Verseghy Ferenc: Szentjóbi Szabó László halálára
Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
elköltözött az Alkotónak
szent keblébe Szabó barátunk!
Csendes könnyek közt képzelem untalan,
mikint óhajtá: hogy remegő kezét
búcsúzva még egyszer tehesse
holta előtt szeretett kezünke.
De börtönyinknek durva rekeszei,
melyek szegénytől elkülönyöztenek,
nem engedték meg, hogy halandó
krajainak jeleit vehessük.
Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle együtt a komor éjszakát
reménnyel áltató beszédnek
válogatási között kiültem,
Benned szögeztem visszölelési közt
lassú halállal teljes ajakira
végcsókomat, Tebenned élt még
énnekem alkonyodó barátom!
Nem látta többé városodon kívül
érette váltig csüggedező szemem,
csak bús nyögése tűnt be hozzám
rejteke réseiből koronkint.
Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
induljatok meg társatok alkonyán,
sirassuk együtt, kit közokból
mennyei szíve miatt szerettünk.
S ha majd az egyhült sors könyörülete
megnyitja egyszer dupla vasajtajait
szűk tömlöcinknek, hogy hazánkba
hempelyedő vizeken lefolyjunk,
menjünk el együtt szent maradékihoz,
s öntsük ki sírján tiszta dicséretit,
könnyzáporinkkal megjegyezvén
hantfödelét elaludt öcsénknek.
Ő majd lebegvén arculatink között,
nedves szemünket nyögve törülgeti,
s érette sínlő szíveinket
mennyie csendjeivel megáldja.
De ti, Tirolnak jámbor öregjei,
e néki szentelt földre ne lépjetek,
hanem, ha néma tisztelettel,
mint örökös siralom helyére!
Az nyugszik ebben, kit tudományai
jónak, nemesnek, szíve, szerelmei
szelídnek, ah boldogtalannak
tett egyedül az agyas Szerencse!