Dalmady Győző: Szent István napján

A templom megtelik hívőkkel,
De még cseng a harang szava;
Az ég ragyog, úgy tetszik, mintha
Az ég súgná azt vissza ma.

Emelkedett érzéssel lépek
A kis templom lépcsőire,
Nincs kétségem, hogy ezen ünnep
Az égnek is nagy ünnepe.

A szellőben, mely épen érint,
Az égiek dala susog,
István király nevétől hangzik,
A mire csak gondolhatok.

A templomban sugárzó arczok,
A szív tele csordulatig;
Itten közel vagyunk hozzája,
Mivel az Úr itten lakik.

Itt elmondjuk, mi szívünk nyomja,
Mi évektől bánt, háborít;
A szót, mit csak suttogva ejtünk,
Ma bizonnyal meghallja itt.

Letérdelek a durva kőre,
Szívemben csend, nyugodalom;
A szent ének, mely mindent gyógyít,
Már megzendült a karzaton.

A hideg fal, mely máskor néma,
Ma egészen magába száll;
Áhítattal harsogja velünk:
„István, te nagy s dicső király!”

Az érzelem valóban forró,
Egekig küzd ereje föl;
A kigyújtott arczok lángjában
Ma szokatlan fény tündököl.

Az erős hit varázshatalma
Keresztüljár minden szívet;
Oh, nem fog ott az áldás késni,
Hol a szív ily emelkedett!

Megadással telik meg lelkem,
Könyvembe vesz tekintetem;
S ím istenszó rezzent meg lapján:
„A tűrőké leszen a menny!”