Krúdy Gyula: Zempléni Árpád, az utolsó romantikus költő
A Belvárosban, a Bástya utca környékén éldegélt legtovább az a romantikus magyar írói élet, amelyet manapság már a magyar irodalom hőskorának lehetne mondani. Még a múlt században vagyunk, íróink szemérmetes szegénységben élnek, kis honoráriumokból tengődnek, még emberfeletti küzdelmet jelent az írói pálya, amely nem biztat se vagyonnal, se megélhetéssel. Az irodalom a kalendáriumokban lakik a legszívesebben, mert a magyar embernek jóformán elegendő volt a naptár egész esztendőre. Természetszerű, hogy hősünk, Zempléni Árpád (akinek valódi neve Imrey Árpád volt, de szemérmetes költő módjára nem használja vala a családi nevét már első költői kísérleteinél sem, nehogy véletlenül megharagítson valakit nemes hegyaljai famíliájából valamely nem sikerült versével), hősünk, Zempléni Árpád a Bástya utcában lakott, mégpedig Szana Tamás földszintes házikójában, ahol minden olyan ódon volt, mint a Jósika Miklós regényeiben. Szana Tamás is irodalommal foglalkozott (éppen őróla eresztette el a hebegő Tóth Béla ama gyilkos szatírájú kérdést: miért lett író Szana Tamás?). A házikó szomszédságában, ugyancsak egy földszinti száz esztendős házban, amelyet még a nagy árvíz sem tudott elvinni helyéről, volt egy kiskocsma, amely valami Kovács nevű bormérő gondozásában volt. Nos, ebből a névtelen, kevesek által ismert kiskocsmából indult ki a turánizmus gondolata, amely valóban évtizedekig foglalkoztatta a magyar elméket és képzeleteket.
Zempléni Árpád volt a turánizmus atyamestere.
Fel kell ezt jegyezni a méltatlanul felejtett költőről, mert hiszen maholnap hírmondója se marad a régebbi magyar ideáloknak. Ha még mindig nem akarjuk is elhinni szívünkben, hogy a mindent átalakító, a maga mérhetetlen formájára átalakító huszadik században élnénk – az idő hamva hulldogál felettünk, és enyészetbe kívánkoznak fáradozó, egykor fénylő magyar ideáljaink.
Zempléni Árpád kis termetű, sörényes, pápaszemes és rajongó arculatú férfiú volt, aki többnyire olyan széllelbélelt köpönyegben járt a Belváros sikátoraiban, amint Petőfi idejében jártak a poéták. A Földhitelintézetnek volt a levéltárosa, amely intézetnek már csak azért is köze volt mindig a magyar irodalomhoz, mert itt kezelték annak a régi írói Segélyegyletnek a tőkéjét, amely egyletnek egykor Vadnai Károly, később Kozma Andor lett az intézője, ahol elaggott, divatjamúlt íróknak bizonyos segélyeket osztanak ki vala. Emlékszem egy képre Kozma Andor előszobájából! Ó, mily őszi ködbe veszett öreg írók várakoztak ott, akiknek valaha gyönyörű tavaszuk volt, és műveiket a Kárpátoktól az Adriáig emlegették, mint akkoriban az írói dicsőséget jellemezni szokták. Végül idekerültek a Kozma Andor előszobájába, hogy senki se távozzék el üres kézzel, akinek valamely igénye volt az írói Segélyegylet támogatására. Öreg regényírók méláztak itt a múlt időkön, és Benedek Aladárt szidták (van-e valaki, aki e névre emlékszik?), aki valaha a dicsőséget, most pedig a pénzt viszi el előlük, mert Benedek Aladár mindig rendkívül furfangos volt. Más oldalon elképzelhetetlenül groteszk öreg írónék dugták össze madárijesztő fejüket, és régi regényhősnőiket emlegették, akikről állítólag még most is beszélnek országszerte, csak a könyvkiadókon múlik, hogy megint divatba hozzák a regényeket. – De maradjunk hősünknél, Zempléni Árpádnál, aki a turánizmus gondolatát előbb a Földhitelintézet bolthajtásos, udvari szobáiban, a hűvös levéltárban propagálta tintás ujjú hivatalnoktársai között: majd kilépett vala a turánizmus ideáljával tágasabb terekre is, amilyen volt például az a kis Bástya utcai kocsma, majd tovább: a Kecskeméti utcai Elked vendéglőbe, amelynek mindig voltak íróvendégei a Vasárnapi Újság közelsége miatt. Itt a zónapörköltek, a takarékosan fogyasztott söröspoharak, a búfelejtő csendes poharazások mellett fejtegette Zempléni Árpád eszméit, hogy a magyaroknak valahol, valamerre rokonaik vannak, mert nem lehet az, hogy a két sátoraljával az egész magyarság elhagyta volna Ázsiát.
Zempléni Árpád a szabadság költője volt, mint minden valamirevaló magyar poéta, aki számított valamit a magyar Parnasszuson. Ámde valódi sikerei, feltűnései és ragyogásai akkor kezdődnek vala, amikor kibontogatja a turánizmus zászlaját, kihirdetvén a finnekkel való rokonságunkat.
Ugyan választhatott volna gazdagabb atyafiságot is a költő – mondogatták azok, akik soha sincsenek megelégedve a meglevő dolgokkal. És felemlegették a bukovinai csángókat, akik éppen nemrégiben kerültek pénzébe a magyar társadalomnak, amikor különvonatokon hordoztuk vala őket az országban, és az állomásokon bandériumok várták szegénysorsú, tarkabarka rokonainkat.
(Ezek az elégedetlenek már akkor is itt voltak, amikor az a bizonyos Horvát tanár úr arra hívta fel a közvélemény figyelmét, hogy az angyalok a mennyországban magyaros szabású sarkantyús csizmában járnak. Ez is kevés atyafiság volt nekik. Hogy az ázsiai atyafiságról ne beszéljünk, ahol abban az időben éppen Zichy Jenő gróf utazgatott, hogy a magyarhoz hasonló néptörzset felfedezzen. Menjünk tán vissza Ázsiába, miután már jól megszoktuk magunkat Hunniában?)
Mérsékelt volt eleinte az örömünk Zempléni Árpád felfedezése felett, mert nem sokat remélhettünk a finn atyafiságtól. A kevésbé művelt elemek összetévesztették a finneket az eszkimókkal, és volt mit hallgatni szegény Árpád barátunknak, amikor az Elked-féle vendéglőben halzsíros rokonságát a fejéhez vagdosták. „Van nekünk itthon elég szegény emberünk, tutajteherszámra hozhatunk a Felső-Tisza mellől Rákóczi tótjaiból, a ruténekből, akik mindvégig magyaroknak vallják magukat, hiába uszítgatják őket a pánszlávok.” – Hiába védekezett Zempléni Árpád, hogy nem akarja ő finnekkel benépesíteni Magyarországot, megvan azoknak a maguk hazája, de már mifelénk nem tudjuk elképzelni másképpen az atyafiságot, mintha sülve-főve együtt vagyunk. Aztán ki látott már eleven finnt?
Hát az is előkerült egy fiatal, szőke, kék szemű, bajusztalan szobrászművész alakjában, akit most már Zempléni Árpád mindig magával hordott, mint eleven bizonyítékot. A szobrász valóban tudott is néhány szót magyarul, elég tehetséges ember volt, hogy a Zempléni Árpád révén különböző ismeretségekre tegyen szert a városban, simulékony modorával helyet kapott az irodalmi asztaltársaságoknál, bár emlékezetem szerint magyar kiskortyokban iddogálta borát. – Hát ez az ifjú ember ugyan nem sokat bizonyított a finn–magyar rokonság mellett, mert elütött itt őkelme mindenkitől a maga északi szőkeségével, de hát itt volt, és nem is mutatkozott elviselhetetlen vendégnek.
De hát a turánizmus gondolata terjedt, nem maradhatott meg az a szűkre határolt Bástya utcában, se pedig az ábrándos kisvendéglőkben, ahol eleinte csak őszi muslicák módjára szálldostak a költői ötletek, míg térül-fordul az.idő: és színes pillangók lesznek belőlük. Megnövekednek, hogy maga a szülőapjuk is alig ismer rájuk. A turánizmusnak ma már olyan nagy irodalma van, hogy valóban felesleges bővebben ismertetni őket e szűkre szabott emlékiratok keretében, mikor meg annyi elmondanivaló van hátra.
Zempléni Árpád, a szelíd, magányokat kedvelő költő (aki a levéltár porától köhécselni is kezdett, mert a levéltározáshoz jó tüdő kell elsősorban) nem sok sikerét élvezte a turánista eszméknek, mikor azok az eszmék már messzire kinyúltak az Elked-féle vendéglő bolthajtásai alól. De Zempléni Árpád ott maradt továbbra is a Bástya utcában, Szana Tamás földszintes házikójában; legfeljebb a Képíró utca sarkáig ment el sétáiban, amely sarkon tudvalevőleg a Hét Bagolyról elnevezett ház volt, amely ház Szendreyék révén voltaképpen Petőfi Sándoré lett volna egykoron, ha a költő életben marad. A Hét Bagolyban most is diákok, írók laktak az egyszobás lakásokban. Zempléni Árpád sokszor tervezte, hogy e még ódonabb házban üti fel tanyáját, ha a háziura felmondana neki. Itt borongott sokszor a Hét Bagoly tágas udvarán, ahol egy kerekes kút és egy öreg ecetfa is állott, amikor Petőfi Sándor egyszer szemlét tartott felesége vagyona felett. Talán ebben az udvarban érte utol az agglegénység felé ballagó költőt a házasság gondolata, mert ilyen dolgokban a költők kiszámíthatatlanok. A Hét Bagoly udvaráról kelt egyszer útra Zempléni Árpád, hogy nyári szabadságában bejárja mindazokat az utakat, amelyeket Petőfi Sándor tett meg. Valóban magyar költőhöz méltó gondolat volt ez: bejárni mindazokat a helyeket, mégpedig lehetőleg gyalogszerrel, amelyeket ugyancsak a fejünk felett tündöklő csillag járt meg valamikor. Társat nem keresett Zempléni Árpád utazásához, mert hiszen Petőfi Sándor is egyedül bolyongott. Az Elked-vendéglőben a pajtások mélán koccintottak az útra kelt költő után.
Hol járt, merre járt Zempléni Árpád Petőfi nyomain? Sokszor elbeszélgetett a kunsági pusztákról, ahol ugyancsak elbolyongott – Debrecenről, Egerről, Pápáról és Koltóról, ahol Petőfi szellemét idézgette. Koltó volt a legemlékezetesebb utazásaiban – itt szerelmesedett meg igazában. A koltói kastély kertjében bolyongva találkozott egy Nagybányáról kirándult társasággal, a társaságban a nagybányai evangélikus pap leányával, Révész Anikóval, akinek szép hírneve volt a zongoraművészet terén. Romantikus hölgy volt, Petőfi-rajongó, álmokban élő szép magyar kisasszony, aki a koltói kertben valóban, olyan boldogságot fakasztott a költő szívében, mint ebben a vadregényes kertben már annyi boldogság fakadt Petőfi és Szendrey Júlia szerelme után. A Petőfi nyomait kutató költő természetszerűleg ugyancsak feleséggel tért vissza a pesti kis lakásba, a Bástya utcába. Révész Anikó hozományában volt egy zongora is, amely mellett a költő elfelejtgette a turánizmust. – Nemes, emlékezetes verseket írt.
1927
