Lendvai István: Ítélet

Hajhó, ti magyarok, hunnyadt magyarok,
Óceánumtól öreg Azsiáig:
most van az óra, hogy minden elválik.

Most a tüzes angyal vörös felhők ormán
kiáltja rovását pallosa vasának, –
bús egek kidörgik, valamik valának.

Most van az óra, hogy oda a mulatság,
hasztalan remegnek riadozó térdek.
Úristen kezében csörömpöl a Mérleg.

Most a szelek zúgnak, tengerek kirúgnak,
se égnek, se földnek nincs kapaszkodója, –
ki-ki maga telte, most van az óra.

Most anya se válthat, temető se rejthet,
szét vagyon repedve szíve is a Földnek,
Úristen száján táncol az »öld meg!«

Hajhó, ti magyarok, hunnyadt magyarok,
ki-ki maga eszi, ki-ki maga issza,
Úristen száján nem megy ige vissza.

Lendvai István: Irredenta

Megesküdött minden magyar:
élve, halva egyet akar,
Égben és az ég alatt,
földön és a föld alatt,
vízen és a víz alatt,
mind a világ összedőlhet,
tenger helyén róna nőhet,
föld az óceánba fúlhat,
égi csillag megvakulhat,
négy sarkán világ kigyúlhat,
nincsen addig nyugovása,
örök Isten azt meglássa,
másvilágon úgy nyugosszák:
mégis egy lesz Magyarország!

Megesküdött minden magyar:
élve, halva egyet akar.
Megesküdt a föld, az ég,
meg az Alföld, meg a vég,
csecsemő és öregség,
mind a bölcső és koporsó,
mind a kard és mind az orsó,
mind a napfény és a vihar,
mind a nyárfa és az ihar,
Pozsony, Kassa, Bácska, Bihar,
folyók vize, hegy gerince,
mind a szőlő, mind a pince:
akármerre osszák-fosszák,
mégis egy lesz Magyarország.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremnek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,

szozattovabbacikkhez

Szőnyi Gyula: A rab

A rabságnak nagy koporsójában,
Hol a halál százakat arat,
A szabadságcsillag arany fénye
Áttörte a vasrácsos falat.

A bús rabnak, bús szívébe szállott,
Hol vígságnak nincsen otthona,
Szent szabadság sötét alkonyától
Sújtja őt a balsors ostora.

Hányszor tekintett már fel az égre,
Kérni ott a megváltó halált,
Míg borongós volt lelkének mélye,
A hitében új reményt talált.

Hitte, hogy majd boldog lészen újra,
Rabsága már nem tarthat soká,
Szerettei édes otthonában
Szabadság fénye ragyog rá.

szozattovabbacikkhez

Tollas Tibor: Az őr

Tóth Bálint költőnek, rabtársamnak

Az udvaron áll a „Rend” élő szobra.
Sötét alakját fény füröszti át.
S egy pillanatra lelkéről lemossa
A szorító, szürke egyenruhát.

Önárnyékából fényre lép az ember,
Szólna is már és lehullna a fal.
Nézd, juhászbottá szelídül a fegyver.
Faluról indult mosolygó magyar.

De csizma döng, egy durva hang kiáltoz.
S ő árnyékába gyorsan visszalép.
A merev egyenruhában úgy áll ott,
Mint faköpenyben, mely szorít, de véd.

Parancs zsinórját mozgó bábok, gépek,
Ki itt a bűnös, milyen hatalom?
A kézzel, mely tegnap országot védett,
Saját testvérét vereti agyon.

                                           Vác, 1950

Baróti Szabó Dávid: M. B. Orczy Lőrinc generális úrról

Orczy felett Mars s Melpomené versengtek. Őtet
Tenni magáévá Mars is akarta s ez is.
Az kardját, ez gyöngy versét égig viszi. Végre:
Fegyvere, mond az enyim; verse, felel ez, enyim.
Hallgatván a pert s mosolyogván íjjas Apolló,
Laurussát s tegzét fogja s ezekre fakad:
„Marshoz vers, múzsához kard, úgymonda, nem illik,
Orczy tehát hozzám tartozik s az enyém.”

Berda József: Epitáfium

Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe jut: ama, években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire ehetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.

Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
megöregedni soha: legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt is él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
odafönn míg meghatottan egyre várja a vigasztaló napot,
mikor fiatal lábak melege tapadása alatt
dicsőségesen feltámad majd halottaiból.

Füst Milán: Álmatlanok kara

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentő, mély verem
S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold:

Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyű köddé
S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemű csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté…
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Fáy András halálára

A humor és vígság istennőjét mi baj érte?
Aki kacagni szokott, kit sirat oly szomorún?
Fáynk nincs többé! Legjobb, leghűbb fia volt ő;
Fáynak elvesztén nem csoda, szíve ha fáj!

Fáy András litográfia Barabás Miklós

Lendvai István: Morus Tamás balladája

Morus Tamás, egykor nagyúr,
királyának pecsétes lordja,
most ott ül, hol nincs kék azúr,
lába a vasbilincset hordja,
bársony helyett darócban ül,
szakállt eresztett finom álla,
az őr lépése kong kívül,
s benn patkánynép hancúroz nála.

A börtönajtón koppanás,
fordul a rozsdás kulcs a záron.
– »Jó reggelt uracskám, Tamás!«
– »Jó reggelt! Alisz, hites párom!«
Legott egymást ölelgetik,
forróbban, mint féléve sincs még,
a csókjuk is hosszabb, pedig
köröttük börtön, bánat, ínség.

szozattovabbacikkhez

Petőfiné Szendrey Júlia: Kezd már tombolni…

Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtuk valamennyi ág,
Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz
Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong
S lelkem zilálja őszi fergeteg; –
Letép-e rólam minden örömet,
Miként a fáról a leveleket?…

Szentjóbi Szabó László: Az együgyű paraszt

Amott a hegynek oldalába,
Egy kis mezei falucskába
Egy földes uraság lakozott,
Ki egy levélre várakozott.
S hogy megkapja az izenetet,
A postára küld egy követet,
Kinek megígér jó áldomást,
Csak hozza hamar az írást.

Sokat tesz egy icce bor ára!
A paraszt is fut a postára,
S kérdez levelet az urának,
Hogy azt kiválthassa magának.

A postán akadván kettőre,
Kitartja a kezét előre,
De Pál nem tudván az árához,
«Hát hogy adjuk?» szól a postához.
A posta magát elneveti:
«S noc krajcer» ezt feleleti,
«Dehogy uram! a méregdrága.
Négy krajcár lesz illő váltsága.

szozattovabbacikkhez

Vachott Cornélia levele – Erdélyi Jánosnak

Cornélia Vachott Sándor költő és Vahot Imre újságíró-szerkesztő testvére. Szerelmi csalódása után ismerte meg a kor kiemelkedő filozófus-esztétáját, Erdélyi Jánost, akit megszeretett. Násznagyuk Kossuth Lajos. A boldog házasságnak a fiatalasszony „gyermekágyi idegláz” okozta korai halála vetett véget. A kis Cornélia Zsuzsannak kétéves korában követte édesanyját. Róla emlékezett meg Vörösmarty Az anyátlan leányka című versében:

Anyádnak lelke tán
Virággá változott,
S a honbúl, melybe kelt,
Égszín ruhát hozott?

Mosolyogj csak kis leány,
Mosolyogjon két szemed;
Szent fény mi benne ég:
Remény s emlékezet.

szozattovabbacikkhez

Jónás Alfréd: Elfelejtett dátumok a magyar színészet hőskorából I.

1820. június 24.

Az első pozsonyi állandó színház 1774 – 1776-ig épült. Magyar mágnások építtették, magyar pénzen, a német Múzsa számára. De ez nem is csoda, mert bár Pozsony már a 18. század végén modern nyugati város benyomását keltette, kultúrája, amely a bécsi udvar közvetítése révén jutott el a városba, a nemzet ébredéséig német volt.

    Nagy idő telt el, míg a magyar Múzsa is helyet kapott Pozsony német színházában, amelynek megnyitásakor magyar színészet még nem is volt, később pedig az elnyomás kora következett; Bécs közelében magyar intézmény csak lassan gyökerezhetett meg s fejlődése is csak vontatott lehetett.

    Nagyon érdekes esemény segítette a német Pozsonyba az első magyar színtársulatot.

    Déryné, a magyar színészet e ragyogó csillaga – kinek a múlt század első évtizedeiben már nagy hírneve volt az országban – 1818 táján Sátoraljaújhelyen volt társulatával, amikor egy próba alkalmával megjelenik egy igen derék, csinos növésű szép fiatalember, ámbár nem gyermekfiatalságú. Szép fekete haja, kicsiny fekete bajusz volt. Igen csinos feketébe öltözve, nagy aranylánccal az óráján s tele gyűrűkkel az ujja. Beköszön.

    - «Bocsássanak meg uraim, dámáim, hogy háborgatom. Én Kilényi Dávid színigazgató vagyok. A primadonnám elszökött és én utána utazom.»

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Az új Blaháné

Hogy a hét város Homér születési helye fölött vitatkozott hajdan, az nagy bolondság volt. Mert akárhol született is, mindegy, egész Görögországnak világított.

    Hogy három vármegye, Csanád, Somogy és Nógrád azon vitatkozik, egyik sem akarván őt felléptetni, hogy hova nem való Szontagh Pali, az is nagy bolondság. Mert ha meg volna is állapítható a szülő megyéje, azért mégsem lennének kénytelenek őt ott megválasztani.

    Hanem, hogy most az a kérdés kezd felülkerekedni, beteg-e vajon Hegyi Aranka, vagy sem, az már nem tréfadolog. Egy ilyen vitának mindig van jogosultsága…

    A kis pacsirta elhallgatott. Üres a berek és unalmas.

    Rettenetes hírek szivárognak ki. A pacsirtának torokbaja van. Elmegy gyógyulni Emsbe s nem fogjuk látni sokáig.

    A Népszínház udvarának homokján az ő picike lábnyomait a Solymosi és az Együd vastag talpa agyontapossa, öltöző szobájába hiába suhan be az esti szellő… Ő nem lesz ott. Elveszítjük. Igaz, hogy csak rövid időre, de a nélkülözésben a percek is nagyon hosszúak…

    Hát igazán beteg-e? Hírt hír gyorsan vált: Nincs semmi baja, csak meghűlt kissé.

    Nem igaz, mintha semmi baja sem lenne, – beszéli egy másik „hiteles forrás”. Oda van, elmegy s a jó Isten tudja, hogy mikor tér vissza.

szozattovabbacikkhez

Moór Elemér: A földmíveléssel kapcsolatos szokások, hiedelmek és babonák Rábagyarmaton1

A rábagyarmati földmívelés módja, mibenléte lényegében egyezik a göcsejivel, ahogy az Gönczi leírásából megismerhetjük. Csupán a Göcsejre jellemző szőlőmívelés hiányzik Gyarmaton. Itt jelenleg csak a ház körül termelnek szőlőt, t. i. izabellát, bort azonban ebből nem igen préselnek, hanem gyümölcsként fogyasztják el. Régebben azonban, amint ez a dűlőnevekből kitűnik, Gyarmaton is voltak szőlők. A göcsejiek kendertermelésével szemben itt a lentermelésnek van nagyobb jelentősége, bár manapság a fehérnemű már nem igen készül házivászonból, mint régebben. Akad ugyan még két takács is a faluban, de szegények bizony már csak tengődnek. Tele vannak siralommal, panasszal az idők változása és a nehéz adók miatt…

szozattovabbacikkhez

Volly István: Balatonszárszói pünkösdi parádé

pünkösd1Fehér réklit és piros, vagy rózsaszínű szoknyát viselnek. Mindegyik leány egy-egy zöldágat díszít fel szalagokkal. Az ág méteres is lehet (fűzfa, nyárfa, májusfa). Ki-ki feltartja a jobb kezével, a ballal pedig a mellette álló leány zöldágas kezét fogja. Két sorba sorakoznak az úton keresztbe. A kicsik elől, a nagyobbak valamivel hátrább. Az első énekre („Ma vagyon”) a nagyok sora – arcvonalba lépve – előrebújik a kicsik karjai alatt. Pár lépést haladnak és megállnak. Most a kicsik csapata bújik előre s szinte pár méterrel halad előre s megáll. És így tovább, sétálva bújnak s megállnak, míg a hét vers tart. („Ma vagyon”-tól az „ocsu”-ig!). Aztán tetszés szerint ismétlik a 7 verset, vagy pillanatra szétrebbennek, s újra összeállva, kezdik a második dalt.

szozattovabbacikkhez

Thaly Kálmán: Bezerédi nótája

Sárvár alatt sűrű berek a Csere:
Leskelődő labancokkal van tele,
Sűrű berek, még sincs annyi levele –
Mint amennyi lompos labanc bújt bele.

Héja madár le-lecsap a fölyőbül…
Lovas labanc ki-kicsap az erdőbül…
Kurucot lát, hertelenül megpördül,
Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.

Kurucokat Bezerédi vezeti,
Ki a kardját német hússal eteti,
S csujtárját német vérrel festeti,
Tíz-húsz rác, ha reágyün, csak neveti…

Bezerédi táncoltatja a lovát,
Villogtatja rettenetös pallosát,
Dobot veret, fúvatja az trombitát,
Meg is indul, odacsap, meg hátat ád.

szozattovabbacikkhez

Andrejkovics Endre kispap, honvédtüzér százados

Mi piroslik ott a síkon távolban?
Magyar tüzér piros vére a hóban.
Sok h a lá lt szórt az ellenség sorára.
Hej ! de végre egy golyó őt találta.

                                                /Népdal/


Születelt Krompahon, Szepes vármegyében, 1824-ben. Felsőbb iskoláit Bártfán, Eperjesen és Kassán végezte kitűnő eredménnyel. A szabadságharc idejében Ungváron mint külső hallgató [extranevis] hallgatta a teológiai tanfolyamot. Az 1848-ik év június havában Andrejkovics mint III. éves kispap első volt, ki eltelve hazafias lelkesedéssel, önként beállott a szabadságharcosok közé s Győrnél vett először részt ütközetben, mely alkalommal báró Vécsey elesett s csapataink Budapestig hátráltak; 3 ezekkel 1848. december 31-én Andrejkovics is a fővárosból Debrecenbe vonult. A vitéz osztrák sereg kevés lévén a „forradalom” elfojtására, a melléktartományokban levő osztrák hadseregeket is az országba rendelték.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Ifjú harcos emlékezetére

Ma még piros élet, holnap fehér álom –
Zokog a nóta az északi határon             
Ma még piros élet,
Holnap fehér álom…

Még ragyog a szeme – még tüzet vezényel
Még röpköd a gyilkos golyó szerteszéjjel –
Lövés dördül szemben…
S több egy hős halottal a Halál-ütegben.

Uram! Te ki ott vagy bárhol a világon
Ugye ott is jársz az északi határon
Éles drótbozóton,
Véres vérvirágon.

Emeld őt magadhoz – vidd el szépen messze
Őt kire oly korán borult le az este
Áldó két karoddal,
Szent akaratoddal…

Ma még piros élet, holnap fehér álom –
Tovább sír a dal az északi határon,
Ma még piros élet,
Holnap fehér álom…

                     1917

Gyóni Géza: Őrtűznél

A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok
S virrasztanak az őrző csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok, –
Ma jól végeztük megint a napot.

Megszámolom: egy… kettő… mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fújtató.
Hej, haj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni-való!

Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.

Mint a sárkányok, úgy rohantak nappal,
S most úgy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá, –
Ott jár a kópé a más háza táján.

szozattovabbacikkhez

Imrek Sámuel: Ének

Búcsú a hadbavonuló harangtól
Dallam: Isten felséges adománya…

harangbólágyúA drága Haza szózatára
Útra készen állasz immár,
Elmégy most te is oltalmára,
Oda, ahol a halál jár,
Hol sújt a vész nagy harangja,
Templomunknak kis harangja.

Imára szólott eddig hangod,
Bút temetve, reményt keltve,
És szelíd szavad írként hatott
Mindenkoron szíveinkre.
Elmégy mostan, itt hagysz minket,
Veled viszed reményinket.

Nem halljuk többet szép zengésed,
Imára már nem hí szavad,
Ámde mint ágyú szól dörgésed,
Míg a magyar nem lesz szabad,
Háborútól ment a világ,
S nem nyílik a béke-virág!

szozattovabbacikkhez

Ligeti Miklós: Halott katona

Hajrá!… ne sajnáld!… Üsd le… csak!
Mi ez?… Tovább! Jaj!… Semmi… csak tovább!
Ez eltalált! Isten! Hogy ég a mellem
Ez eltalált! No nézd az ostobát…!

A lába roskad. Lüktető agyában
A lángoló láza rajzol képeket.
Ajka kiszárad. Szemei megtörnek,
Leroskad egy vén bükkderék megett.

Kezét az égő sebre rászorítja,
Istenem, hogy lüktet ki a vér.
Az eszmélet mint játszó tarka lepke
Már messze száll, majd ismét visszatér.

Suttogva száll a hűvös esti szellő,
A haldokló fázósan megremeg.
Kiszáradt ajkkal, kínos lázzal
Lehet a légbe egy leánynevet.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Vitam et Sanguinem!

Magyar vér ömlik szerte a világon,
Magyar búbánat itthon mit csináljon?
Tanuld a jelszót, bús szívem:
Vitam et sanguinem!

Vérét e hős nép szolgamódra ontja
Ma muszka síkra, holnap szerb oromra;
A magyar föld már csupa ember tarló,
E néppel már az Isten is pazarló;

Fényeres síkság, sziklás bérctető
Az egész világ – magyar temető…
A végzet átka nem pihen –
Vitam et sanguinem!

Mindegy már minden, – hajrá magyarok!
Kit észak meghagy, várja már a dél,
Előbb-utóbb ott bizton célhoz ér;
Mindenki meghal, ha ifjú, ha vén,
Ki Doberdón, ki a Piavén, –
Holnap már én is meghalok…
Bús magyar élet, hős magyar halál, –
Hadd teljesedjen, ahogy írva áll:
Meghalni tudtunk, élni nem…
Vitam et sanguinem!

Gróf Eszterházy Pál hősi halála és egyéb történetek I.

Eszterházy Pál gróf, Pápa és Ugod örökös ura, a magyar főrendiház tagja, az ország egyik legelső mágnása az I világháborúban, a Dziedietniki mellett vívott csatában szintén hősi halált halt. Nemcsak patkós csizmájú magyarok, nemcsak kérges tenyerű munkások, hanem a gentryk és a mágnások is kiállottak ekkor az ország védelmére. A Vilmos-huszároknál szolgált a daliás Pál gróf. Bár többször be akarták osztani a front mögött lévő parancsnoksághoz, ő kivágyott a lövészárokba, a szegény emberek közé, ahogy ő mondotta. Huszárfőhadnagy létére egy gyalogos magyar századot vezényelt a Linsingen-hadseregben. Mikor följebbvalói látták, hogy milyen túl vakmerő, bekommandírozták a törzshöz. Ekkor kihallgatásra jelentkezett parancsnokánál és azt kérdezte, hogy talán valami hibát követett-e el, amiért megfosztják a századparancsnokságától és visszakommandírozzák az ezredtörzshöz?

kép888- Ha nem kívánnak megbüntetni - úgymond - akkor kérem visszahelyezésemet a gyalogsvadron élére.

Kérését teljesítették és ő továbbra is részt vett a legelső frontharcban.

Duraticnál őseitől örökölt buzogányával a kezében, egy ezer méteres hegyre vezette rohamra a századát és ő ugrott be elsőnek a hegytetőn az orosz lövészárokba.

szozattovabbacikkhez

Domokos Sándor: A csata hajnalán

HaboruVér volt… hamu,
Hőség és halál…
Az ólom holnap
Vajon kit talál?
Idegtépő
A várakozás…
– Holnap hajnalban
Lesz a támadás! –
Pár csattogó szó
A parancs csupán;
Végignézek
Embereim során…
– Ki lesz köztük
A véres áldozat? –
Vagy én leszek?
Nem beszélünk sokat.
A némaságban minden
Benne van…
Az idő áll… és
Mégis úgy rohan!
Az óra üt, mint
Élő érverés…
Amit érzünk,
Arra szó kevés.
A szörnyű várás
Az, mibe meghalunk…

Fáy Ferenc: Utolsó szó jogán

Uram, elég, elég a harcból.
A népem éhes és sovány,
a fegyverünk, mit ősi dacból
belédütöttünk csorba rég…
Szavakkal hullok hát eléd,
a szó utolsó, szent jogán.
Nézd itt a bűnünk, itt a jussunk,
s a bűneinkre itt az ok,
az, hogy mi balgán hinni tudunk
mindenkinek és mindenért
fegyverbe álltunk, míg a vér
fogyott, fogyott, s ma itt vagyok.
Árpád? A cél én voltam benne.
Az új hitet, mint a barom
én hordtam dómmá. Majd nevetve
az Iszter sziklái fölött
szekérre rakta püspököd
e kéz Uram, az én karom.

szozattovabbacikkhez

Kárpáti Aurél: Magyar lovas éneke a Visztulánál

Régi utam váltom, új utamat áldom,
Csákóm rozmaringját seholsem találom.
Csákóm rozmaringját most mással cserélem,
Akit búval szakasztottam:
Mostan veszem véren.

Idegen rónát ver lovamnak patkója,
Napjaim futását víg jövendő rója.
Cserge sátoromat új földön állítom,
Vérem hunyó vén parazsát
Magam tűzre szítom.

Mindig nyugat felé… sohase jön hajnal –
Most már szembe a felkelő nappal,
Lovam őszi ködből tavaszba ugratom,
Télnek hava temesse bé
Tavalyi bánatom.

Sajó Sándor: Lovcsen

Egy nagybús évben, januárban,
Egy hivatalos körútjában,
Egy falusi kis iskolában
A tanfelügyelő úr kérdez;
S a fiúk, lányok mindahányan
– Már ki félősen, ki meg bátran –
Szépen felelnek általában,
Méltón a mester érdeméhez.

Ám mind közül is, minden tárgyban
A kis Gyolcs Pista csak kiválik:
Fejében sok szép tudomány van,
Szavából értelem világlik.
Kedvesen csengő, lágy a hangja,
Mint falujának kis harangja;
Sok nehéz kérdést játszva fejt meg,
A szöget mind fején találja,
Magyar fajának, noha gyermek,
Így kicsiben is szép példánya:
Lélek sugárzik szép szemében,
Szerény és bátor és komoly,
És benn e lélek rejtekében
Valami bánat bujdokol…

szozattovabbacikkhez

Bányai Zoltán: Egy levél

Pajtás, ki messze Muszkahonban harcolsz,
Pajtás, az Isten legyen mivelünk!
Minket eltéptek már a harcmezőről,
Az ispotály plafonja az egünk;
De néha halljuk még a trombitátok,
S ha összecsörrennek a fegyverek,
Óh, ha akkor odarohanhatnánk,
Nem volna rettentőbb sereg,
Ha odavethetnénk béna, büszke testünk,
Mikor úgy éjjel végigtép a láz,
Akkor az Isten ne legyen felettünk!
…Ha odavethetnénk béna, büszke testünk!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf