Dömény József: A Rákóczi-harangról

Debrecenben a Rákóczi harangja
- Jaj, de búsan, szomorún szól a hangja! –
Csak azt sírja, csak azt búgja: Magyarok,
Egyetértve híven összetartsatok.

Úgyis elég bajotok van, szegények…
Szid az oláh, gyűlöl a tót, a német,
Kitolnának titeket a világból,
Oda, ahol még a nap sem világol…

Nagy a világ, de kevés a jó barát,
Akinek van, én nemzetem, gondja rád.
Csak az Isten, a jó Isten van velünk,
Az őrizi, az tartja fenn nemzetünk.

Egyetértés: ez legyen hát jelszavunk!
Így előre majd biztosan haladunk…
De ha jobbra, de ha balra széthúzunk,
Ingoványos posványba jut szép honunk.

Hadd szóljon hát a Rákóczi harangja!
Hegyet-völgyet hadd járjon át a hangja!
Összetartás, egyetértés, szeretet
Tartja csak fenn itt a magyar nemzetet.

                           1903

Felvinczi György: Siralmas versei a Kolozsvárt pusztító labancokról

I.
Oh, magyar nemzetnek fényes koronája,
Hova lett hírednek zöldellő pálmája?
Elhullott zöld fádnak szép aranyalmája,
Hervadtságra jutott híres laurája.

Régen hírrel névvel dicséretes valál,
Sokféle népeket zászlód alá hajtál;
Magyar Attilával nagy dolgot forgatál,
Mikor Scythiából e földre kijutál.

Szerencséd jobb szárnyán frissen repült vala,
Széllyel ez világra kiterjedett vala,
Híred, mint pálmafa nevelkedik vala,
Feltetszett csillagod szépen fénlik vala.

De jaj, hirtelen de gyalázatra jutál,
Kedves szép nemzetünk mint megcsúfoltatál.
Gyásszal, siralommal jaj béboríttatál,
Sok jaj s nyomorúság alá szoríttatál.

Ifj. Dongó Géza: Visszajön Rákóczi…

Az apám mesélte: „… Kis legény koromba’,
- Megvénhedt nagyapád térdén lovagolva –
Élt még ott valahol, fent a Vihorláton,
- Bozontos szakállát szinte most is látom –
Egy rutén agg koldus, meg az unokája”…
- így mondta az apám – „a falu csúfjára,
Rákóczi Ferencnek hűséges legénye
Volt az öregapja, a ruténok fénye.
Vele járt ő győzni mindenik csatába,
Vele akadt tőrbe neki is a lába;
Vele maradt rosszba’, vele maradt jóba’,
Vele halt meg ő is messze Rodostóba”…

Szegény öreg koldus – hogy rá visszatérjek –
„Bolond”-nak mondották, róla szól az ének.
Mert amikor ott ült, télbe’ fagyba’, hóba’,
Ráncos, piszkos kézzel, könyűit morzsolva,
Folyton azt vinnyogta – mert csak lelke látott –
Visszajön Rákóczi – fiam! te meglátod.
- Visszajön Rákóczi – nevettek a népek,
Ilyen bolondságot mondani is vétek.

Rákóczi könyörgése

A kurucvilág költészetéből

Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága árom –
Oltalmamat tőled várom!

Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél ez világért.

Irigyimet zabolázd meg,
Szándékokban tartóztasd meg,
Szegény fejem koronázd meg,
Mennyen-földön boldogítsd meg!

Életemet ostromolják:
Feszítsd, feszítsd! – azt kiáltják,
Mint gyilkosim, azt kívánják,
És véremet szomjúhozzák.

Reád bíztam ez ügyemet
Én Jézusom, én lelkemet,
Megepedett bús szívemet
És szegény árva fejemet.

Irgalmazz meg én lelkemnek –
Ki vagy Ura mennynek-földnek,
Könyörgök csak Felségednek,
Mint kegyes Idvezítőmnek.

Ím elmégyek országomból,
Drága, kedves, jó hazámból,
Eddig való hajlékomból,
Költöznöm kell jószágomból.

Mutass Jézus kies földet,
Lakásomra adj jó helyet,
Ez életben csendességet –
Jövendőben idvességet!

                     1711.

Katona József: Bánk bán

Első felvonás utolsó jelenet

Bánk: Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugulva nem
Valának! – egy királyné, és – Melinda –
Oh! Oh! (hidegülve) Megint lehelhetek, megint
És érzem azt, hogy élek. A homály
Eloszla – megvirradt – felébredék,
Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra? – Vond ki, lelkem, most magad
Azon sötét ködből, mely elragadta
Előled a világot s emberi
Vak bizodalomba szőtt! – És ilyen asszony
Őriz meg, oh magyar hazám? Haj! egy
Förtelmes asszony, kit, hogy ördögi
Érzésiben ne lephessen meg a
Jobb ember, érthetetlenül beszéli
Kétféleképpen gondolatjait, –
De hát Melinda! oh! hát a haza!
Itten Melindám, ottan a hazám! –
A pártütés kiáltoz, a szerelmem
Tartoztat. – Én rám bíz a szunnyadó
Gondatlan – énreám téve le a
Szegény paraszt elfáradt csontjait:
Nem vélik ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye – esküszöm,
Meg is fogok felelni ennek, és
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani. –
Szedd rendbe lélek magadat és szakaszd
Szét mindazon tündéri láncokat,
Melyekkel a királyi székhez és
A hitveshez, gyermekidhez, oly
Igen keményen megvalál kötözve!
Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, a
Midőn az alkotó szavára a
Reszketve engedő chaos magából
Kibocsáta. – Két fátyolt szakasztok el:
Hazámról és becsületemről, a
Bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
Ha ölettetésem ezekért leszen! – Egy
Mennykőcsapás utyan letépheti
Rólam halandóságom köntösét; de
Jó híremet ki nem törölheti.

Ferenczi Lajos kispap, honvédgyalogos

Református atyától és római katolikus anyától származott,  családjának egyetlen férfi örököse. — A papi pályára lépett. Ő is a derék és hazafias váci kispapok közt volt 1848— 49-ben. A költői lelkületű és hazájáért
hevülő kispap, midőn szeretett hazáját veszélyben látta, fegyverrel kezében rótta le a haza iránti szent kötelességét. Nemcsak maga lelkesült, nemcsak maga ment a dicsőségteljes harcmezőre, de költői szavaival másokat
is lelkesített s példájával másokat is ide vonzotta. A következő lelkesítő verset 1848-ik évi július hó 23-án írta s közre bocsájtotta, melynek kezdő betűi az ő nevét adják.

Harczi riadó

Felrobogott már a dörgő harczi vihar,
El tehát ti hű polgárok, aki magyar!
Rengessen meg sziklát s szül a bajnoki kar,
El tehát ti hű polgárok, aki magyar !
A nemzetünknek gúny ne sújtsa hírnevét,
Czélt kell érnünk és megvédnünk becsületét;
Zord felhőktől ezredéves nemzeti lét
Inog, de kardunk szét zúzandja bősz ellenét.

Lengesse hát jó szerencse zászlainkat,
Adjon az ég törhetetlen bajnokokat;
Járja végig Árpád lelke sátrainkat,
Ormon-völgyön csattogtassa kardjainkat.
Sorba tehát rendületlen honfiak!
Tombol a vész, szent hazánknak szent ügye int;
Ott a tettmezőn mienk a pálya megint;
Lesz borostyán, áldomás, csók, szép hölgyeink?

Ilyen volt 1848— 49-ben a magyar katolikus papság. Tele tűzzel, tele elszántsággal a haza szabadságáért. Nemcsak maga ment, de magával vitt s ragadott százakat, versekkel is, a veszélyeztetett hazát menteni.

Bárd Miklós: Vae victis…

Vae victis! Fordul majd a szél,
Jaj a győzőnek, aki fél!
Rabolnak, dúlnak-fúlnak, félnek –
De hangosak immár a végek,
Kinyílt a szívek tavasza.
Föl táncra végbeli vitézek!
Sírnak se jó e zug-haza,
Tágítsuk, hogy téres legyen
A végeken.

A végen széles a világ,
Ott nyílik a szép vérvirág.
A végház szellős, mint a sátor,
Ha fölszedik, jókedvű vándor
Akár a sólyom oly szabad.
Viszi a győzelmet magával,
S a vérvirágos hantokat.
Áldott, ki ott szép véget ér,
A végekért.

A végen váltig áll a bál,
A tánchoz téres szálla jár.
Ropják a végbeli vitézek,
Tágul a zug, s kik hosszan élnek,
Meglátják még a végeket
Partján a Duna kék vizének
S az álmos nagy hegyek felett,
Hova most sírva néz a szem
A széleken.

Vae victis! – Fordul majd a szél,
Akkor a vén Kárpát beszél;
Pokolra innen csürhe népek!
Három a tánc, ti jó vitézek
A diadalmak tavaszán!
S miként hegyomlás görg a mélynek,
E viharlátó vén szaván,
Le zúg a harc félelmesen
A széleken.

                         1919

Lovas Károly: Mákony

Mi kedvet, mámort s édes álmot ad:
Aranyszínű bor itt sehol sem akad.
Hosszú nádszálon cifra tökkobak
Szolgálja a szegényt és urat.
Ahogy a kirgiz és tatár pipálja,
Ősi pogány nép utánuk csinálja.
Terjeng a füst… A szemek fölragyognak,
Kapuja nyílik mennyei országnak.
A mákony jó, a mákony álmot ad
S elűzi a csúf, kínzó gondokat.
Néhány szippantás – ennyi az egész
S a bódult tatár gyékény után néz.
Elnyúlik hosszan s álmában nevet,
Vigadni lát angyali sereget.
Az öntudat, igaz, hamuvá válik,
De boldogság jár a mákony nyomán itt.
Minek az ész? Minek az öntudat?
Lappangva jár véle sötét gondolat…
A boldogság a fő s egyre megy,
A célhoz merre s melyik út vezet.
A nemtörődömség hazája ez!
„Tunyaság” úr s neje az „Élvezet”
Uralkodnak e bamba népen.
Ahogy a pipásokat nézem,
Valami bús nagy részegségen
Eltűnődöm nagy keseregve…
Jaj, mert fajtám is betegje
A pipafüstnek s szőlő harmatjának,
Nincs vége-hossza ezredes álmának.
Ámbár nem ismer mákony-álmokat,
Alszik mélyen a magyar öntudat.
Átsompolyogva a rút tatár tanyán,
Eszembe jutsz, szegény Magyar Hazám!

                          1919

Reményik Sándor /Végvári/: Némely pesti poétának

Küldi egy lantos a végekről

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajjon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az "asszony"-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy "Übermenschek" vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy "testvériség"?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?

Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet,
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!

Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok.
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart
Hogy' búcsúzik a határszéli fától...
S a szívetekbe perzselném a képét...
Aztán - ha tudtok - daloljatok - másról.

                          1919. szeptember

Vályi Nagy Géza: Vénülő leányok

Szerelemre, csókra vágynak,
Vérvirágos, forró nyárnak
Lelkük – mélyen megsajog. –
S a régi vággyal, régi hittel
Mosolyogva ébresztik fel
Őket – piros hajnalok.

Szerelemre, csókra vágynak,
Hisznek, bíznak, tűrnek várnak,
Ámítgatják önmaguk.
Elillanó ifjúságról,
Hunyó-szemű tűzparázsról
Szertefújják a hamut.

Szerelemre, csókra vágynak,
Ólmot öntnek, babonáznak, -
Létük – mégis csupa gyász.
Nem jut neki a tavaszból
Öröm… csak a messze hangzó
Jajszó… mankó kopogás.

Szerelemre, csókra vágynak,
Elsápadnak, ha meglátnak
Fürtjeik közt hófehért,
Temetőbe ki-kijárnak,
S csókolgatják a fejfákat
A sok néma vőlegényt.

                                           1919

Zenéjét szerezte: Losonczy Dezső. Előadta a Muskátli Kabaré műsorában Berky Lili.

Zoltán Vilmos: Magyar ősz

Tépett levélke repked a légben,
Keringve hull le lábamhoz éppen;
Testvére ott csüng még a fa ágán,
Holnap az is hull betegen, árván.

Az őszirózsát tépi a szellő,
Alkonya holnap annak is eljő;
Fonnyadó szirma ott hever árván,
Már több a földön, mint a virágán.

Fáradtan jár a nap is az égen,
Nincs az a lángja, ami volt régen,
Fénye hunyóban, sugara bágyadt,
Mintha pihenni keresne ágyat.

Változatlan csak heve a dalnak…
- Óh, ti irgalmas égi Hatalmak!
Új tavasz vártán hagyjatok élni,
Lángolni, égni, s tovább remélni,
Tovább remélni!

                     1919

Gál Sándor: Könyörgés

ismét szólítalak utam hitetlenül
hívlak mélységből kiáltok
feléd emelem orcámat két szememet
nézz uram énrám nézz a
hitetlenre aki megtagadott s ha
nem vagy nézzen a hiányod
nézze a verem mélyét amelybe
alázuhantunk amelybe alá-
vettettünk ahol nem szaporítod
e népet de hagyod elveszni
a beszélni tanulókat a
dadogókat a tétova nyelvűeket
hogy szégyenünkben orcánkat
porba temetjük sárba temetjük
sárral tömjük be szánk nyílását
fogunk közé követ ütünk hogy
nyögésünk ne lobbanjon fel
hozzád uram
    és én most mégis
szóra nyitom cserepes ajkamat s
összefogom ötfelé hasadt testem
fájdalmát és feléd kiáltok jöjj
segíts meg hozd pajzsodat
s védj meg bennünket a csúfolók
ellenében mert megülték
a földet
mint a sáskák a kövér
mezőket megülik
                            és a
vizek is megzavarodtak
eliszaposodtak
és elapadtak a forrásaink
terméketlenné lettek a
csordák és az asszonyok méhében
nem nyitogatja virágait a jövő
uram ha nem vagy is szólítlak
mert a mi szívünk már nem
fordulhat más utak más
mezők felé mert más utak és
más mezők nincsenek is már
mielőttünk
                             sokféle népek

Totth Jenő: Akármi jő, emlékezünk

Imádkozom, sötét az ég,
A földi kínból már elég.
Meghalni, mondják, oly nehéz
és fel sem foghatja az ész…
de élni tán még nehezebb –
s megküzdeni, világ, veled.

A világ szajha mostoha,
elad és nem segít soha,
bilincsbe ver, börtönbe vet,
bár szenvedtünk már eleget.
Küzdjünk, hogy szabadok legyünk.
S hogy megmaradjon nemzetünk.

Akármi jő, emlékezünk,
nehogy meghurcolt, vén szívünk
azt mondhassa, hogy nem szabad
megbolygatnunk a múltakat…
De én, bár szívem megszakad,
megidézem a holtakat!

Felriasztom a népeket,
másként a világ eltemet,
mert rab még, félre-vezetett,
hisz’, Uram, ő is gyermeked
s ha nem is tesz még semmi mást,
már várja a feltámadást.

Várja e keserű toron,
melyet úgy hívnak: Trianon,
vagy talán magyar Golgota,
mit nem feledhetünk soha,
ahol testünk megtöretett,
hogy megküzdjön, világ, veled!

Higyj népem, bízz, védjed magad,
másként sohsem leszel szabad
és állj helyt, ameddig lehet,
hogy megmenthesd az életed’
s ha benned ég a tett s a hit,
meglásd, az Isten megsegít.

Nagy Gáspár: Kettészelt fényes-fekete nap

Bibó István emlékének

Úgy jött el a nap, hogy sodorta
az esedékes kockázatot, amiről
a naptár szárnya nem suhog, csak
élő dátumok kísérteties randevúja -
úgy jött el a nap…
fénylő fehéren, fényes-fekete
keretben mutatva föl egyazon arcát;
és nem találta helyét sem a rohanó,
sem a meg-megálló két láb; a szív-
pitvarok őrjöngve sztrájkba léptek:
egyszerre suhant át pár liter vér
az arcomon, majd kórházi fehérbe
rándított a vajúdók s haldoklók verítéke –
úgy telt a nap, hogy autóbuszok,
taxik, kocsmák és telefonok tartották
még bennem és fölöttem az örökkévalóság
konzerv-idejét, mígnem egy újszülött fiú
sírta magát elő a délutánból, kinek majd
hányszor mondom el… emlékezve a fényes-
fekete napra: akkor halt meg BIBÓ ISTVÁN,
és éjszaka jött, az álomi csöndbe bele-
hallgatóztak akik mindent tudtak, és
belesírtak zsoltárosan az újszülöttek –
így telt el a nap.

1979. május 10.

Németh László: Móricz Zsigmond*

I.

    Huszonöt éve ír. Poéta ezüstlakodalma nem ad zárt képe oeuvrejéről fejlődése még új világításba helyezheti eddigi munkásságát, de elhelyezkedése kortársai közt s a magyar irodalom folyamában immár végleges; íróságának értelme, iránya és érdeme szembeszökő; túl az egyszerű ismertetésen, alkalmi magasztaláson, értékelést kíván.

    Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.

    Móricz Zsigmond vállalkozásának sokféle szerencse kedvezett. Lírikus nemzedékben ritka epikus tehetség. Szatmár megyei szülőfalujából debreceni diákéveken át kerül Budapestre; a paraszt és vidéki élet képeivel megszínesedett elme európai látópontot kap, írótársakra talál, akikben egy irodalmi megújhodás bősége és életkedve duzzad; jön a fájdalom, megajándékozza tragikus életlátással, ami nélkül nagy költő el sem képzelhető.

    Vállalkozása mégsem teljes sikerű. Tehetségében, önismeretében és külső körülményekben rejlő okok fékezik félgőzre. Eredményei nagyszerűségükben is csonkák, negyven kötetnyi ajándéka fölmérhetetlen kincs és – torzó.

    A magyar tehetségek története az övé. Roppant lehetőség, gyors, gigászi úttörés és betorkálás.

Gulyás Pál: Búcsú Móricz Zsigmondtól

I.
    Utolsó üzenet Móricz Zsigmondnak
    1942. szeptember 6. vasárnap,
    Maroshévíz állomásán

Szeptember 6. van most, vasárnap,
most a hűs árnyékok megállnak,
nem megy semerre a Természet,
őrzi a Napot, a szent képet.
A Természet semerre nem megy,
de te mégy ám, messzire mégy…
Ez itt Maroshévíz, a nemzet
itt mutatja meg erejét.

A Maros erre folyik délnek,
erre kanyarog napnyugat
düllőinek… Itt csak az él meg,
ki majd kinyitja kapudat.

*

Ki zárta be az ősi ajtót?
Ki csukta be kelet gádorát?
Ki sóhajtott szádon utolsót?
Ki kapta fel a föld porát?
…………………………….
…………………………….
(Isten Veled, Móricz Zsigmond! Nem tudok
tovább üzenni: robog a vonat…)

Móricz Zsigmond: A magyar asszony

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember
káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.
 
A magyar nő teste sovány, arca fáradott,
mozdulati lankadottak, tétovák.
Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy;
a magyar nő soha nem költ magára,
nem telik a magyar nőnek uj ruha,
sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló,
még a gyerekeknek se, nem magának.
Pedig tél van és meztellábbal vagyunk,
jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,
de a magyar nő kunyorálni nem tud
a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér.
Szól a gazdag: "nincs galambom, nem telik,
háromszáz forint mostan egy kis cipő,
Janikámnak, Évikémnek úgy vettem,
hát muszáj megkimélni a régivel,
nézd az uram maga rongyba, fótba jár,
de hiába rosszba keressük a jót!
Hanem ezt a bóbitácskát odadom,
ha az első két szobát kisurolod".
S a magyar nő kisúrolja csöndesen,
mert tűrő és engedelmes a magyar,
és nem vágja a gazdagnak szemibe;
hogy tíz forint ára munkát nem teszen,
hét krajcáros, haszontalan cifraságokért.

Harsányi Lajos: Dante első verse Beatricéhez

Nem ismerlek. Csak láttalak.
De szívverésem elakadt
S most viharzón ontom feléd
A lángragyulladt szavakat.

Ha nem szeretsz, megáll a nap,
A rémült hold elájul,
Szétrobban minden csillag
S mint tört cserép aláhull.

Ha meg szeretsz, az ég, föld
Boldog sikolyba tör ki
S örökre a te édes
Egyetlen neved dörgi.

Nadányi Zoltán: Furulyaszó

A szőlődombon jártunk. Sárga villák,
levélzöld kertek és árnyékba bútt
fehér házak közt kanyargott az út,
szirmok fakadtak és tavaszi trillák;
zöld kockákat szegett a drótkerítés,
belül kotlóstyúk, kis malac, tehén
és hápogás, zsongás, szamárnyerítés,
alvó komondor az ól tetején.

Oly jól esett a kertek üde zöldje
s az illatos szél, mely arcunkba fútt
és görbült, fordult, kanyargott az út
és mentünk kisujjunkat összeöltve
és válogattunk, melyik volna jó:
fehér kis ház, vagy sárga nyaraló?
kis kert kazallal, vagy a nagy gyümölcsös,
hol kecske dörgölőzik a fatörzshöz?

Emelkedett, ereszkedett az út
és láttam arcodon a mélabút:
az út alattunk és az ég felettünk!
nekünk sehol sincs házunk, se kapunk,
szép zöld kockákból egyet se kapunk,
a kintrekedt úton mi kintrekedtünk.
Emelkedett, ereszkedett az út
és a szívemben felfakadt a bánat,
felzendült és zenélt maga-magának
mintha gondtalan kis furulya búg:
övék a ház, a kert, a föld, a jószág,
övék a szőlő, a lugas, a rózsák
és minden, minden…
                                  és enyém az út.

Sík Sándor: Folyosó

Két óra közt. Állok a folyosón.
Szembe jön rám egy villogó szemű,
Borzolthajú és borzontosszakállú,
Rosszul gombolt kabátú, nyugtalan,
Mosolygó, ráncos, fáradtarcú férfi.

Még bennem reszket szava szökkenése
Az órájáról. Apró cédulái
Még szeme előtt röpködnek zizegve,
Még látom, ahogy görnyed a katedrán,
Oldalt fordulva, könyökére dőlve.
Nyugtalan ujja gyér hajába jár,
Két szenvedő, nagy lobogó szeme
Fejünk fölött az űrbe tévedez,
És ajkain sercegve gyúl ki ránk
A művészet sorvasztó mély szerelme,
Az ihlet fénye (lobbanó lidércláng),
A Lélek omló, láttató tüze.
Jön, hozzámlép, karonfog, elkísér.
Mit olvasok? Mit írok? Mit szeretnék?
Kérdez, felel, tanácsol, hív magához,
Könyveket ígér, és csak hozzam el,
Amiket írok. Oly sűrűn kopog
Szívem ablakán szava zápora,
Mint a tavaszi termő lágy eső,
A nőttető májusi eső,
Mely zöld mosolyba és selyembe vonja
A boldog, ifjú földeket.

Zempléni Árpád: Vámbéry halálára

Turán turulja szárnyát leereszti;
Turán síkságát könnyharmat fereszti;
Tengri atyától aki adatott,
Legnagyobb bölcsünk, Vámbéry – halott.

Vér harmatozzék koporsója mellett;
Halom takarja, mit népek emeltek;
Porát virrassza magyar ég alatt
Az örök nagy Turáni Gondolat.

                        1913. IX. 17.

Tompa Mihály levele – Böszörményi Katalinnak, Soldos Emíliának

Az őszi hangulatok és a „virágregék” poétájának két ifjúkori múzsája volt. A második: Böszörményi Katalin. A fiatal református lelkész anyagi körülményei miatt akkor még nem tudott megházasodni. Az elmulasztott boldogságért később hűséges és gondos felesége, Soldos Emília kárpótolta. Sajnos, nem maradt fenn egyetlen szerelmes levelük sem. 1849. május 1-én a levélnek alig nevezhető lakonikus üzenettel kérte meg a kezét. Még aznap megtartották az esküvőt. Bisztray Gyula írta, hogy „estére már vitte is a fiatal menyecskét keleméri otthonába”.

/1842? Sárospatak/

        Egyetlen Katikám! Kedvesem!
    Itt van az ígért hajfürt, piros szalagja jelenti, hogy szerelmem irántad ily lángoló.
Óh, Kedvesem! Én csak azért kívánok élni, hogy veled élhessek, csak azért kívánok boldog lenni, hogy téged boldogítsalak. – Képeddel alszom el, képeddel álmodom, képeddel ébredek fel. – Szüntelen csak egy gondolatom van, és az Te vagy; s midőn Istennek imádkozom is, csak terólad gondolkozom, de mit tehetek én erről!
    Látod édes Katicám! Nem nyílik virág a jóltevő nap nélkül; puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy életemnek tavasza, napja, reménye, mindene. Hányszor nem csókolom meg forrón a tőled nyert emlékeket! Óh, csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek! Te vagy vigasztalásom minden szenvedések közt. Teérted fogom könyv mellett virrasztani az éjszakákat, míg örökre enyim nem leszesz. Óh, légy hív és szeresd a Teéretted sírig lángoló
                    Miskádat

1849. május 1.

    Emma kisasszony!
Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki van váltva, itt a pár sor.
                                                                                                                                                  Tompa

Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [II. rész]

A prímási székben

Nem volt még esztergomi érsek, aki főegyházmegyéje határain belül és azokon kívül annyi szentbeszédet mondott volna, mint ő. Ebben a vonatkozásban érsekelődjei legnagyobbikát és a magyar szónak utolérhetetlen mesterét, Pázmány Pétert is felülmúlta.

    Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy érseksége és prímássága szabadon töltött három és fél évének fontosabb hazai szentbeszédei – teljességükben vagy bő vázlatban – írásban is rendelkezésünkre állnak. A félhivatalos katolikus kőnyomatos, a „Magyar Kurir” ugyanis egészen vagy kivonatosan közölte a szövegüket. 1945-ben és 1946-ban elmondott jelentősebb prédikációi „Igazság és szeretet” címmel nyomtatásban is megjelentek a „Katolikus Főiskolák Baráti Körének” a kiadásában. Ebből a kettős forrásból vette át őket a Dr. Vecsey József által szerkesztett, Münchenben megjelent háromkötetes „Mindszenty Okmánytár”.

    Vecsey bevezető megjegyzései szerint Mindszenty prímás beszédei és nyilatkozatai „nyelvi kifejezésmódjukat illetően szembeötlő stílusbeli egyenetlenséget mutatnak.” „Magyarázatul – írja – arra kell emlékeztetnünk, hogy ezek java az egyház és szabadságjogaiért folyó harcok közepette született, amikor azonnali cselekvésre volt szükség. Ezek tehát rögtönzések és esetleg pontatlan gyorsírói lejegyzések nyomán láttak napvilágot. Különben Mindszenty bíboros, ha csak tehette, beszédeiről vázlatot készített és azokat a sajtó rendelkezésére bocsátotta.

Mikszáth Kálmán: Veneturné vára

– A cinkotai kántor konkurense –

Venetur egyszerű szegény kurta nemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap [vagy ötszáz esztendővel ezelőtt], mikor rákopogtatott a vendég egy kivaló* személyében.

    - Adj Isten jó napot, nemes uram.

    Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.

    - Fogadj Isten – szólott a gazda, – kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz-

    - Azt sem kérdezed, ki vagyok?

    - Mi közöm hozzá. Elég ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?

    - Mindkettő vagyok.

    - No akkor ide izibe a tálhoz szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?

    - Budára.

    - Hm. Nálatok megszokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.

    Venetur csakhamar zsírt olvasztott, füstölt kolbászt hozott le a kéményből, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielőtt a vendéget hozzá ültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belőle, úgy hogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.

Petelei István: A marosvásárhelyi céhek házi szokásairól

Kutatásaim közben, melyeket a magyar történeti társulat iniciativái folytán a marosvásárhelyi céhszabályok megismerésében tettem, sok olyan adatra találtam, melyre a kibocsátott kezdő pontokban nincs rovat. – A céhek jegyzőkönyveiben fennmaradt azon apró jegyzetkéket értem, melyek a házi szokásokra vonatkoznak, élénk és érdekes világot vetve azon kedélyes, családias viszonyra, melyben a céh tagjai egymáshoz, –, s alárendeltjeikhez a legények társulatához állottak.

    Azt hiszem, hogy ma, mikor a míveltségi állapotokrúl szóló adatokból igyekszik megmagyarázni a történelem az eszmék fejlődéseinek módjait, nem érdekesség nélkül való, ha a régi középrend erkölcsi életéről, családias szokásairól és asztaltartásának törvényeiről feljegyezgetjük azt, amit tudunk. Ilyeneket akarok a mi városunkból is egyet-mást ide írni.

    Vásárhely előnyös stratégiai helyzetét (mint Erdélynek szinte geometriai központjáét) csak az újabb időben ismerték meg és aknázták ki helyes irányban; míg régebben éppen az volt veszedelme, hogy biztonságban tartására, megerősítésére semmi gond sem fordíttatván, az ellenséges hadak s esetleg kisebb portyázásoknak elkerülhetetlen és védtelen útja volt. – S e körülményben kulminál aztán a céhek létjoga és tekintélyes állásra való emelkedése. Eme testületek szövetkezvén, először egy régi kétemeletes zárdát erősítenek meg, majd terjedvén erőben lassankint hat bástyát építenek, szerelnek fel és védenek meg.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XI. rész]

Egy gyönyörű kertbe vezetlek

1. Egy gyönyörű kertbe vezetlek titeket,
Amely kertben soha el nem tévedhettek.
Mert Úr Jézus a kertésze, Szűz Mária kertésznője,
Szent Domonkos atyánk a gondviselője.

2. E gyönyörű kertben három virág nyílik,
Fehér, piros, sárga szépen illatozik.

3. Ez a gyönyörű kert körül van kerítve,
És legszebb rózsákkal föl van ékesítve.

4. Akik e szép kertbe be akarnak lépni,
Az elvállalt titkot buzgón kell végezni.

5. Mindenki szedheti a kertben a rózsát,
Ha szívből szereti a szép Szűz Máriát.

6. Azért e mai nap újuljon a rózsa,
Égi jó anyánknak kössük koszorúba.

7. Midőn a zord halál reánk veti fátyolát,
E gyönyörű kertből nyerhetünk egy rózsát.

[Minden vers után: Mert Úr Jézus a kertésze, Szűz Mária kertésznője,/ Szent Domonkos atyánk a gondviselője!]

Gyűjtötte Volly István

A szombatosok énekes könyvéből

Törvényed tartását azért választottuk,
Izráel táborát kedveltük, javalltuk,
Magunk ahhoz adtuk,
Nyomorult sorsával semmit sem gondoltunk.

Noha keresztyénség nagy fenn tartja tollát,
Ördög is ellenünk igen feni fogát,
Ártalmas fullánkját, –
Ha nem őriz szent úr megállja bosszúját.

Talpa alatt tartja szegény zsidó népet,
Szombatért üldözi törvénykövetőket,
Kergeti híveket, –
Ha nem őrzöd, szent úr, megemészti őket.

Örülünk mi ezen, noha ők nem tudják,
Hogy mely törvényedet jegyül fiaidnak,
Adtad szolgáidnak.
Ők szidalom gyanánt minket azzal hívnak.

Rólunk nem rázzuk le szent szombatod nevét:
Szombatosok leszünk, mert sátán erejét,
Elálljuk nagy mérgét,
Tűréssel meggyőzzük sok kegyetlenségét.

Vigasság ez nekünk, hogy szent törvényednek
Bélyegét viseljük nagyságos igédnek,
Szombat innepének:
Népei így vagyunk úri felségednek.

Himnusz a felfeszített Krisztushoz

Idöz légy ez világnak jó megváltója,
Nehezülteknek kívánsága,
Ki körösztfára emeltetél,
Két kezedön figgesztetél,
Tű szent kezek idvöz legyetök,
Új rózsával megtöltetök:
Kiket elterjesztvén ágra keményön húztak1,
Vas szegekvel meggyakdostak2
Kikből gyöngyelő véröd hullott,
Asszu földet harmatozott.
Látom, hogy foly mindenünnen
Te szent véröd nagy bévségvel:
Piros oly, mint mast nyílt rózsa,
Mi lelkönknek váltságara,
Bárson színű vérös kezed
Szerelmemben megölelöm,
Szoméhozott asszu számval
Iszom szent vérödet kívánságval,
Körösztfádat ha szorejtom,
Sírva mondom vígasságom.
Keménséges nagy kénodért,
Te szent véred hullásáért
Adok hálát könnyhullatva,
Szent kezedet megapolva3.
Szent vérödben keserödvén,
Reménységöm beléd vetöm.
Te szent kezed oltalmazzon
Halálomkor és te jógod4
Engemet hozjá fogadjon.

/1/ Kezeidet kiterjesztvén feszesen a keresztfa ágára húzták.
/2/ Megszurkáltak.
/3/ Megcsókolva.
/4/ Jobbod.

Gajdács Pál: Berde-cipó*

Mint a méh, ha más vidékre
Mézgyűjteni messze szálla,
Laci fiam vágytól égve,
Elment kincses Kolozsvárra.
S ottan, hol az „Egy az Isten”
Hitet vallják, prédikálják,
Osztozva a lelki kincsen,
Járja egyik iskoláját,
S míg lelkét sok bölcs tanárja,
Testét Berde hűn táplálja.

Berde-cipó! E kenyérnek,
Mind azt vallja, nincsen párja…
Amit méltán úgy dicsérnek,
A lelket is általjárja.
S valót mondok, nem mesélek,
Hisz e kenyér nem korpából,
De sütve van nemes lélek
Szeretete lisztlángjából…
S aki adta, aki mérte,
Áldott legyen neve érte!

Mollináry Gizella: Arató ünnepen

Jól van ez így, ahogy van,
hogy Tiéd az ország és a hatalom.
Férfierényre kellenek ide az asszonyszentek
hogyha a gazdurak poharaznak, ölelnek, énekelnek
a jószág után felvert porban,
botorkálva az alkonyatban,
az itatóknál türelmesen meg-megállva,
tüzet szítni, házat őrizni, visszatérni a portára
oh! Mária
elkellünk erre...

Most behordódik majd a szemes-élet
s a derekunk a kínra-érett
is szüretel majd egy hajnalon.
Künn nyöszörög majd az ehült jószág
egy hajtás vizet majd a szomjra
nekünk, nekik nincs ki nyújtson,
csak valamely régi, rút irigyünk,
csoszogó lenyűtt, falú véne
ül a gyehenna tüzű ágy elõtt.