Az 1957-es „Nagy Május Elseje” hírére
Hát szabad ezt
Lehet
Egy ilyen korcs hatalom
talpa alá heverni
Lehet
Lehet mondani hogy
Éljen
Az áruló éljen
A hóhér
A hóhér éljen?
Hát szabad ezt
Lehet
Kik vagytok ti
Kik
Emberek
/Markó fogház/
Egy nappal mindíg közelebb jön
Az a nap, az a nap, az a nap,
Melyen túl nem lesz több napom!...
S a gyors, vidám, könnyű idő,
Amit az élő futni lát:
Rám nézve megfagy. Összedermed
Irtózatos, kemény tömeggé,
Komor, sötét egyformasággá.
Világ végéig állni fog
Rideg, rettentő jégdarabként.
De hogyha Sekszpír és Petőfi,
Beethóven, Gőthe s annyi más
Hatalmas lángész: meglapúlt
Szelíden a halál előtt...
Ha Cézár és Napóleon,
Ha büszke és dacos királyok
Aludni mentek egy szavára,
Mint kis fiúcskák, akiket
Feküdni küld a zord szülő:
Akkor talán meghajthatom
Előtte én is a fejem!
Adj már csendességet,
Lelki békességet,
Mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet
Óvd bútul szívemet,
Kit sok kín fúr.
Sok ideje immár,
Hogy lelkem szomjan vár
Mentségére;
Ne hagyd, őrizd, ébreszd,
Haragod ne gerjeszd
Vesztségére.
Nem kicsiny munkával
Fiad halálával
Váltottál meg:
Kinek érdeméért
Most is szükségemet
Teljesítsd meg.
Magyar föld nyílj meg! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
És zárd a kebeledre őt,
Ki koszorús fejét öledbe hajtva,
Hozzád simul és néked visszaadja,
Mit tőled vett: az ős erőt.
Oh, föld! kit dúsan táplál az enyészet,
Megérzed-é, hogy most egy javarészed,
Mely visszatér és átolvad beléd?
Oh föld! ki téged tele szórt virággal,
Leszállva gazdagít halóporával,
Itt hozza néked fáradt tetemét.
Zárd kebeledre s lágyan rá omolva,
Omlaszd el drága porait porodba,
Megifjul tőle a termő erőd.
Nyílj meg magyar föld! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
Mikszáth pihenni tér idő előtt.
Mint szélütött, fáradt őgyeleg,
Majd meg kifekszik, s mint a göngyöleg
Csomóban alszik a meleg napon,
Így délelőtt a kerti oldalon,
Majd lopva kullog el a fény után
S a szérűn alszik egész délután.
Öröme, vágya, mind, mind elmúlának,
Ideje lejárt az öreg kutyának.
Nem leli kedvét semmiben se már.
Egy még a jó: az áldott napsugár.
Ha szíves szóra ételét fogadja,
Fal egy mohót, de menten abbahagyja.
A nagy lemondást olvasom szemébe:
Nem kell nekem már, egyedül a béke,
Egyéb se jó e forgandó világon:
Egy kis meleg, s a békességes álom.
S csak húz naphosszat a tüzes verőn,
Mely át- meg átját csontokon, velőn;
Lassan hevítve, megpezsdíti vérét,
És álmaimban, be-belopva fényét,
Az édes múlt megaranyozva élted.
Nincs szebb tenálad, virgonc kutya-élet!
S álmában büszkén ismer önmagára,
Kutyák között a legfürgébb kutyára.
/Tamási Áron emlékére/
Ég és föld között
feszül a pókháló lélek,
megpendül a teremtett lét:
Tejútról egy ének.
Alant láncfűrészek foga
fenyvesek nyugalmába mar,
marad a rengeteg csutak,
Ábel is menni akar.
Szülőföld árnya rebben,
a világban teng valahol,
sírok lidércfénye űzi,
nem lel otthonra sehol.
Tiszta beszédek szava,
hazug, kis pocsolyákba folyt,
a lélek sűrű szövetét
lassan megeszi a moly.
2017
Keserves állapot, lenni összenőve’,
Két külön embernek lenni közös bőrbe,
Kiknek van külön jó kezük, lábuk, fejük,
De külön nem járnak, együtt van a helyük.
A bámuló világ látott már ilyen csodát,
Siámba született s lakik most odaát.
Texasba, vagy talán Ausztráliába,
– Kiment a fejemből az adresz, hiába!
Denique még élnek, két összenőtt iker,
Egy bordájuk csupán közös, ezt tudni kell.
Hanem az a közös elválhatlan borda,
Világ csudájára egy össze van forrva,
Hogy abban közös bajt gyakorta éreznek,
S melyik okozta azt? azon összevesznek.
Pedig hát hordanak külön viseletet.
Az egyik cilindert, szörnyű emeletest,
Frakkot és félcipőt, apagyilkos gallért,
S szeretné játszani a hegyke gavallért.
A másiknak lábán sarkantyú tarajos,
Kivel a bátyjának tyúkszemére tapos.
Pongrátz Gergely halálára
Apró, fáradt öregember
szívéhez kap az udvaron,
hát ennyi volt csak? És ezzel
szemben nincs semmi oltalom.
Körül a kiskun pusztaság.
elárvult, dohos múzeum,
egy tank, zászlók, relikviák,
évszám, amit mindenki un.
Falon márványba vésve ott
kivégzett sok magyar neve,
vele elhagyta már e hont
ötvenhat kormos szelleme.
Corvin-köz? Körben lakópark,
omló házak, mocskos beszéd -
agyon is vernék, ki sóhajt:
itt vált egykor hőssé e nép.
Míg én Gelérdnek bérce alatt piciny
Lantom panaszló hangra egyengetem,
S mellembe edzett szög Lidimnek,
Búnak eredve, nyögöm szerelmem;
Míg a puhultság magzatait, kiket
A fajtalanság sorra fekélyezett,
Ártatlan érzésekre késztem
Hunnusi búslakodásommal:
Horvát, te gyűjtsd a honbeli régiség
Becses virágait hiblai méh gyanánt,
S híved fedezd fel nemzetünknek,
Ősei mely nemes érzelettel
Égtek; mi tisztelt életet éltenek
A századoknak ronyha szokási közt;
A szent szabadságért vitézlő
Véreinket mi mohón fecsélték.
A hív leánykák engemet áldani
Fognak; tenéked hálaadón kötend
Örök borostyánt szép hazánknak
Angyala tiszteletes hajadra.
Tekintetes Vörösmarty Mihályné szül. Csajághy Laura asszonynak,
Uri-utcza, Horvát-ház Pest.
Édes Lórikám!
Egy heti utazás után végre eljutottunk Zsibóra, igen kegyetlen útban, de minden baj nélkül. Tegnap délben érkeztünk meg. Nem írhatom le, mily’ fájdalmas öröm volt Wesselényivel találkozásunk. Midőn szavainkról megismert, sokáig némán állt és könnyei hullottak. A könyü tovább él, mint a szem világa. Lassanként beszéd kerekedett s nem sokára igen derülten érezte magát közöttünk. Előttünk már megérkeztek Kovács Szatmárból és báró Kemény Zsigmond, a regényíró; velünk pedig jött Beöthy Ödön, ki holnap már hazafelé indul. A jövő héten Kolozsvárnak indulunk, s onnan hazafelé, hogy 20-án honn lehessünk.
Zsibó gyönyörű helyen fekszik; a kastély, hol szállva vagyunk, emeletes, jó magas dombon, a Szamos rétei felett, mely a kanyargó Szamossal, s azon túl változatos alakú hegyekkel félkörüleg zárva van; de erről szóval többet.
„Felnémet” vagy „álfelnémet” magyar ház? címmel az Értesítő előbbi füzetében egy kis cikket közöltem, melynek tartalma (néhány világosító pótlással) ez: Német és magyar házbúvárok hosszú ideig azt tanították, hogy nemcsak Ausztriának, hanem hazánkban is, közelebbről Dunántúlon, az úgynevezett „felnémet” (felsőnémetországi) háztípus van elterjedve. Ennek a háztípusnak lényege, a másik ősi német egysejtű háztípussal, az úgynevezett „alnémet” (alsónémetországi)házformával szemben az, hogy nem egy, hanem két tüzelője, tudniillik külön tűzhelye és külön kemencéje (később kályhája) s ennek megfelelőleg két „kultúrtere”, tudniillik külön főző- és külön hálóhelysége, azaz mint ma mondjuk, konyhája és szobája van. Osztrák búvárok azonban felhívták a figyelmet arra, hogy a Keleti-Alpok elmaradt vidékein, mégpedig úgy német, mint méginkább szlovén népterületen (helyesebben az egykor szlávok lakta, ma vegyes lakosságú vidékeken) a felnémet házféleségen kívül egy olyan ház is él, mely sem nem konyhaféle (Rauchküche, Rauchhaus), azaz olyan ház, amelyikben tűzhelyen főznek s amelyikben persze laknak is (ilyenek például a kezdetleges erdélyi házak), sem nem szobás ház (Stube, Kachelstube), tehát külön tűzhelyes és külön kályhás,könyhás-szobás ház, hanem egész megjelenésében mindkettőtől eltérő valami, egyetlen helyiségű, kéménytelen füstös ház, „Rauchstube” (Rauchstubehaus).
Lényege ennek az, hogy legalább ma, kettős tüzelője van, úgymint nyílt főzőtűzhelye, és vele szorosan összeforrva hatalmas kőkemencéje, fűtésre, főzésre, kenyérsütésre, teteje pedig heverésre-hálásra és korábban, forró vízzel öntözve gőzfürdőzésre. E sokféle szerepből is világos, hogy a kemence itt a fő tüzelő, nem a tűzhely, mely sok, főleg szlovén helyen, ma is csupán piciny tűzpadka, azaz nem igazi tűzhely, annyira nem, hogy rendesen nem is főznek rajta, tehát csak mintegy másodlagos járulék, úgyhogy joggal föltehető, hogy az eredeti, helyesebben egykori tüzelő, a kemence lehetett.
Majd minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter, Detrekeő vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát. Galgóc várában ott van a Lehel tornya, melyet a maharánok ellen viselt háborúban építtetett a nagy kürtű vezér s melyben el is van temetve. Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodék Róbert Károly, midőn hadai Csák Máté ellen harcoltak. Egy hű solymára ide hozta meg hírét a győzelemnek; lihegve érkezett a csatatérről, kétélű kaszáját, mellyel viaskodott, tölgyfakoszorúval ékesítvén fel. A király megörült a hírnek, s első hozóját nyomban ott megtette nemes embernek, «Zsámbokréthy» névvel s címerébe adta a kétélű kaszát. Sempthe várát 1657-ből egy hős asszony, Cséfalvay Pálné teszi emlékezetessé, a kit a törökök elraboltak, de a ki azokat útközben, amíg aludtak, leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc romjait a költő regéi aranyozzák meg.
Egyszóval valami apróság minden várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet a könyvünkben, a kiválóbbakra lévén kénytelenek szorítkozni.
Ezek közül is első helyet érdemel Érsek-Újvár, melyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a törökök ellen, a Nyitra vize partján, Leék, Görög, Guth és Nyárhid falvak összeszögelésénél.
Eleinte csak gúnyolódtak a prímással:
- Papi vár. Misékkel fogják védeni.
De később a legfontosabb hadiponttá nőtte ki magát, melyért folytonosan versenyeztek, majd a török, majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. az egész XVII. században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsek-Újvár kapui előtt.
Zsinka Ferenc emlékének
A történész a másodrendű dokumentumok tudósa. Az alkotás, az ember párbeszéde a végtelennel, időtlenebb, mint levelei, naplója vagy szokásai. De mit kezdjen a történész az időtlennel? Ő az elmúlt pillanatok vadásza, s egy széljegyzetnyi tévedésből sokszor többet tud meg, mint egy kötetnyi igazságból. Miből tudhat meg többet, mint egy elavult folyóiratból?
A művek az örökkévalóságot keresik, a folyóiratok a pillanatot. Egy elavult folyóirat talán épp azért olyan megható, mert annyira ahhoz az esztendőhöz szól, amelyet a homlokán hord. A folyóiratokból nem nyomnak második kiadást. Ők nem apellálhatnak a jövőre, nekik a maguk esztendejét kell szolgálniuk. A művek, amelyeket közölnek, talán örökbecsűek, de a kiválasztás, az összeállítás, a közönséghez szóló szemhunyorítások s az egymásnak szóló fejhajtások és lökések, az a millió titkos szál, amellyel múlandó és el nem múló művek összebogozódnak (tehát maga a folyóirat) menthetetlenül a koré.
Mindazt, ami a kassai Magyar Múzeum nyolc füzetében becses, ismertem előbb is. Batsányi tanulmányai ott vannak a Toldy-féle kiadásban; Kazinczy művei közkézen forognak; Szabó Dávidnak a Holdhoz intézett virti versét rég odatettem a Ledőlt diófához szóló óda mellé; Ányost sem az itt közölt posthumus-gyűjteményéből ismertem meg.
1. Fájdalmas, szentséges Szűz Mária,
A keresztfa alatt így sír vala:
Óh, jaj nékem, fájdalmas anyának,
Mert szent Fiam a keresztfán meghalt.
2. Óh, szülöttem, méhemnek gyümölcse,
Jaj, hogy nézzek magos keresztedre!
Meghalt rajtad az élet szerzője,
Szűz Mária egyetlen egy kincse.
3. Óh, szülöttem, ártatlan bárányom,
A keresztfán elkínzott magzatom.
Nem érlek el, hogy levehetnélek,
Karjaimmal, hogy megölelnélek.
4. Kezd az ég, föld sötétségben lenni,
A kősziklák kezdenek repedezni,
A Nap és Hold elhomályosodni,
Szent urunkat így fogják gyászolni.
5. Mi is tehát lábaidhoz borulunk,
Megváltó Jézusunk, hálát adunk,
Keresztfádnál bánatot mutatunk,
Szűzanyáddal mindenkor siratunk.
Gyűjtötte Volly István
Égi szűz virág,
Áldjon a világ
Téged, oh szűz Mária!
Mert te mihozzánk,
Mint édes anyánk,
Jó vagy, jó vagy, Mária!
Oh légy oltalom,
Mert bűn súlya nyom
Minket, oh szűz Mária!
Égből kiesni,
Bűnben elveszni
Ne hagyj, ne hagyj, Mária!
Kérjed fiadat,
Ő malasztot ad,
Érted, oh szűz Mária!
Hogy így megtérjünk,
Istennek éljünk,
Segíts, segíts, Mária!
Vétkeink felett,
Bár vérkönnyeket
Sírnánk, oh szűz Mária,
Hogy megtisztulnánk,
S egykor feljutnánk
Hozzád, hozzád, Mária.
A te vigaszod
S gyötrő bánatod
Védjen, oh szűz Mária,
Benned reménylünk,
Míg halunk, élünk,
Imádj értünk Mária.
1874
Uram, világok Istene
Oh, mily csodálatos a Te neved!
E föld dicseddel van tele,
Fönséged túlragyogja az eget;
S Te csecs-szopók ajakán
Hangoztatod magas dicséreted,
Hogy lenémuljon a kaján,
A vakmerő tagadni Tégedet.
Ha nézem és csodálom itt
A holdas és a csillagos eget,
Ujjadnak alkotványait,
A melyek megdicsőítik Neved,
Lelkem csodálva kérdez, esd:
Mi az ember s az ember-művelet?!
Nem érdemes, hogy fölkeresd,
S Te ráhalmoztad Istenségedet.
Hisz csaknem angyallá tevéd,
Uralkodik kézműveid felett,
Dicsfénnyel övezted fejét,
S lábához dobtad a természetet.
Övé e lét, nagy s kis neme
Tengerben, földön, föld alatt s felett;
Isten, világok Istene,
Oh, mily csodálatos a Te neved!
Csak Te érezted, akinek a teste
egykor egy volt testével, a szegek
feszülését. Te, kinek az öröm
minden mélységét kitárta, Te láttad
mélyebb mélységekbe zuhanni Őt.
A szánalom patakzó záporában
a Te fájdalmad tudja csak kietlen
sivárságát a végtelen mezőknek,
ahol végtelen magányban bolyong.
A test a sírban nyugszik. A halottak
mélyebb magányában bolyong a lélek.
Könnytelen állsz partján a szédületnek,
a semmi partjain. Asszony-hited,
amely az angyal egyetlen jelére
elfogadta és megértette Őt,
most a poklok mély útjain kiséri.
A szenvedés dermedt sivatagában
tudod, hogy feltámad. A megbocsájtás
feltámadása Benned él. Imádkozz
érettünk, bűnösökért, Mária.
Ábel füstje tétován tekereg
kémények ormán, szédítő tetők felett.
Jákob lajtorjáján kúszik az égbe
a mennyeket ostromló fohász
harsonák és tenyérégető
üszkök között.
Az imák égig nőnek,
duzzadnak, híznak a szavak,
kő kőre épül, készül a hitből a vár,
bástyája ormán győz a könyörgés,
és győzködi urát a nyáj,
zsoltárok pajzsát emeli magasba az ének,
csontból a kereszt,
reccsen a szálfából ácsolt nyurga gerinc.
Isten báránya közöttünk térdel
arccal a csillaggal kiszegzett
égnek.
2016
A föltámadás délutánján
Bolyongok cipruslombok árnyán,
Uratlan sírkert omló halmain.
Az omló halmok új virágain
A nap szelíden nyugovóra hajlik,
Falum felől az alleluja hallik,
Mint messze szóló édes üzenet,
Hirdetve a csodát, az ünnepet;
És összeolvad a kifáradt ének
Neszével a tavaszra ébredésnek,
A fészkelő madár dalával,
Az illatos szellő szavával,
A fölkelt férgek zümmögésivel,
A fák, füveknek érverésivel:
- Föltámadunk!
Közelben hozzám gyalogút halad,
Kikopva ötven-hatvan év alatt:
S e gázolt földet fölszakajtja
Parányi gyom parányi magja,
Kit ültetett a kóbor őszi szellő,
Megáztatott a lassú téli felhő,
Fölébresztett az enyhe napsugár,
S piciny fejét világra hozta már…
- Föltámadunk!
Örvendetes hír jött ma angyalszárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat –
Az Úr feltámadt!
A mező újul, fesledez virága,
Kies tavasznak tapsol a fa ága:
Te is én lelkem újulj győzelemben,
Hálás örömben!
Füve kizöldült mohosult síroknak,
Ma kél reményünk, akik ott zokognak;
A szeretetnek ma lőn diadalma,
Síron hatalma!
Tiprott igazság fölkél s könnye csordul,
Eltemetett gyöngy kiragyog a porbul,
Boldog jövőnek biztató sugára
Süt Golgotára.
Fel, Isten népe az igaz- s a jóért!
Fel, áldozatra az el nem múlóért!
Az igaz élet: az eszmének élte –
Élj és halj érte!
Örvendetes hír jött ma angyalszárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat –
Az Úr feltámadt!
1903
Nézem a keresztre feszített Krisztust
Mit tett hogy így bántatok el vele
Mi volt bűne, hogy ily büntetést kapott
Ily szörnyű vég lett Krisztus élete
Nézem a keresztre feszített Krisztust
Gondolataim oly messze járnak
Krisztus tanítványai: Apostolok
Részei vagytok halálának
Ti Júdás és Pilátus cinkosai
Bűntudat nem lázít-e titeket
Hamis vádakat hitviták tüzéből
Hoztatok halálos ítéletet
Vivát vivát tombolja a bősz tömeg
Halált Krisztusra, halált… halált
Ellenvétót nem kiált senki
A tömeg ünnepli Pilátust
Krisztus a tömegre tekint elmereng…
Mily nép ítél engem a Golgotán
Hitében megroggyant eltévedt lelkek
Nézzétek a Krisztust a keresztfán
Részlet az első énekből
Fegyvereket zengek s nagytettű hősöket, a kik
Hadviselő kézzel legelőbb fundálnak Erdély
Halmain országot, miután Szikambria térén
A hunnus nemzet, két részre szakadva, csatázott
Egymással. Sok erős seythák elhulltanak ottan.
És vágták nyúgot fövenyét jeles éjszaki férfiak.
Hétezren maradának az ádáz harcnak utána,
Irnakkal, miután Aladár elhulla vitézül
És Irnakra maradt a kormány. Khába leindult
Iszter folyamnál elejének földjire vissza,
Irnak hátramaradt, s nyugoton letelepedni vágya.
A szerzőhöz
Van, kit az önszeretet hajt, mások a hírre vadásznak,
szellemi munkával más nem emészti magát,
Érezd e bajt, te dicső, boldog, te hazádra figyelmes,
s hűn foglalkozták régi szokásaival.
Méltó törvényt rótt egykor görögökre Lykurgos
és a szicíliait jogra tanítja Ceres:
ám te az elszórt sok jó törvényt összeszedted,
hogy mielőnkbe bocsásd drága hazánk jogait.
Fordította Geréb László
A győri egyházmegye jeles papjai közül való volt és a szabadságharc a kónyi római katolikus plébánián találta őt, mint káplánt és szívesen felajánlotta magát a szabadság védelmére. Végig harcolta az egész szabadságharcot s így számtalan csatában is részt vett és bámulatos hősies magatartást tanúsított, s mindennek daczára, mint közvitéz tette le a fegyvert, nem akarván soha semmi tiszti rangot vagy kitüntetést elfogadni. Puritán volt; nem önmagáéit s nem katonai rangért, hanem a népjogért s a haza függetlenségéért harcolt.
A népfölkelő már a kékbeliben van, új derékszíjjal, új bakancsban: holnapután megy a zászlóalj. Bejött hát utána a tanyáról a kocsival az asszony, behozta a kisfiút is, meg behozta ezúttal a fiatalabb sógorasszonyt is a kislányával. A sógorasszonynak is oda van az ura, az még honvéd. Hát mostan úgy elbúcsúzásként beszélgetnek egy üveg sör mellett. A népfölkelő széles, nagy, erős, izmos ember, afelől nincs mit tartani, hogy a fáradságot ki ne bírná, afelől nem is beszél semmit, inkább csak az otthonvaló dolgokat tárgyalják. A gyerekek ki-kiszaladnak az utcára, megcsodálni a villamost, ha arra megy, amelyet ritkán látnak, vagy úgy lehet, még sohasem láttak. Az aratásról van szó.
- Ne félj, majd helytállok – mondja az asszony. – Majd én is besegítök – mondja a sógorasszony. Továbbá a gyerekek sem egészen aprók már, a marokvetésben majd szintén szolgálnak. Így sorra kerül mindenféle otthoni ügy, a kis tanyai ház élete, és az asszonyok vigasztaló szavakjat mondanak, hogy majd ellesznek valahogy.
Nagy uraknak kenyeréből
Soha én nem ettem,
Nagy uraknak léhűtője
Soha nem is lettem.
Népem szíve dobogását
Sírtam énekszóba,
Katonákat vigasztaltam
Világégés óta.
Üres zsebbel, üres kézzel
Mentem, úgyis jöttem.
Szegény voltam, szegény vagyok,
Ma sincs nekem többem.
Csak a szívem, az lett búsabb
És a nótám halkabb.
- Ó jaj! – mért kell sírni mindig
A szegény magyarnak?
1919
- Ó, szörnyű bálvány, millió halottól vemhes,
Idő előtt elhalt világok romja,
Te káros inda, mely lelkem befonja,
Te óriás mindent szorító combja:
Úgy állok előtted, mint gyermek,
Kinek játékát a szél elseperte.
Már nincsen semmim: minden torz kezedbe,
Ki nem nőtt szép álmaim leteperve,
Fülem csak szörnyű zúgásodat hallja:
Minden tiéd egy roppant hamvvederbe!
Ó, ifjúság, gyönyörű ifjúságom:
Éhes gyomrodnak sírva felajánlom.
Dal, melódia, édes ezüst forma
Széttaposva fetrengenek a porba;
Könny, unalom, bánat, szívem szerelme
Mind ott senyvednek pusztító tüzedbe.
- És most hozom, - hogy oltárodra vessem –
Szegény kis életem. – Fogadd kegyesen.
1919
Öt év után! Hogy újra, újra látlak,
Nem változott, tán semmi, semmi sem,
Fakóbbak lettek tűnő, hosszú árnyak,
De nyomdokuk már többé nem lesem.
Tavasz volt akkor, és – most, - ládd, a télbe
A rózsás kertünk álma hull le rám,
Kicsiny kacsód űz el remegve, félve
Fájó borút újra… Öt év után.
Öt év után!... Sok, sok földet bejártam
Szenvedve, küzdve borús ég alatt,
Véres sziklákon felvérzett a lában,
De nótás lelkem nálad, itt maradt.
Te hozzád tért, ha megpihenni vágyott,
Ha megkínozták gyilkos, vad tusán,
Te nálad lelt üdítő, enyhe álmot
Én csókos párom te… Öt év után.
Öt év után… Karomba zárlak újra,
S az ajkamon szent csókod lángja ég.
Szemem az éjt többé már nem kutatja,
A szenvedés, bú, könny feledve rég.
Fehér karod, ha átölel szelíden
Szerelmes, csókos, színes éjszakán,
Már újra élek, boldog önfeledten
Fészkünk ölén, Kicsim!... Öt év után!
Öt év után!... A lámpa fénye reszket,
S kandallóban pillog a parázs,
Kis otthonunk, kínálva nyugtot, enyhet,
Susog, dalol. Ne érezz és ne láss,
Csak most ölelj, s sötét selyemhajaddal
Boríts el fájó álmok alkonyán,
S szeress, ölelj, csókolj, ragadj magaddal,
Mint egykor régen, most, - öt év után…
1919
Hét évig hallgattam hangos hallgatással,
hét évig gyászoltam belül titkolt gyásszal,
hét évig kerestem egy könnyet, egy jajszót,
hét országra hullót, hét országra hallszót.
Ideje már szólnom, ideje már sírnom,
hét országra szóló síron-ravatalon,
ideje siratnom az eleven holtat,
kit gaz árulói hét tagra koncoltak.
Csonka törzsökére, szívére borulnom,
ideje már méltó gyászéneket fújnom,
hessegetve róla csúf marakodókat,
vijjogó keselyt és torozó hollókat.
Hét évig elnéztem, látó szemem hunyva,
elhallgattam, halló fülemet bedugva,
szóló számra tettem türelem lakatját,
tudni sem akartam népem állapotját.
Hét ország könnyével ideje már sírnom,
hét ország vérével vádlevelet írnom,
kötögetnem fennen hét ország elméjét,
felvilágosítnom nyomora nagy mélyét.
Hétig hanyagoltam: temettem hét évig –
talán még megépül, talán még kinyílik,
mosolyog reám még tündéri szeme-szája,
nem marad örökké bús szívekbe zárva.
Hét évig reméltem – hét évig elvárom,
ha addig sem támad fel az én országom:
elbujdosok innen hetedhét országba,
népek tengerébe, nemzetek sírjába…!
1927, június 4.
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Boldogságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemgödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben Istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek,
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl v an az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne feljetsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
1922
