékoló teremtőereje lehetetlenné tette, hogy irodalompolitikus váljék belőlük. Az irodalompolitika mindig csonka tehetségeknek, vagy megcsonkított életeknek, Kazinczyaknak, Gyulai Páloknak és Babits Mihályoknak menedéke. Az irodalompolitikus mindig kárpótlást keres teremtőerejének hiányaiért, tehát végzetesen mardosó egyéni hiányérzet betöltésére törekszik; ilyen hiányérzet dúlta Babits Mihályt is. Megváltásként hullott ölébe a Tőke kövér ajándéka, egy valóban gazdag irodalmi alap kurátorsága, tehát a hatalom, melyet különben annyira félt és vádolt, ha más kezében látta. Félelemérzetei ellen ő is csak hatalommal tudott védekezni, a „béke” fegyverével, a Tőkével, melynek illata hódolók seregét gyűjtötte köréje. Szomorú szokássá vált a magyar irodalomban, hogy a Babits kezelte díj várományosai, vagy jutalmazottjai elragadtatástól vonagló panegyrist írtak a Kurátorról, mint Költőről. Az egykorú közlönyökben föllelhetők ezek az áradozások, egykor szomorú táncok az „aranyborjú” körül. A díj eléggé sokfelé futott és lassan ként a díjazottak serege irodalmi táborrá növekedett. E tábor tömjénező himnuszai feledtették Babitscsal, hogy a magyarság szélesebb rétegei érdeklődés nélkül mentek el kirakata mellett. Idegenséget, betegséget, erőszakoltságot éreztek benne, az ifjabb nemzedékek pedig már tudomást is alig vettek róla. E szomorú, de kétségtelen tényt ellensúlyozta az „udvar”, a meghódított irodalmi élet, a nagysikerű irodalompolitika, a hivatalos vélemény jóváhagyó kegyessége, a kis intellektuális kör Babits-szertartásai.

    Az „udvar” végső eredményben Babits Mihálynak ártott a legtöbbet. Babits kétségtelenül jeles író és érdekes szellem. A tömjénezők émelyítő magatartása azonban elriasztotta tőle az olvasókat, elsősorban a magyar fiatalságot. Túlzó kritikákat váltott ki, melyek kétségtelen érdemeit se m voltak hajlandók észrevenni. Babits kiszorult a magyar tudatból, a jövendő méhéből, az ocsúdó nemzedék érdeklődéséből. Ma is, ha a „Magyar Csillag” Babits-számának íróihoz hozzászámítjuk családi és baráti kapcsolataikat, a Babits-szekta csaknem teljes. A szektában természetesen hiába keressük a magyarságnak, mint kultúrközösségnek valódi elemeit.

    Az Ady utáni nemzedéknek különösen kapóra jött Babits, mert Ady árnya ólomsúllyal nehezedett reá. Hiába tartottak énekpróbákat a lírai Niagara lábánál, az eredmény mindenképpen kétségbeejtő volt, ellenképet kellett tehát csinálniok és ellenképnek Babits Mihály volt a legalkalmasabb. Babitsban érthető zseni-iszony élt, – a „tehetség” jól rendezett, eszesen csoportosított érvdandárait küldötte a nagy teremtők ellen. Közismert Petőfi-iszonya, Adytól való idegenkedése, Móricz Zsigmondnak teljesen indokolatlan lenézése. Juhász Gyula magyar mitológiája is izgatta. Szabó Dezső legjobb megnyilatkozásaival szemben is ellenszenvet forralt. Babits „mester” volt, a művész és a mesterember érdekes keveréke, a szívós szorgalom, az aggályos műhelymunka hőse, a szakmaszerűség boldog-boldogtalan birtokosa, a költőcéh érdemesült atyamestere. A nagy magyar lírikusokból mindig láva szakadt fel, mely eltörölte és újjáteremtette a világot. Babitsból sosem tört föl ilyen elemi ömlés, tehát esztétikai rendszert, irodalompolitikai dandárt szervezett ellene, toborzása kapóra jött mindazoknak a fiatal tehetségeknek, akiknek teremtőereje, ha olykor másirányú is volt, de másodrangúságában és másodrangúság „erkölcsében” vészesen hasonlított Babitshoz. Ady emlékét, az Ady-nemzedék legjobbjainak életművét nem az ellenfelek keverték gonosz hír hálójába, hanem a Babits körül sereglő irodalmi testőrség. Babits nyíltan sohasem vett részt ebben a hadjáratban s ez bizonyítja, hogy mennyivel különb volt a körülötte sereglő irodalompolitikai hadnál.

    Babits első kötete, a „Levelek Iris koszorújából”, mindjárt első lapjain a tanárt juttatja eszünkbe. Szabó Dezső kegyetlenül szatirikus tanulmányt írt Babitsról ilyen címen: „Tanár az irodalomban”. A tanulmány túlzó és sok tekintetben elfogult, de alaptétele feltétlenül helytálló. A fiatal Babits Mihály nem teremt, hanem körülír, magyaráz, esztétikai leckéket tart, mint az ifjú tanár: egyetemi műveltségének tárházával kérkedik. Versei kínosan szabályosak, eleinte még a hagyományos és nagyszerűen „tomp” magyar asszonáncot is gondosan kerülte, tanáros szigorúsággal tökéletes külső csengésre törekedett, így jutott el a „nesztelen-meztelen”, „szintén – mint én” és másefféle kínosan csengő rímpótlékokhoz, a csupán megfelelő csengésük kedvéért versbe tuszkolt szavakhoz, melyek mesterkélten feszítenek, mint a ruhába gyömöszölt lószőr. Csupa formagyakorlat, néha már a régi iskolák kötelező versgyakorlatait juttatja eszünkbe s nem tudjuk a versről, hogy a tanár írta mintának, vagy a mintadeák penzumnak? Mindaz, ami a fiatal Adyban eredeti élmény, Babitsnál erőszakoltság. Ami Adyban megélt élet s birkózás mitológiai erőkkel, kozmikus sejtelmekkel, Babitsban képzelgés; „helyzetversek” tömege szakad ki belőle, de a helyzet általában érdekesebb és lényegesebb, mint a költői erő, mely betölti. Csupa lírai „fogás”, formai mutatvány, többé-kevésbé érdekes bűvészkedés, – később epigonjaiban ezek a vonásai érvényesültek s pusztítottak legjobban. Visszaél a szavak testével és lelkével, erőszakot követ el rajtuk, puszta csengéssé alacsonyítja őket; ez az erőszak különben életének egyetlen erőszakossága, félénk és suta lénye ezen a területen kárpótolja magát „szenvedőleges” szerepéért, de busásan.

    Szerelmes versei az át nem élt, az elképzelt szerelem dalai; lírai pótszerek. Magyarságélménye – „Turáni indulója” – olyan, mint Feszty Árpád körképe a honfoglalásról. „Gáláns ünnepség” címen ír verset; Csokonaira gondolunk és elfacsarodik szívünk s ízlésünk, nyoma sincsen itten Csokonai természetes gráciájának, hanem a művirág papírszirmainak szabályos zizegéseit halljuk:

„Mint vázájábul kibimbul
dagadozó krinolinbul
s műredőkben veti szét,
illik néki a minét.”

    Bizony: „Műredőkben veti szét”…

    A leíró s körülíró jelleg második kötetében – „Herceg, hátha megjön a tél is” – tovább uralkodik, de a költő nem bír eredeti leíróhangot teremteni. A magyar leíróvers pazarul gazdag: Csokonai tarkasága, meglepetéssel teli képalkotása, Petőfi szárnyaló nagyvonalúsága, Arany érett őszi képei jutnak eszünkbe, ám Babits más: egyhangú, mint a tücsök. Egyhangú és szétfolyó, versek tömegével próbálja elrebegni mindazt, amit Ady egy-egy képpel, olykor jelzővel fejezett ki. Második kötetében különben már szaval is, Ábrányi Emil hatásának finom nyomaira bukkanunk; iskolai ünnepélyekre és a tanár végzetére gondolunk. De kísért Ady is, az Ady-gesztusok bár eltorzulva, de lépten-nyomon felbukkannak Babits verseiben, például az önszánalomból és az önszerelemből, Ady nagyvonalú lírai prózaiból milyen suta mozdulatok lesznek. Legérdekesebb vonása mindenesetre csillapíthatatlan formai éhsége, azt hiszi, hogy nagy költővé válik, ha minden külső formát megnyergel és engedelmessé tör. Eleitől fogva nagyarányú formátumra tör, törekvése formai téren nemegyszer sikerül is, csak az életanyag híg és vékonypénzű, mely a formákat betölti.

    Lírája a harmadik kötetben, a „Recitatív”-ban mélyül el. Mindjárt első versében végre emberi érzés szólal meg, eredeti élmény, őszinte hang: messziről, Fogarasról üzen a már zászlót lengető irodalmi forradalomnak. Levelet ír „Tomiból”, vidéki „száműzetéséből”, az eldobott hangszer néha már hörgő hangján meg szólani, zengése kissé vad zengés, de mennyire jólesik a csiszolt szokványosságok, a lírai közhelyek végtelen sorozata után; Fogarason mélyül el némiképpen magyarság-élménye is. A hamis hang ebben a kötetben is gyakorta kísért, mindig hamisan szó, ha „banális”, tehát örök és egyetemes emberi dolgokról énekel, életének vészes élmény-szegénységét hiába akarja leplezni lírai pótszerekkel, gondosan összegyűjtött irodalmi hatások színező lecsapódásával. Ott válik érdekessé, olykor megrázóvá, ahol szabadabban ömlik, ahol napfényre merészeli hozni érzéseinek és vágyainak patológiáját. De ritkán merészeli, ránehezedik a hagyomány lomtára, így: Arany János legkedvezőtlenebb vonásai hatottak rá: a praeceptori magatartás, a tanító és magyarázó fontoskodás. „Hiszekegye” például polgári használatra írt bőbeszédű panteista világmagyarázat. Művészi gyávasága általában megdöbbentő. Érzi elfojtott, lappangó katolicizmusát, de ő „modern”, tehát alig merészel beszélni róla. Babits gátlása nem a szemérem volt, mint Arany Jánosé, hanem a gyávaság és a félelem. „Korszerű” is akart lenni, meg időtlen is és kétségbeesetten érezte, hogy egyiknek sem jó. Egyszerre nagyot szökik lírai láza és verseinek színvonala, ha önkínzásairól és rémületeiről, patologikus alkatáról ír, így midőn a maga titkolódzó, félelemmel és reménytelenséggel telített életérzéséhez formálja a világot, vagy pedig az „Ősiz harangozóban”, a lidérc-világról s a lidérc-istenről, tehát saját igazi mítoszáról írt versében. Életérzése ilyenkor felszabadul, képei frissülnek, ifjodnak, megszületik a rémület világképe, bár a költő túlzott tudatossága most is ólomszárnyként nehezedik ihletére. Mégis ezekben a verseiben nagy versszakokat találunk:

„Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassú lidércnyomás,
de legcsodásabb látomásunk
te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
érclelkeddel lelkünkre fekszel,
századok ülnek el, és növekszel.”

     

    Ebben a kötetében jelentkezik Ady-élménye, Adyval való keserves első vívódása, melyet őszintén és bátran bevallott. A „Recitatív” mindenesetre az Ady-nemzedék egyik legérdekesebb, legnyugtalanabb tehetségének a könyve. A kötet verseinek egyrészét már a világháborúban írta s éppen úgy állást foglal a világháborúval szemben, mint Ady Endre, mégis a két állásfoglalás között döntő különbséget fedezünk fel. Ady humanizmusa szembefordult a háborúval, de ősi s elemi életanyagból teremtett szervezete bírta a háborút, érezte, hogy az emberáldozat tragikumát a végzet beleszámította a maga kozmikus programjába. Nem helyeselte és az élet tisztább megfogalmazására vágyott, de a „rémség” legmélyebb hangjait szólaltatta meg. Babits az urbánus-polgári intellektuelek programszerűségével és egyhangú szűkölésével szegült a háború ellen, nem pedig az egész ember megrendülésével. Legnagyobb háborús versének olvasása közben egyszerre csak mellbeüt egy kiagyalt, erőszakolt műszó:

„vadak asszonyai, vadakká
imuljatok, őrjítő, őrült
imában!”

     

    Az „imuljatok” egy csapásra megsemmisíti az őszinteség illúzióját. Babits életének legmegrázóbb perceiben is élményszegénységét érzi, kiugrik a révület sűrű légköréből és a mesterember gondosságával pótanyagot gyárt. Ady új szavakat, kapcsolatokat teremtett, Babits pedig csinált…

    Hasonlítsuk azokhoz a költőkhöz, akik hatottak rá, akiktől kölcsönzött s az eredmény kétségbeejtő. „Kakasviadal”c. versét Kölcsey Ferenc „Vanitatum vanitasának” tagadhatatlan hatása alatt írta, csaknem másolta, ám a másolat fölötte halvány, Kölcsey élménye szánalmas szójátékká töpped benne, keservesen összeragasztott szavak tömörülnek mondattá, csaknem minden sorában az egyhangúság holtpontja kísért. Elszigetelten nézve: Babits érdekes lírai jelenség, de félelmetesen eltörpül, ha a magyar líra sodrába helyezzük.

    A háború végén s a forradalmak idején Babits teljesen megzavarodott, magatartása és költészete példázza legjellegzetesebben a gyökértelen, ide-oda hajladozó intellektuelek sorsát. Félt az időtől, a száguldó történelmi eseményektől, vádolta őket, hogy miért merészkedik fel hangjuk egészen az elefántcsonttorony utolsó vakablakáig, de ugyanakkor együtt is szeretett volna száguldani velük, örök kísértője volt Ady magatartása, Ady roppant igénye, ellen szegült ugyan, de hasonulni is próbált hozzá. Beteges kettősség, lelki hasadás kínozta egész életében; ezt az élményét vetítette ki „Gólyakalifa” c. regényében; kivetítette, mégsem szabadult meg tőle.

    Az ellenforradalom annakidején hajszát indított Babits Mihály ellen is, ennek a hajszának köszönheti, hogy ismét mélyebb hangok szakadtak fel belőle, vallott és vádolt, akár Ady Endre, a vád igaza azonban nagyon kétségesen hangzott Babits ajkáról, a vallomás pedig gyanúsan vékonypénzű volt. Tudatosan s öntudatlanul a késő Vörösmarty tragikus pátoszát öltötte magára ebben az időben, természetesen az öregedő Vörösmarty tökéletes emberi felszabadulása és nagyvonalú egyszerűsödése nélkül. Még ekkor is túlságosan tudatos és sajna, tudákos hang zavarta a vallomás tisztaságát. Mindenáron intellektuális rendeződést kívánt, midőn az létezés mozdult és háborgott. Az intellektuális vajákos csodálkozott, hogy ezüstnyelű pálcájának hadonászására és szellemének fuvallataira nem hederít az élet. Éppen ezért akaratlanul is bizonyos komikus hatást keltenek Babits „legmegrázóbb” versei, melyek különben a „Nyugtalanság völgyében” láttak napvilágot.

    Következő kötetét, – „Sziget és tenger” – már előszóval súlyosbítja, prózai vallomást mond benne az intellektualizmus mellett, mintha egész költészete nem hasonszőrű vallomás volna, de Babits intellektualizmusa nem az egész emberből épült, hanem patologikus remegéseiből szűrődött s a szellők martaléka lett, mint az ökörnyál. Harcot hirdetett, de megnyugtatta a Hatalmat harcának „ártatlanságáról”: „harcom nem megy túl a józanság vonalán”, – ám megfeledkezett az önként felvetődő kérdésről, hogy a nagy költő mikor volt „józan”? A művészet arisztokratizmusa mellett foglalt állást: „Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenki-, csak a magasabb lelkeké”. Nagy költő sohasem szabta ilyen szűkre emberi igényét; Babits arisztokratizmusa gyengeségének takarója, a belső csonkaságnak nem is olyan hímes rejtegető palástja.

    Babits, midőn ezt a vallomását tette, válaszúton állott. Egyre-másra jelentkeztek a fiatalok, fölcsendült Erdély természetes hangja, József Attila mély zengése, a fiatal Szabó Lőrincnek még szűzi kozmikus orchestere. Babitsban egy pillanatra fölrémlett a szándék, hogy vissza kellene térnie az egyszerűbb és természetesebb költői hanghoz, az élet közvetlenebb és őszintébb átéléséhez, de azt is érezte: ha lemond patológiájának kifejezéséről és formai mutatványairól, egészen elszürkül az életteljesebb fiatal hangok között s nem lesz öregedő csiripelésének létjogosultsága, ezért döntött az irodalmi „arisztokratizmus” mellett, az egészséges hangú utódokkal szemben rafinált, fölényeskedő öreg praeceptor maradt, folytatta a lírai mutatványosságot, a kötéltáncot. Babits nem mert visszatérni az egyszerűbb, egészségesebb költészethez, de a maga bonyodalmas, patologikus mondanivalójának sem bírt eredeti formát teremteni. Jellegzetes „utánzengő”, lírai visszhang. Kész s kemény cellákba törte élményeit, holott olykor az élmény különb volt a cellánál.

    Versei egyre szakadozottabbakká váltak. Idegesen tördeli élményeit, így próbálja egyre egyhangúbb mondanivalóját érdekesebbé, eredetibbé tenni. Rádöbben formai tragikumára is, a döbbenet azonban nem alakul teremtő erővé benne, nem tud eredeti formát szülni, hanem a döbbenetből lírai idegláz lesz, ezért válik olyan szaggatottá költészete. Erőszakolt sorvégek és kínosan gondos rímek igyekeznek rendben tartani az idegesés agyonzaklatott költői beszédet, mely mint a sivatagi csermely, rendszerint kétségbeejtő szürkeségbe, vagy terméketlenül izzó reménytelenségbe vész. Az élettől elszakadt intellektualizmusnak valóban nagyszabású vallomása Babits Mihály, értéke, mint jelenségé, nem közönsége. Egyedül képviseli a magyar irodalomban ezt a hangot, a többi hasonló kísérlet térdéig sem ér. Méltatandó költő tehát, epigonjai és testőrei azonban Nagy Példává fújták, mértékké tették, holott csupán a gyökértelen intellektualizmusba fulladó értelmiség és a dekadens nagypolgárság költője, eszménye s életelve.

    A húszas évek után mindent elkövet Babits, hogy kendője fehérre mosott, gondosan vasalt és ünnepessé keményített legyen. Magyarság-élménye is egyre sűrűbben kidugja a fejét, furcsa élmény: elharapott vádaskodás, közhelyszerű helyzetkép, peaeceptori jóraintés, tanáros fontoskodás elegyedik benne, a régi magyar líra mélyzöngésű alaphangjainak paródiája, torz visszhangja, bizony: szánalmas utánzata. Emellett: állandóan a „kor” és a „korszellem” ellen inal, de a válságos pontnál ügyesen szökik egyet s mellette rohan el. Tagad mindent, ami nem öncélú intellektualizmus s élettől elvonatkoztatott „szellemi” játék. Tiltakozása a „kor” ellen érthető lenne az egész ember nevében, Babits öncélú intellektualizmusa azonban maga is antihumánus, gyermekes fapuska, a „szörnyetegek” ellen, mert maga is szörnyeteg, csak gyáva, béna és tehetetlen.

    Babits nem jött rá, hogy a szavak is élőlények, nem szabad tehát visszaélni vélük, mert pártütők lesznek és visszaütnek. Babits az ütések fájdalmában azután iránytalanul vádol, lelki hadonászást visz véghez, idegrohamba esik, ám ezek a vádak s rohamok egyre egyhangúbbakká válnak, mint a gyógyíthatatlan betegség eleinte tragikus hatású, később szomorú megszokottsággá váló jelei. Az öregedő Babits jeremiádjai évről-évre szürkébbek, unottabbak és érdekesen példázzák a vádló gyengeségét, betegségét, kóros zavarait, de semmiképpen sem az igazát.

    Mindhalálig hű maradt a nagykezdőbetűs szavakhoz, melyek intellektuális mitológiát jelentettek neki, valójában: papírból vágott „ősképek”. A nagybetű az jelezte, hogy ne a valóságra gondoljunk, hanem valami emberfeletti létezőre, az utóbbinak értelmét azonban nem fejezte ki, még csak nem is éreztette a vers. Ezek a nagykezdőbetűs szavak, a maguk ürességével s mutatós külsejével: Babits tétova, rémült, zagyva egyéniségének leleplezői. Az utókor olyasféle derültséggel szemléli majd őket, mint Szabó Dezső retorikájának leggyengébb lapjait.

    Legegyénibb hangja mégis a hisztérikus, rángó, szakadozott, hol szétfolyó, hol pedig ideges görcsökkel formába merevedő vers volt:

„Húsok! Különös szigetek! Ez a cica s én magam s a távoli édes
meleg oáz: kedvesem teste, kire szívem éhes:
hús, hús, eleven hús! világnak magva, mag,
mag, mag,
mag, plánta, fa, erdő és folyó! jövőbe folyva e bús
kőpartok közt. – (S mi szétfreccsent kis húshullámok! éhes
cicám!) hús, hús! Gyönyör és erő fő Fókusa! édes
és rettenetes! önmagad fia és tápláléka! hús,
hús, hús……

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ __ _ _ _ _ _ _ ”

    A praeceptorkodás néha a népiskolai tankönyvek színvonalára süllyeszti:

„Mily varázstükör ez! kedvesem nézz körül,
mint dús mezők fölött gazdák szemei néznek:
Minden kis résznek itt van szem, aki örül,
de ki fog örülni, ha mi nem, az e g é s z n e k
?”

    A késő Babits sem maradt hűtlen a leíró vershez, de a magyar költői leírás nagyvonalúságát hiába keressük verseiben, leíróművészete mit sem fejlődött első kötetei óta, a régi lemezek forognak, muzsikálnak, csikorognak némi változatossággal. Babits lényegében fejlődésképtelen költő volt, csak variált, kombinált, permutált, rázta a vén kaleidoszkópot, ám a változatokon egyre jobban átütöttek az alapformák szokványai, költői reménytelenségei.

    Később katolicizmusa határozottabban előtérbe tört, ekkor győződhettünk meg, hogy mégis jobb lett volna sejtelmesen a tudat hátterében pusmognia, mert a felszabadulás egyben szomorú leleplezés volt: Babits katolicizmusa is szokványos és külsőséges, némi áhítatos előkészület után az egek felé tárja karjait, dicséri a magasságot, példázatot mond a magasba emelkedés üdvös voltáról s valaminő bizonytalan, szétfolyó istenélményre hivatkozik. Tegyük hozzá, hogy a végtelenül gazdag katolikus szertartásoknak legkezdetlegesebb formáját alkalmazza, legalacsonyabbrendű élményeit szólaltatja. Babits katolikus versei semmivel se mélyebbek, vagy magasabbrendűek a kor kifejezett katolikus költőinél, akiknek teljesítményét pedig a „Nyugat” vagy agyonhallgatta, vagy pedig lesújtó kritikában részesítette.

    Az iregedő költő olykor, lucidum intervallumként, határozottan érezte a közeledő kegyetlen emberi válságot, néha egy-egy villanással a lényegéhez is férkőzött, de gyökeréhez mélyedni már nem tudott. A „lucidum intervallumok” közé tartozik az a verse is, melyben mégegyszer hitet tesz Ady mellett, bebizonyítja, hogy mégis a „nagy nemzedék” fia:

„…Mi kár, ha fáj a kéz,
amely a Lámpát tartja és takarja
a szél elől, mely minden fényt kiolt?
csak legyen új kéz, addig tartani,
míg ez omlásba süllyedt nemzetet
a lengő láng nyomán a szakadékban
meglelik a nap csákányossai,
kéz, tartani, s lehellet, szítani,
hogy úgy lobogjon, mint mikor ama
kuruc tüdő fútt rá s ama dacos kar
intett vele Isten felé: Ady!”

    Vallomása elárulja, hogy Babitsban olykor volt önfeledkezés, hősi költői odaadás, ritka nagy erény, mely tanítványaiból és epigonjaiból, még a legjobbakból is teljesen hiányzik.

    Az öreg költő rengeteget prédikált, – az iskolamesterből költői „hitoktató” lett, – magasba bámészkodott és lebegő, bizonytalan eszmevázakba kapaszkodott. A költői odaadás, melyről az elébb beszéltünk, ritkán ihlette Babits Mihályt, tehát a valódi vallásosságnak, az igazi költészetnek alapvető elemét fukarul mérte neki a sors. Odaadásába rendszerint bizonyos intellektuális fenntartás, maró kétely és kesere-savanya érzés vegyült. A dekadencia gyermek ő, de a nagy dekadensek gazdag emberi rothadása nélkül, nem gyújtott testéből máglyát, nem adott szállást a bűnöknek, kéjeknek s a részegítő démonoknak, csak képzeletben nászkodott vélük.

    Hívei eget s földet rázó esztétikai tüntetést rendeztek, midőn „Jónás könyve” című hosszadalmas költeménye megjelent. Az utókor alig érti majd a körötte s miatta rendezett esztétikai ájuldozást, mert ez az írása mutatja legnyíltabban, hogy öregedő korában verse prózává fakult. Különben: hűen, helyenként laposan versbe szedte az Ószövetségnek Jónásra vonatkozó részét s korszerűen célzatos visszhangot, „utóhangot” fűzött hozzá. Ady ószövetségi verseire és élményeire gondolunk és nem értjük e Babits-hattyúdal magasztalását. Úgy vagyunk ezzel a költeménnyel, mint általában vallásos verseivel, Ady ószövetségi költeményei mellett éppen olyan dilettáns kísérleteknek tetszenek, mint katolikus versei Ady Krisztus-verseihez mérve.

    Babits Mihály sokkal különb prózaíró volt, mint költő. Ha lényegesen kevesebbet ír, ha aszúvá érleli élményeit s inkább prózára veti magát, sokkal gazdagabb hagyaték marad utána. De Ady példája vonzotta és nyugtalanította, a valóban Nagy Pálya, ám Babits csupán ideges vonalakat írt a magyar látóhatáron, mulandó nyomokat hagyott a homokon. Lírai kísérlete tiszteletreméltó, de kétes értékű, annál lényegesebb alkotás „Halálfiai” c. regénye, melynek nemcsak irodalmi értéke, hanem hungarológiai jelentősége is elvitathatatlan.

    A „Halálfiai” félig-meddig önéletrajznak is tekinthető, mert a költőről jóval többet árul el, mint versei. A regény Imruskája: Babits Mihály; sorsuk azonos: mindketten a „nagy bűn” nosztalgiájától, a lucskos, véres, vad élet vágyától űzettek, szabad, gáttalan élmény-habzsolásra vágyakoztak, de mint elítélt nemzedékek s halálra szánt társadalmi réteg utolsó sarjai, akiket már nem lendít bátor és szabad életerő, vissza kellett húzódniok, önmagukba kellett töppedniök, kétségek kínzókamrájában kellett napjaikat tölteniök, életlángjuk csak pislákolhatott, de nem lobogott magasra, így parancsolta a végezés, az öngyilkosságnak ezt a formáját szabta reájuk a sors. Imruska–Babits ifjabb családtagjai valamennyien ugyancsak elpusztítják magukat, bár más módon, gyors, hősi, de terméketlen lobbanással; az élet tőlük sem akar folytatást. Csak az öregek maradnak meg, Döme bácsi és Cenci néni, mint a megfeketedett, érzéketlen arcú, vén házi istenek, akik mindent látnak, mindent tudnak, de nem változtathatnak azon, amit a magasabbak szabtak.

    A magyar nemesség utódjának, a dzsentrinek haláltáncát sokat megírták. Babits azonban egy igen csekély figyelemre méltatott rétegének, a hivatalnoki sorba rét köznemességnek életét leplezte le. Ezek az emberek csakugyan polgárosodni próbáltak, de nem bírtak új közösséggé tömörülni. Az „úri rend” és a tényleges polgárság között lebegtek, ütődtek s morzsolódtak, a végzet karja éppen úgy elérte őket, mint a kúriákban rekedteket. A századvégi vidéki-úri hivatalnok-társadalomnak a „Halálfiai” az egyetlen eposza. Mennyi jellegzetes figura jár-kél benne s az életszövevény milyen gazdagon bontakozik lapról-lapra. A nagy eposzok nyugalma honol a regényben, nem aprólékos, de nem is elnagyolt, az író keze mindvégig határozott, biztos vonalakat húz, az élet eredeti atmoszférája a maga teljességében menti művének lapjaira. Intellektualizmusát itt sem tagadja meg, az élet benyomásaira itt is elsősorban intellektusával rezdül, elárulja, hogy legdöntőbb élményei olvasmányai voltak, de mégis: az intellektuális gátakat áttöri az élet mély hullámzása, gyermekkori zsúfolt élményanyaga. Babits gyermekkorában érintkezett utoljára a szélesebb és elemibb élettel s ebben a művében gyermekkora árad fel, szerencsésen ellensúlyozva a „poeta doctus” és a tanár kifogyhatatlan könyvélményeit, intellektuális visszhangjait.

    Az emberi sorsok felett itt is nagykezdőbetűs intellektuális mitológia lebeg: a Hiúság, a Vágy, a Kaland, a Kéj, a Kíváncsiság, stb., de a vázszerű mitológiai képletekbe most az egyszer eleven élet, forróság, lázadó vér és langyos bánat költözik. Ebben a művében nem hajtotta az írót mesterségesen felcsigázott igény, előre kiagyalt formátum s hiúság, nem nyomta Ady roppant példájának teljesítménye és súlya, egyszerűbb, őszintébb és igazabb merészelt lenni. A jövendő Babits Mihályt elsősorban, mint a „Halálfiai” íróját tartja majd számon.

    Prózájának alkata sokkal szerencsésebb, mint költeményeié. Mondatait kecses, szép, szabad zene ringatja. Meleg pannon édesség hullámzik benne, folyton az őszi gyümölcsök értettségét juttatja eszünkbe. Ilyen édes, meleg nyelven írta fiatal tanulmányait is, melyeket a világháború derekán „Irodalmi problémák” c. kötetében bocsátott közre; ez a könyv legértékesebb tanulmánykötete. Ám az „Irodalmi problémák” távolról sem olyan hiteles érték, mint a „Halálfiai”, inkább irodalompolitikájának kibontakozása szempontjából érdekes. Első tanulmánya a magyar irodalom nyugati vonatkozásairól szól, tehát a „Nyugat” folyóirat polgári-intellektuális vonala számára írt programtanulmánynak tekinthetjük. Magasrendű és szellemes írás, de végzetesen egyoldalú, a magyar irodalomban mást sem lát, mint Nyugat szellemi mozgalmaira válaszoló feltétlen és készséges visszhangot. Kitűnő és megértő Vörösmarty-tanulmánya: védőbeszéd a saját költészete mellett. Egy másik tanulmányában Arany Jánost szegezi Petőfi ellen: Arany János itt Babits, Petőfi pedig Ady. A kor nyílt és lappangó küzdelmei, mint látjuk, Babits tanulmányait s írói állásfoglalását is alaposan áthatották, képmutatás tehát a „tiszta szellem” mértékévé tenni, „sárarany” bizony ő, sárosabb, mint Ady, Juhász, Tóth Árpád, Kaffka és Móricz Zsigmond. De lényét színjátszó intellektuális hártyával vonta be, ám ez a hártya nem téveszt meg minket.

    Későbbi tanulmányai méginkább irodalompolitikai megnyilatkozások, amint a világirodalomról szóló könyvét is hasonló szándékok járják át: egyirányú kultúrába akarta bepréselni szellemi életünket, a maga igazolását kereste a világirodalomban és saját helyzetéhez, „uralmához” mérte a magyar irodalom jelenségeit. Ebben a vonatkozásban, hatalmának építésében és fenntartásában bátor és kíméletlen tudott lenni, gázolt és szúrt, elhallgattatott s ravasz fogásokhoz folyamodott, rögösen és gyarlón ember volt

    Halálát akkora irodalmi harangkongatás követte, mint az Ady-nemzedék egy halottját sem. A harangverés azonban csak részben szólott az elköltözött kitűnő írónak, inkább az utódok, a tanítványok és epigonok merítettek belőle bátorságot a babitsi hagyomány folytatására s kamatoztatására.      

szozattv


szozat a tiszta hang Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf