Most jöttem Erdélyből

Most jöttem Erdélyből, Erdélyországából –
Lovastól, nyergestől, egy nyargalt szolgástól.

Szolgámnak a neve Hányd-el-vesd-el-Gyurka,
Magamnak a neve: bujdosó katona.

Nem vétettem semmit, az ég bizonyságom:
Még sincs maradásom – köztettek lakásom…

Szegény árva fejem nincs hová hajtanom –
Szegény árva fejem nincs hová hajtanom.

Elment az én uram idegen országra:
Levelet íratott, hogy menjek utána…

Elment az én uram a török táborra
Bizony meggyászolom fekete bársonyba:

Délig feketébe – délután veresbe…
Hajnalkor pediglen öltözöm fegyverbe…

Ülök paripára, jó lovam hátára:
Úgy megyek utána – nagy Törökországba.

Ismeretlen szerző műve

Somló Sándor: IV. Istvánból

(A m. tud. akadémia Kóczán-díjával jutalmazott tragédia)

LEONORA

Ismeretlen rengetegben
Úttalan bolyongok egyre,
S bár napestig bujdokoljak
Nem találok ösvényemre!…
Merre nézzek?… merre térjek?…
Nem hull égből egy sugár,
Itt vadak rém torka ásít,
Ott kígyó sziszegve jár!…
– Boldog otthon!… Büszke váram…
Mért bocsáttál rejtekedből?
Összetépve röpke szárnyam,
Messze, távol, idegenből
Sóhajom száll csak feléd,
Visszahíva, visszasírva
Boldogságom – ifjúságom
Zengő, csengő örömét!…
S mégis… hogyha honn lehetnék
Víg danával ajkamon,
Deli hősök, úr, leventék,
Elhagyott barát, rokon,
Hódolattal ünnepelnék
Boldog visszatértemet – :
Visszavágynék, visszajárnék –
Mint a költöző madár –
Mint elkárhozott bús árnya,
Mely nyugtot keresni jár!…

Rózsafi Rosen Pál római katolikus káplán, honvédtüzér

Született Ó- Arad szab. kir. városban 1824. szeptember hó 18-án. Aldozárrá szenteltetett 1847. évi május 3-án.
A szabadságharc idejében, 1848-ban, Csanád megyében, Tornyán volt segédlelkész a fiatal és buzgó pap és lelkes hazafi, midőn hazánk törvényes fejedelem, V. Ferdinánd ő felsége által szentesített törvényeink ellen Jellasics bár császári hadával hazánkba betört s a magyar alkotmány ellen, mint ellenség, állást foglalt, a veszélyeztett haza szent ügyeért lelkesülő fiatal pap, hogy a haza iránti szent adóját, mint pap és haza fi leróhassa, illetékes egyházhatósági engedéllyel elhagyván állomását, Pestre sietett azon szándékkal, hogy a feltételes egyházhatósági engedély értelmében csakis mint tábori lelkész a harcoló vitézek buzdítására s a sebesültek és haldoklók vigasztalására fogja felajánlani szolgálatát.
De a fővárosban ezen ügyben mindenfelé eljárván, kérelme mindenütt azzal utasíttatott el, hogy: „előbb zászlóaljak szüségesek, s csdak azután lesz tábori lelkészre szükséges.”

Reményik Sándor /Végvári /: Könnyek

Valahol felgyűlnek a könnyek,
Egyenként, lassan, csöppre csöpp,
Magyar szemek elsírta könnyek:
Nem hullott soha több.

Valahova ömölnek, mennek,
Egyenként hullanak a könnyek,
S ha majd óceánná dagadtak:
Egyszer csak visszajönnek!

És akkor mindent elsöpörnek,
Mindent, meddig a szem ellát:
Egy tenger lesz a bűnnek földje -
És nem lesz Ararát!!

1919. október 16.

Szabó Gyula: Őszi dal

Sárgulnak már a fák;
Sorvaszt az őszi szél.
Itt-ott látszik csak egy
Zöldes színű levél.
Az énekes madár
Jobb hazában dalol;
Narancsok, datolyák
Honában valahol…
Fecske és a gólya,
Az én két madaram,
Szinte más hazában:
Ott, hol mindig nyár van.
Ott siratják mostan
Magyar nyár halálát;
Siratják, siratják
Magyarok hazáját.
„Miért nincsen ott is
Örökösen szép nyár?
Miért nem virul-zöldel,
S hoz kalászt a határ?
Hisz szebb ott a föld is,
Más a csillagos ég!...”
- Érette a szívük
Szerelmi vággyal ég.

Tóth Árpád: A vén magyar hegy…

A vén magyar hegy csöndes és borús,
Hervadt piros levéllel koszorús,
Az őszi nap rubinttal gyújtja fel,
S a szőlőfürt a csöndben énekel:...
 
                          *
 
Az este csöndes, elmúlt a szüret,
A felhők bús járása alacsony,
A vén szőlőhegy zordan felmered,
Viharra vár a néma Badacsony.
Őszi villámok sárga fénye lobban,
S az avaron rubint gyíkokat űz,
És felneszel, s dúdolni kezd titokban
A hegytetőn rakott venyigetűz:
Züm, züm, aluszol-e, vén hegy,
Züm, züm, kár ...........
Züm, züm, szomorú szüret volt,
Züm, züm ..............
 
                    1919

Szigethy Ferenc: Őszi éjszakába…

Őszi éjszakába,
Csendes közel, távol –
Őszi éjszakába
Elpihen a tábor.

Szép álmot álmodnak
Jó magyar vitézek:
Dicsőségbe úsznak
Magyar rónák, bércek.

Uram Isten őket,
Ha eddig szeretted,
Terjeszd ki felettük
Gondviselő lelked.

Váltsd valóra mindnek,
Mindenek édes álmát,
Védd meg Uram Isten
Magyarok hazáját!

Marton Pál: Égi ítélőszék

Fent a felhők felett az Ég magasában
Örökös napfényben egy ragyogó vár van.
Szivárvány a fala, a teteje végig
A tornya felér a legmagasabb égig.
Öröktől fogva áll e fényes palota,
Földi szem idáig nem láthat el soha.
Itt mérik az időt egy perc egy évezred,
De kezdete és vége a végtelenbe terjed.

Az égi palota legragyogóbb terme
Napsugár-szőnyeggel van beteregetve,
S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel
Hatalmas könyv előtt maga Clió székel.
Nemzetek és népek élete és sorsa
Be van írva abba, hófehér lapokra.
Dicsőséggel szerzett s vértől ázott képek
Itt búsongó gyászdal, amott hősi ének.

Nagy ítélőszék van összehíva mára
Jönnek már a bírák csillogó talárba.
Legelöl az elnök, maga a zord Végzet,
Közvetlen utána az Igazság lépked,
Aztán a Szeretet követi őt halkkal,
Végül Mars hadisten és a Békeangyal.
Fellépnek a fényes magas emelvényre
Int az elnök, – s Clió ígyen kezd beszédbe:

Kiss Dénes: Október drága véradó

Szörényi Leventének

Október drága véradó
a szélben ma is fegyverzaj
ahogy elvérző levelek
hullt alá annyi fiatal

szállott alá de még előbb
elsuhant fénylőn fölfelé
és égbe ütve szép fejét
esett sebzetten földre le

zuhantak haló-halványan
de testük szívünk fogta föl
s ringatja mindörökre már
akár országnyi anyaöl

ringatva édes fiait
hogy tisztelegjen a világ
meghajló gyászos lobogók
a tépett októberi fák

október drága véradó
a szélben fegyver zakatol
ifjú arcokra hull a hó
a szívekből a vér kiforr

a szívekből a vér kiforr
mintha nyarunkra hullna hó
szenteld meg áldozataink
október drága véradó

1993. október

Bárd Miklós: Emlékezésül

[Gróf Tisza István halálának évfordulóján]

Mikor megölték fölbérelt gazok,
Nem voltak ott csak asszonyok,
Mikor temették késő őszi nap,
Nem voltak ott a férfiak;
Mikor szétment a hír, hogy halva hozzák,
Siketen hallgatott az ország,
Így ment el innen nyugovóra térni
A legjobb férfi.

Egy éve sincs… S most, hogy riaszt az éj,
Fölkeltenék, de álma mély,
Nem költi ezt már éberré soha,
Sem zokszó, sem a jaj szava.
Nem hat le ennek borús szenderébe
Csak egyedül az ég zengése,
És néha, mikor enyhülnek az álmok,
Asszonysirámok.

Krúdy Gyula: Zempléni Árpád, az utolsó romantikus költő

A Belvárosban, a Bástya utca környékén éldegélt legtovább az a romantikus magyar írói élet, amelyet manapság már a magyar irodalom hőskorának lehetne mondani. Még a múlt században vagyunk, íróink szemérmetes szegénységben élnek, kis honoráriumokból tengődnek, még emberfeletti küzdelmet jelent az írói pálya, amely nem biztat se vagyonnal, se megélhetéssel. Az irodalom a kalendáriumokban lakik a legszívesebben, mert a magyar embernek jóformán elegendő volt a naptár egész esztendőre. Természetszerű, hogy hősünk, Zempléni Árpád (akinek valódi neve Imrey Árpád volt, de szemérmetes költő módjára nem használja vala a családi nevét már első költői kísérleteinél sem, nehogy véletlenül megharagítson valakit nemes hegyaljai famíliájából valamely nem sikerült versével), hősünk, Zempléni Árpád a Bástya utcában lakott, mégpedig Szana Tamás földszintes házikójában, ahol minden olyan ódon volt, mint a Jósika Miklós regényeiben.

Móricz Zsigmond: A magyar költő Zempléni Árpád halálára

A magyarság életproblémájának alapvető kérdése a származás, az eredet.

    Ezen állunk, élünk, vagyunk. Vagy magyarok vagyunk, vagy nem. Ha magyarok vagyunk, tudjuk meg, mi ez a magyarságunk s legyünk tisztába vele, mit ad, mit ígér, mit követel.

    Bizonyos, hogy a mai magyarság magva a turáni fajtáknak lerakodott maradéka, mely itt rekedt a népvándorlásból, a Kárpátok gyűrűjében, a Tisza-Duna síkján. Etnográfiai térképen a világ minden tudósa köteles ezt a népszigetet ugyanolyan színre festeni, amelyre Ázsia felső felének fajtáit: a mongol fajt. Ennek a fajnak Európából előretolt őse a magyar, északi testvérei a finn népek, déliek az oszmán-törökök. Ázsiában ősei a tömérdek mongolság: a tatárok, kirgizek, tibetiek, kínaiak, japánok, jakutok, tunguzok, szamojédek, osztjákok.

    A magyarság tehát idegen, vadidegen népség egész Európában.

Valentyik Ferenc: Kötetek, versek és eszmék cseréje

Zempléni Árpád és Gyóni Géza

A magyar irodalomtörténet számos alkotói barátságot és levelezést őriz, köztük a legszebbet: Arany Jánosét és Petőfi Sándorét. „Olvastam költőtárs, olvastam művedet…”: nem több, ennyi szükséges ahhoz, hogy a szimpátia ismeretlenül is kialakuljon a rokon gondolatok mentén. A holtig tartó barátság, kötetnyi alkotás, levél magasztos példaadását más irodalomtörténeti súllyal bíró epizódokban is felismerhetjük.

    A halála után néhány évtized múlva méltatlanul elfeledett Zempléni Árpád (1865-1919) költőnek 1910-ben, a Turáni dalok kiadásakor egyszeriben sok tisztelője és barátja lett. A korszak irodalomkritikusainak döntő többsége jelentős terjedelemben méltatta művét és nem fukarkodtak a szerző dicséretével.

Zempléni Árpád: Játék, Végig az országon

Zempléni Árpád:

Játék

Gyermekké tudnék lenni újra!
Játszanánk a földre lecsucsúlva.

Kapnék lekváros kenyeret,
azt is megosztanám veled.

Elköltve a jó eleséget,
Játszanánk férj- és feleséget.

Egymás fülébe megfogóznánk,
Lekváros szájjal csókolóznánk.

A mamák persze észrevennék,
A bűnösöket hazavinnék.

S a porban-játszó amorettek
Szenvednének, mivel szerettek.

Nyirő József: A fekete pityóka

A faragott fát lerakják, a kicsi, szőrös lovacskákat a saroglyához kötik, hogy erőre kapjanak a jó erdei szénától. Legalább egy órát etetni kell, hogy az elcsigázott állatok kibírják újra az utat hátra a havasba. Még szerencse, hogy csak ide az állomásra kell hordani a fát, deszkát, s nem kívánja Ájvász úr, hogy béromoljanak vele Szeredába a nagy raktárhoz. Tisztességes ember különben Ájvász úr, mert fogadót is húzatott, ahol enni-inni kaphat a szegény szekeres ember, igaz, hogy elég borsosan megveszi az árát, de legalább kissé kinyugodhatja magát, s szót válthat Bernáttal, aki éppen újságot olvas, s százalékra árul az örménynek.

    - Mit ír az újság, Bernát úr? – kezdi a beszélgetést Hajnód Izsák, s a sógora értelmesen hallgatja.

    - Az azt, amit mi nem is tudtunk! – pillant rájuk Bernát úr. – No?

    - Hogy ez a Székelyföld telis-tele van valóságos természeti kincsekkel. Réz, vas, ezüst, arany, kőszén, márvány s tudja fene meg mifélével! Úton-útfélen csak tapodjuk a pénzt! Közelebbről, megindulnak a feltárások, vállalkozások, s olyan világ lesz itt, amilyent még Csík sohasem látott.

Jakab Ödön: Kisfaludy Sándor emléke

Mikor az óra éjfélt kong már,
S virrasztok íróasztalomnál,
Elálmodozva hosszan, csendesen:
Koszorús dalnok, kedves álmom,
Sötét kísértő éjszakákon
Hányszor, de hányszor megjelensz nekem!

Mint hegy mögül a holdvilág, oly
Nesztelen lépsz ki a homályból,
S baráti arcod mélán rám ragyog,
Mintha tudnád, hogy rímbe zengett,
Egykori, forró szerelmednek
Én itt a késő visszhangja vagyok.

Mert minden jó, rossz, ami történt,
Megismétlődik itt időnként,
Mozdul az alvó múlt, és újra él,
S mint elkiáltott szó a távol
Bércek visszhangos oldaláról,
Sok elröppent jaj s kacaj visszatér.

Nadányi Zoltán: Arany

Csillogó kis ásó volt kezében,
azzal vájta, cirkalmazta szépen
kacskaringós medrét a folyónak,
karosszékben ült erőre dőlve,
homlokán az élet mély redője,
füstfelhők közt nézte, mint fonódnak
cikkcakkok és köröcskék ezerszám
és forgott a fénylő csodaszerszám,
mindenütt kék lé csorgott mögötte
s a papírt, az asztalt átütötte
s a padlót is és az őstalajba
fúródott és a csodafolyó
megeredt és folyt nekiszalajtva,
völgyben lassan, lejtőn szaporábban,
mindenütt az ásócska nyomában
és áramlik most is a folyó,
liliomok, rózsák bókoló
parti fák közt kanyarog szeszéllyel
és csodásan kicsillagzik éjjel
és tengernél mélyebb és remekszép
hidak kötik össze partfalát,
másutt pallón járnak rajta át,
mezítlábas, főkötős menyecskék.

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Félek, Atyám – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is! …
Ne félj, fiam – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot! …
Ne félj, fiam – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban? …
Ne félj, fiam – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Verseghy Ferenc: Szentjóbi Szabó László halálára

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
    elköltözött az Alkotónak
        szent keblébe Szabó barátunk!

Csendes könnyek közt képzelem untalan,
mikint óhajtá: hogy remegő kezét
    búcsúzva még egyszer tehesse
        holta előtt szeretett kezünke.

De börtönyinknek durva rekeszei,
melyek szegénytől elkülönyöztenek,
    nem engedték meg, hogy halandó
        krajainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle együtt a komor éjszakát
    reménnyel áltató beszédnek
        válogatási között kiültem,

Benned szögeztem visszölelési közt
lassú halállal teljes ajakira
    végcsókomat, Tebenned élt még
        énnekem alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodon kívül
érette váltig csüggedező szemem,
    csak bús nyögése tűnt be hozzám
        rejteke réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
induljatok meg társatok alkonyán,
    sirassuk együtt, kit közokból
        mennyei szíve miatt szerettünk.

Krúdy Gyula levele – menyasszonyának, Várady Zsuzsának

1.

Siófok, 1916. július 21.

    Kedves kis barátnőm!

    A naptáramban feljegyzést látok, 17-ik születésed napját. Te most messze vagy tőlem és én megpróbálom a gondolatodat a távolságból elérni, olyan bizalommal szólni hozzád, amint szerető barátodtól ezt elvárhatod.

    Tizenhét esztendős vagy ma. Vajon mi jut eszedbe, midőn végiggondolsz tavaszon, nyáron, szép ifjú életeden. A bánat és szomorú napok emlékei megengedik-e megérezni a boldog, önfeledt szép napoknak ízét, soha sem hervadó illatát, midőn bizonyosan boldog voltál életedben te is, mint a legtöbb fiatal nő. Eszedbe jut-e a siófoki nyár, a pesti tavasz, és öreg barátod ősz feje megjelenik-e emlékeid között? Tizenhetedik születésnapodon oly gyöngédséggel és szeretettel gondolok reád, mint egy szomorú férfi, aki elhagyott kertben tavaszi reggelen rózsát tart az ujjai között, és minden öröme csupán a virágnak üde illata.

                                                                                                                          Csókollak

                                                                                                                                     Gy.

Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [III. befejező rész]

    Az igehirdető utak beszédtémái

    Mindszenty bíboros hitének bizonyossága zavartalan volt. Soha nem voltak úgynevezett problémái. Hit és erkölcs dolgában fiatal papkorától kezdve meggyőződéssel vallotta és hirdette az Egyház hagyományos tanítását.

    Ez a meggyőződése azonban nem tette vakká. A sokat olvasó aggastyán kardinális világosan látta az Egyház egén tornyosuló felhőket. „A saját sorsom – mondta Frankfurtban 1974. október 11-én tett nyilatkozatában – nem aggaszt. Ellenben mélységesen leszomorít a világegyházban tapasztalható válság. Igaz, vannak üdvös és egészséges kezdeményezések a megújulás felé, de azokat, a hitet és erkölcsöket bomlasztó fondorlatos és ádáz támadások közepette, alig lehet észrevenni.”

    „Még szomorúbb – folytatta – a magyar egyház helyzete a bolsevista orbitusban. Ott egy zsarnoki rendszer papok és püspökök száján – a rájuk kényszerített megalázó együttműködéssel – kiüresíti és hiteltvesztetté teszi az Isten Igéjét, megfosztja erejétől az Evangéliumot…”

    A világegyház válsága és benne a magyar egyház nehéz helyzete, bár elszomorítja, de nem töri le, nem bénítja meg apostoli buzgóságát. Ellenkezőleg! Fokozottabb és lelkesebb tevékenységre ösztönzi.

Mikszáth Kálmán: Kosztolán

– Swehla vezér bűnhődése –

    Nyitra megyében annyi a vár, hogy még ma is hemzsegnek ott a várurak. Persze a hadikürt nem harsog ki a várudvarból, kobzos nem pengeti lantját a vár azon ablaka alatt, a melyikben muskátlis virágcserepek vannak, sisakos lovag nem kérezkedik be a felvonó hídnál. – A nagy oligarchák kihaltak, a váracsok részint épségben, részint romokban, részben szegény emberek kezeire jutottak s innen a gúnyos röpke-mondat a nyitrai várurakra, melyben a rossz magyarság is benne van: «Várban lakok, bocskorban járok.»

    A szőke Vág folyam csupa várak közt jár.

    Nem is csoda ez: mert egyik megyében sem volt annyi várnak alkalmas hely, mint Nyitrában. Már a bejövő magyarok is sok castrumot találtak itt, Galgócot, Nyitrát például még a tót hercegek építették. Ez még olcsón jutott a magyarok kezére, ha igaz az a«piros kantár, fehér ló» dolog.

    A várépítéshez a királytól kellett engedélyt kérni. Ő jelölte ki a helyet is. S ez már bizonyos chablonra ment:«Menj Nyitramegyébe és ott építs!» Százával vannak ott a várfundusok. Égnek meredő sziklák, teke-alakú hegycsúcsok, regényes völgynyílások. A főuraknak még a saját birtokukon sem volt szabad várat építeni; mindig a király adta az engedélyt és a helyet is.

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században* [I. rész]

    I. A férfi viselet.

    1. Haj. Szakáll. Bajusz.

    Semmi kétség, hogy a barbély, borbély szó gyöke a latin barba = szakáll szótól származik. Olyan kézművel megjelölésére kezdték alkalmazni, aki állandóan a gyorsan növő szakáll-, bajusz- és hajnak ollóval, beretvával igazításával, rendben tartásával foglalkozik a tisztaságot, kényelmet, csinosságot kedvelő embertársainak ízlése szerint. Radvánszky báró csakugyan a szakálltalanság terjedésével hozza kapcsolatba a borotváló céhek keletkezését¹. Debrecen város legrégibb jegyzőkönyveiben is – a XVI. század közepén – többször említtetnek borbélyok és előfordulnak Borbély nevűek. E század végén már annyian vannak, hogy 1580-ban külön céhet alakítanak, mesterségök folytatásának zsinórmértékéül törvényeket szabnak magok elé.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XII. rész]

Ezen kedves hajlékba

1. Ezen kedves hajlékba akik eljöttetek,
Egy szóval és lélekkel így énekeljetek:
Üdvözlégy Mária, egek gyöngyvirága,
Ki ma a mennyországban nevenapját tartja.

2. Ugyan ki ne örülne ezen kedves névnek,
És ekkép ne zengene ajkáról az ének:
Üdvözlégy Mária, egek gyöngyvirága,
Ki ma a mennyországban nevenapját tartja.

Gyűjtötte Volly István

Cantio Gabrielis Bethlen

Gondban forgó magyar,
Érezd-e, mely nagy kár
Nemzetid között jár?
Gyarló szíved hogy vár
Egy hír, mint tüzes ár,
Szívedben lánggal jár,
Hogy elrepült immár
Amaz Phoenix madár.

Megnőtt törödelmed,
Árad veszedelmed,
Elbomlott örömöd.
Ledőlt segedelmed,
Maradt csak félelmed,
Kit sirat hát szemed?

Bethlen nagy nemzetből,
Fejedelmi kertből,
Isten kegyelméből
Szép eredetet vől;
Hazánknak sok jót től,
Még az életben lől.
Istenünk, ki el vől
Síró szemünk elől:

Maradtunk csak búra,
Feketétett gyászra,
Hogy szemünk világa,
Magyarok csillaga,
Oh életünk drága
Fejedelmi ága,
Letörött virága,
Szű szakasztó búnkra.

Szép violácska, kedves rózsácska

A katolikus énekköltészetből

Szép violácska, kedves rózsácska,
Szerelmes kisded szép Jézuska,
Ki most születtél, emberré lettél,
Örömet nékünk készítettél:
Vigasztald meg nemzetünket,
Foglald hozzád mi szívünket,
Kedvesen vedd el dicsőretünket!

Szívemet vondd el, bűnöm töröld el,
Ó drága kisded szép Jézusom,
Igen kedvellek, szívből szeretlek,
Szűztől virágzott én Krisztusom.
Kedved szerint lelkem forgasd,
A bűnt velem megutáltasd,
Te is, szent szűz, kegyes orcát mutass!

Jászolban látlak, szívembe várlak,
Ó drága kisded szép Jézusom.
Tüzeid nagyok, ím tied vagyok,
Szűztől virágzott én Krisztusom.
Jászlodnak édes szénája,
Szívemnek meleg szobája,
Ó szent szűz, légy hideg szívünk lángja!

Áldott teremtőm, szent Üdvözítőm,
Ó drága kisded szép Jézusom.
Te vagy világom, öröm-fohászom,
Szűztől virágzott én Krisztusom.
Szállj le lelkemnek ölébe,
Mulass híveid szívében,
Te is, szent szűz, légy segítőnk ebben!

Farkas Antal: Kisasszonynapján

Nyárvégi napsütésben békanyálként
úszó drótokon a fecskesereg
búcsúzófélét csicsereg.

Fekete, frakkos szónokok
a gyűlésező fecskerajnak
az új hazáról szépeket szavalnak.

Nyitott ablakomon át néma búban
lehajtott fejjel, szomorúan
hallgatom a búcsúzkodást…

Jön, jön az ősz szemlátomást,
az én fecském is dél felé tekinget:
maholnap itt hagy újra minket…

Fáradt, öreg szemem lezárul,
nézem a földet: oda tartunk
és álmodom az örökös hazárul…

                          1936. szeptember

Magyarországi szerző: Himnusz Szent Imre hercegről

Óh milyen csodálatos,
ha szent biztosságban
megy át, aki fiatal,
a fiatalságon!

Bazilika szent kövén
a szent fiú térden
Isten előtt könyörög
Könnyekkel szemében.
Mit áldozzon föl Neki?
tűnődik szívében:
hol a kincs?… És hirtelen
hang zendül az égben:
„Legdrágább a tisztaság:
ezt ajánljad nékem!”

És az ifjú megveti
unokák reményét:
vágyja buzgón őrzeni
szűzessége fényét.

Móra István: Boldog gyerek – szegény gyerek

Boldog gyerek boldog haptákba áll,
Boldog háznépnek büszkén szalutál,
Két szeme láng, két képe rózsaszál.
Hátán iszák, kezébe kalamáris,
Siet, a gyár tutúl, hét óra már is,
S először mén ma iskolába,
A keze tiszta s füle, nyaka, lába, -
És föltehette az új kalapot!
Kezet csókol, sebtin mond jónapot,
S toppant, hogy őt ne kísérgesse senki,
Maga is el tud iskolába menni.

Hátra se nézne a kerek világért,
Se meg nem állna senki szép szaváért.
Boldog fiam, menyem szemmel kísérik
Boldog fiuk, szemmel, amíg elérik.
- Szegény gyerek! – sóhajtok idelenn
Utánad, az első emeleten,
A muskátlik napsugaras közén:
Véremnek vére, lenhajú szöszém,
Talán utolsó unokám, -
Ki térgyeim szárnyas lován
Tanultál szállni, szállni, szállni,
- Szegény gyerek! ma köll neked
A szárnyaidtól mindörökre válni…
- Szegény gyerek! ma köll neked
Rabságba, szolgálatba állnod
S mátul fogvást az életet
Csengettyűszó szerint csinálnod.

Ady Endre: Ünnep a Dombon

(Agg maradék gyülemlett,
Hírmondói a valaha soknak,
A régi sasoknak,
Kik itt a Dombon várták
Lengyel határ felől
Ez napon a kigyúladt fáklyát,
Tán több, mint negyven éve.
Sziveket és sarukat
Reszketve és mormogva oldtak:
Libertás-zászló lobogott itt,
Midőn gyermekek voltak
S győzőn vert a verőfény
Ott fönt, a Domb merész tetőjén,
Hova roskatag lábbal
Most ünnepelni kéne menni,
Öregesen emlékezni.
Még a Domb aljáig sem érnek
S fönt fáklya gyúl és fáklya alszik
S bús, erős, ifju torkokból
Így veri le őket az ének:)
- - - - - - - - - - - - - - -