Tompa Mihály: Kazinczy emlékezetére

Szép nap virradt fel Széphalomra,
A honra szép nagy nap virradt;
Zendüljön a Sátorhegy orma,
Völgy és lapály víg zaj miatt!
Az őszi lomb sárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sírkőre foly!

Ki nyugszik itt, csendes ligetben?
A sokaság örméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyű odáig!
Az ég a sírhalom felett
Örök fényben dereng, világlik…
Míg a föld vérnyommal fedett.

Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban,
Felé ezer hullám tolult,
S míg folyt – sokáig folyt – az élet:
Viszály nem szűnt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet
Lábához a sárkány-fogat.

A törpeség, a bűn, a vakság
Acsarkodott, ment ellene;
Szégyenlék őt, és megtagadták,
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tűzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond…
Örök felleg magas tetőn.

Ki jő s prófétál, bére: vad méz,
Szőrköntös és fejére kő;
De mégis hogy nem értik, az lész
A gyilkoló, a leverő!
Itt sem maradt el átka, sérve. –
Majd nyomta a börtön fala;
De itt is csak céljának éle.
Mivel ő „hív és nagy vala!”

S vajon mi, – kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk –:
Búsulásnak szóljunk-e nyelvén,
Zöld mirtuszát tépvén magunk?
Hozzá vigyük múlt szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá?
Fájlaljuk, hogy fényben nem élt itt,
Midőn ő azt „nem fájlalá”?

Nem, nem, Dicső! Mi büszkeségünk!
Öröm zendül az ajkakon!
Dicsőséged, melyről beszélünk,
Kínt, életet zománcba von!
Hiszen, – miképp zord fellegekben
Küld újító erőt az ég –:
Átokszerű küzdelmeidben
Ez a nemzet megáldaték.

Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mily szent nevek:
A siető enyészet ágyán
Lőn öntudat-vesztett beteg:
Támadt igaz, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bűnei…
De – mint a szívütés az alvót –
Nem bírta azt felkölteni.

Te megjövél, – szeretve jobban
A hon ügyét, mint tenmagad! –
S az alvó tűz gyors lángra lobban,
A lélegzet megint szabad.
Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zúz:
Lelket lopál veszőbe, holtba,
Te új, dicső Prométheusz.

Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézművesül;
De mint akit tengése vérez,
S virulatán függ, lelkesül,
Ástál, – sok kincset rom fedett el, –
Sokat teremte szellemed,
S az ó erő új kellemekkel
Testvér gyanánt ölelkezett.

Ura a dús, de zord anyagnak
S az ízlésnek nagy mestere!
Hő csókjától a Géniusznak
Lelked kettős kegyet nyere!
Kezedben a kőből szobor vált,
Mint ült merész kecs és szabály;
A szó hő dalba hangzott át, –
Nemcsak bányász, művész valál!

A szép közös kincs; – érte mentél
Élő és holt népek közé. –
Kisded elmét karodra vettél;
Az álmost szód ösztönözé. –
Lelkednek szent, izzó hevétől
Érdek, harag széthamvadott…
Kiáltván az oltár kövéről,
Oda gyűjtél lelkest, nagyot!

És zeng apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zúgó vihar, –
Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,
S midőn a harc terén rivall!
Élet-halál, – bú- s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik…!
Behat, mint a kétélű fegyver,
Min a velők oszlásáig!

Zeng, – és mi élünk…! Annyi villám
Nem sújthatá le a magyart;
Velünk az ég kegyelme nyilván…
S őrlelkeink véd-karja tart!
Élünk, élünk…! S milljók remélnek,
Vevén ajkad nyílt jóslatát:
Mellyel népünk nagy büszke népek
Művelt sorába állatád!

Óh Szent! Melyért küszködve éltél,
Sorsán kiontva lelkedet,
Ez ünneplés öröm-tüzénél:
Lásd nemzeted, halld nyelvedet!
MI üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott borítja fürteid?
Vagy ez a nép, mely itten áll ma?
Vagy ez a hang, mely istenít?

Igaz valál, – emléked áldott!
Haló-földed szent, életedért;
Szült sok jelest, nem szülte párod –
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk jőve hűlt porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S amely nyelvén s lelkében hordoz,
Áldás és fény a nemzeten!