Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [III. befejező rész]

    Az igehirdető utak beszédtémái

    Mindszenty bíboros hitének bizonyossága zavartalan volt. Soha nem voltak úgynevezett problémái. Hit és erkölcs dolgában fiatal papkorától kezdve meggyőződéssel vallotta és hirdette az Egyház hagyományos tanítását.

    Ez a meggyőződése azonban nem tette vakká. A sokat olvasó aggastyán kardinális világosan látta az Egyház egén tornyosuló felhőket. „A saját sorsom – mondta Frankfurtban 1974. október 11-én tett nyilatkozatában – nem aggaszt. Ellenben mélységesen leszomorít a világegyházban tapasztalható válság. Igaz, vannak üdvös és egészséges kezdeményezések a megújulás felé, de azokat, a hitet és erkölcsöket bomlasztó fondorlatos és ádáz támadások közepette, alig lehet észrevenni.”

    „Még szomorúbb – folytatta – a magyar egyház helyzete a bolsevista orbitusban. Ott egy zsarnoki rendszer papok és püspökök száján – a rájuk kényszerített megalázó együttműködéssel – kiüresíti és hiteltvesztetté teszi az Isten Igéjét, megfosztja erejétől az Evangéliumot…”

    A világegyház válsága és benne a magyar egyház nehéz helyzete, bár elszomorítja, de nem töri le, nem bénítja meg apostoli buzgóságát. Ellenkezőleg! Fokozottabb és lelkesebb tevékenységre ösztönzi. „Az Egyház mai mély válsága – írta 1973. november 5-én, Szent Imre herceg ünnepén, első észak-amerikai körútja után az ottani magyarokhoz intézett nyílt levelében – ne ijesszen meg bennünket… Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének meg kell küzdeni a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket még halálos fáradság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket…” „A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el: nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk…”

    Prédikációinak a témái vagy már előre adva voltak, vagy pedig önként vállalat emigrációs feladatából és hivatásából logikusan következtek.

    Az országot annak az ötéves időszaknak az elején hagyta el, amelyben a szabadföldi magyar katolicizmus Szent István születésének és vele a magyar kereszténység kezdetének ezeréves jubileumát ünnepelte. Mindenki természetesnek találta és maga is szívesen vállalta, hogy ennek az ünnepségsorozatnak ő legyen mindenütt, ahol erre lehetőség nyílt, az ünnep szónoka.

    Ez a Millennium jó alkalmul szolgált neki arra, hogy nagy történelmi tudásának kincstárát megnyitva nemcsak magyar, hanem idegen nyelvű hallgatósága tízezreivel is világszerte megismertesse a „szentkirály” kivételes személyiségét, egyházat és államot szervező életművét, hazája és népe felajánlását az égi védőasszonyul választott és azóta „Magyarok Nagyasszonyának nevezett Boldogságos Szűznek; hogy beszéljen a magyar szentekről; Magyarországról, mint a nyugati kereszténység védőpajzsáról; a nagy világi hívőkről: Hunyadi Jánosról, a két Zrínyi Miklósról, Széchenyi Istvánról és másokról. Fölösleges mondani, hogy nem feledkezett meg a szovjet katonák brutalitásainak az áldozatairól sem, s közölük gyakran névszerint is kiemelte püspöktársa és barátja, Apor Vilmos vértanúságát, aki magyar asszonyok és leányok védelmében halt meg. És azt is lelkiismereti kötelességének érezte, hogy a szabad világ emlékezetébe idézze népének, különösen az ifjúságnak ötvenhatos hősi felkelését és heroikus harcát a szovjet megszálló hatalom és az annak védelmében zsarnokuralmat gyakorló kommunisták kicsi csoportjának diktatúrája ellen.

    Érdekes és figyelemre méltó, hogy az egyébként konzervatív gondolkodású főpap lelkes – talán az egész bíborosi testületben a leglelkesebb – híve volt az anyanyelvű istentiszteletnek. Világjáró missziós körútainak majdnem minden nagyobb állomásán elmagyarázta „a II. Vatikáni Zsinat óta meg van engedve, hogy a kisebbségek is a maguk anyanyelvén hallgathassák a szentmisét…” És nem szűnt meg buzdítani őket, hogy éljenek ezzel az engedéllyel.” Lehet – szokta mondani –, hogy van közelebb más templom is. De legyen ez kétszer vagy ötször, vagy akár tízszer közelebb, menjetek a magyar templomba mind: öregek, fiatalok, 56-osok, gyermekek…” „Igaz, szentmisehallgatási kötelezettségünknek akárhol eleget tehetünk, de magyar szentbeszéd nem terem mindegyik templomban… A magunk oltárát kell megkeresnünk, s hetenként egyszer elengedhetetlenül szükségünk van az anyanyelven meghirdetett evangéliumra…” „Nagy vigasztalás nekünk a száműzetésben, messze a hazától, hogy őseink nyelvén vehetünk részt az Isten szolgálatában. Keressük a magyar együttest, a magyar szentmiseáldozatot, hogy ott kiimádkozzuk és kiénekeljük magunkat a magunk édes anyanyelvén…”

    Az összmagyarság dimenziójában gondolkozott, érzett és dolgozott: „Az a háromfajta magyarság – hangoztatta újra és újra –, amely ma a világon él… – egy magyarság. Csonka-Magyarország, az elszakított magyarság, és az öt világrész emigráns magyarjai – egy nemzet. Ezt nem szabad soha elfelejtenünk. Ez legyen nemcsak álmaink, hanem tetteink és magatartásainknak is rugója az élet minden napján!…

    Az összetartozandóság tudatának és érzésének nem szabad csak az évenkénti egyszeri-kétszeri hazafias ünnepeken való közös együttlétekre szorítkozniok, hanem azoknak a mindennapi életben is meg kell mutatkozniok. „A magyar – intette gyakran szentbeszédeiben is a hallgatóit – keresse a magyart, a magyar szeresse a magyart!… Kötelesek vagyunk mindenkit felebarátként szeretni. Hát hogyne szeretnőnk a magunk véré, fajtáját…”

    Világviszonylatban is egyedülálló a keresztények egységének megvalósítása érdekében kifejtett tevékenysége. Mindenütt, amerre járt, a katolikus plébániákon kívül meglátogatta a protestáns magyar gyülekezeteket is és az üdvözlő szavakra adott válasz után megáldotta a tiszteletére megjelenteket.

    Ezekben az ökumenikus beszédeiben mindig a kereszténységért és magyarságért végzendő közös katolikus-protestáns munka fontosságát hangoztatta.

    „Ami harc és küzdelem volt a katolikus egyház és a keresztény egyházak között – mondta 1974. május 25-én a clevelandi Első Magyar Evangélikus Templomban –, az mai visszatekintéssel fájdalmas. Nem örülünk ennek a küzdelemnek, de felajzzuk a lelkünket arra, hogy a mostani mindent meghaladó történelmi válságban versenyezzünk egymással a keresztény hitben való megmaradásban és a tántoríthatatlan hűségben a magyar hazához. Persze nem ehhez a mai rendszerhez, ami most otthon van, hanem a történelmi Magyarország egységéért, megállásáért és függetlenségéért. Ebben a gondolatban erősítsük a magyar tábort hitben és nemzeti érzésben!…”

    „Amikor elindultam a kontinenseket látogató utamra – közölte ugyancsak Clevelandban az Első Magyar Presbyterian Egyházban köszöntésére összegyűlt református magyarokkal –, akkor keresni kívántam mindazokat, akikkel a kereszténységben és a magyarságban egy vagyok… Ebben a két jegyben jöttem ide kegyedek közé, hogy kérjem azt, hogy sem a kereszténységben, sem a hazaszeretetben, a magyar múltnak a felkarolásában el ne csüggedjenek…”

    És így ment ez országról-országra.

    Az ausztráliai Perthben, a Magyar Házban mondott beszédében dicsérőleg emlékezett meg arról, hogy ott a katolikus és a protestánsok a magyar munkában versenyeznek egymással. „Jól van ez így – húzta alá –, mert volt idő, amikor köztünk nem ilyen nemes versengés folyt…” Ezután visszaemlékezett arra, hogy amikor prímás lett, első látogatói között volt Ravasz László református püspök. „És – mondta szószerint –, ettől az első látogatástól kezdve közöttünk teljes volt az egyetértés…”

    Szeretetének legkedvesebb tárgya, szívének legnagyobb gondja a keresztény és magyar jövőt jelentő gyermek volt. Alig van prédikációja, amelyben ezt a problémát valamilyen formában nem érintette.

    „Amikor Bécsben jönnek családok hozzám – mondta egyik belgiumi prédikációjában –, én bizony előkelőtől, egyszerűtől egyaránt megkérdezem, hány gyermek van?…” „A gyermeknevelés fontossága – folytatta –, itt, nem magyar földön százszorosan megszaporodik… kereszténység tekintetében is, de magyarság dolgában is. A magyar nyelv örökségként csak akkor marad meg, ha a család annak gondját viseli, és se apa, se anya nem sokallja meg a gyermekkel való társalgást, beszélgetést és ismeretközlést…”

    „A férj és feleség – intette dél-afrikai honfitársait – szeresse egymást és adjon példát a gyermeknek. Imádkozzatok a gyermekkel, magyarul imádkozzatok és a családi otthonban magyarul társalogjatok!…”

    A katolikus plébánosokat és a protestáns lelkészeket egyaránt kérte, hogy – ahol még nincsen – feltétlenül létesítsenek hétvégi magyar iskolát magyar hitoktatással.

    A kommunizmussal, a szovjet megszállással és a budapesti kommunista csatlóskormány ateizmusával és népellenességével elsősorban a minden állomásán elmaradhatatlan sajtókonferencia keretében foglalkozott. De azért a prédikációban is gyakran előjönnek ezek a témák.

    „A kommunizmus – fejtette ki egyik kanadai prédikációjában – nemcsak politikai párt, hanem elsősorban világnézet, vallás ellen, Isten ellen, emberi lélek ellen, Tízparancsolat, erkölcs ellen… Gyilkol, rabol, zsúfolja a börtönöket, a szibériai munkatáborokat… Lezülleszti az egyént, tönkreteszi a családot, csordává teszi a tömeget. Amely pillanatban valaki kommunista, megszűnt keresztény lenni… Ismerem a világtörténelmet. A történelem legkegyetlenebb rendszere ez…”

    Magától értetődik, hogy szentbeszédeiben a kommunista ateizmus, az orosz megszállás és a „népköztársaság”-nak nevezett bolseviki diktatúra ellen 56-ban fellázadt magyarság forradalmáról és szabadságharcáról is többször megemlékezett.

    „1956 – hirdette 1972. október 23-án a bécsi kapucinusok templomában – csillagos óra volt a mi nemzetünk életében…”

    „Ma – mondta Sydneyben 1974. november 6-án a Szent Márta templomban – különösen emlékezünk 1956 hőseiről, akik életüket áldozták nemzetükért… Ellenségeink azt mondják 56-ról: Veszett ügy! Mi ezt nem írjuk alá. Amit a nemzet és annak ifjúsága tiszta szándékkal tesz, az sohasem lehet veszett ügy…”

    „A hősi áldozat – mondta egy másik ausztráliai prédikációjában – soha sincs hiába…” A magyar nemezt ezer éven keresztül a hősi áldozatok példáján nevelődött. „Legyünk büszkék a hőseinkre!” Ápoljuk imádságos kegyelettel az emléküket!

    A Csendes-óceán másik partján, az amerikai Los Angelesben megismételte: „1956 hősei megérdemlik a szüntelen megemlékezést…”            

    Az előkészítés és előadás módja

    Az előzőkben láttuk, hogy – az önként vállalt emigráns feladat természetes következményeként – a bíboros prédikációs témaköre meglehetősen szűk volt. Mégis minden szentbeszéde újdonságként hatott még a kíséretében lévő munkatársaira is, mert ugyanazokat a gondolatokat esetről-esetre másként fogalmazta meg, más keretbe foglalta, más példákkal illusztrálta és másként tálalta.

    Amerikai körútjának egyik állomásán, az Ohio állambeli Barbertonban a Szentháromságról elnevezett magyar egyházközség híveinek elárulta a prédikációt előkészítő szellemi munkája egyik műhelytitkát. „Előkérem – mondta a ti anyakönyveteket is, mert ez már nekem régi szokásom. Akarom ismerni annak a plébániának az arcát, amelyikben szószékre lépek…” Ennek a pontos előzetes tájékozódásnak a birtokában aztán, bár lényegileg mindig ugyanazok a problémák kerültek megtárgyalásra, a szentbeszéd mégis konkrétan és közvetlenül annak a hallgatóságnak szólt, amellyel szembenállott. Mindenütt aggodalmának adott kifejezést, ahol az évi halálozások száma felülmúlta a születésekét és sehol sem mulasztotta el megdicsérni azt az egyházközséget, amelyben gondoskodás történt a gyerekek megfelelő keresztény és magyar neveléséről. A leggyakrabban azt kifogásolta, hogy a városok és környékük magyar katolikusai közül aránylag kevesen vesznek részt a vasárnapi és ünnepnapi magyarnyelvű istentiszteleteken.

    A prédikációra való előkészületben – rendkívüli emlékezőtehetségén kívül – nagy segítségére volt az a több testes dossziét kitevő példa- és idézettár, amelyet az USA követség félfogságában gyűjtött össze és amelyet követségi barátai utánaszállítottak a bécsi Pázmáneumba.

    Általában magyarul prédikált. Csak ritkán mondott bevezetőül néhány latin, német vagy angol mondatot. A mondanivalóját is a legtöbbször a magyaroknak szánta, de mindenütt megemlékezett a befogadó ország egyházi és világi hatóságainak és népének a magyarokkal és magyar üggyel szemben tanúsított jóindulatáról.

    Éppen ezért, mert magyarul prédikált, a szentbeszédet a magyarul nem értő hallgatók számára mindig tolmácsolta valaki az illető ország nyelvén. Előtte pedig vagy a megyéspüspök maga, vagy pedig egy neves egyházi személy ismertette a bíboros küzdelmes és áldozatos életét. Ennek következtében az által végzett istentiszteletek meglehetősen hosszúra nyúltak. A templomokat és a legnagyobb székesegyházakat is zsúfolásig megtöltő közönség azonban mindig hűségesen és türelmesen kitartott az elbocsátó áldásig.

    Prédikációinak a nyelvezetéről ugyanaz állapítható meg, amit Csonka Emil, újkori történészünk a bíboros „Emlékirataim” című könyvéről ír: „Stílusából a dunántúli ember gondolatvilága, kifejezésmódja, itt-ott kesernyés vagy bölcs humora hatja át… Találni benne, hellyel-közzel, idegenszerűséget, de ezek mind olyan kifejezések, melyek polgárjogot nyertek a dunántúli közbeszédben… Figyelemre méltó még Mindszenty stílusának nemes archaizmusa, papos jellegzetessége, az egyháziak nyelvezetének gyakori és tudatos alkalmazása, a történelmi szókincs nagyfokú birtoklása…”

    Hozzátehetjük még, hogy gyakran eredeti képekben, hasonlatokban, költői szépségű meglátásokban fejezte ki magát. Néhány példa: „Szent Istvánban a hatalom és a felelősség ikertestvérek voltak…” „Fiaim és Lányaim! – kérte a kastli diákokat –, ne felejtsétek el, hogy drágagyöngyök vagytok és a szenvedés viharjában történik a ti életbeindulástok…” „Nincs átkos élet önmagában, csak embertől átkossá tett élet van…” „Nincs állhatatosság abban a családban, ahol zsilipet raknak az élet folyamára, ahol a gyermeknél elakad az ősök nyelve…” „Az anyós-élcek nem bűnök, de bizonyos túlzás azért van bennük…” „Az élcelődők elfelejtik, hogy az anyós édesanya is, és hogy az anyós nevelte fel az élcelődő vőnek a feleségét… Az anyósok közül nem kevesen vannak szentté avatva és ezt nem szabad az élcelődőknek elfelejteni…”

    Annak a történetét, hogy valamikor mint zalai püspöki biztos hogyan szerzett lakást az általa életrehívott gáborjánházai plébánia lelkészének, így beszélte le New Yorkban a Szent István templom magyar híveinek: „Fölvettem egy földműves gazdának az első szobáját, földes szoba volt –, azt kideszkáztattam, a búbos kemencét kidobattam a szobából s oda telepítettem be Nemes Istvánt, az én papomat, és az volt a plébániahivatal…”

    A papköltő Tűz Tamás, aki a kanadai Torontóban látta és hallotta prédikálni, így összegezte a bíboros-hitszónokról nyert benyomásait: „Baljával megragadta az aranyos pásztorbotot, jobbja magasba lendült. Mutatóujja sötétséget oszlatott el, világosságot gyújtott, irányt mutatott. Mozaiknyugalmú szeme föl-fölvillámlott, hol a szent haragtól, hol a szeretettől… A 82 éves főpásztor hangja úgy szárnyalt a hatalmas templomban ezrek feje fölött, olyan fiatalosan és ércesen, olyan tisztán és dallamosan, a magyar nyelv minden szépségét megmutatóan, mint valaha régen a zalaegerszegi plébániatemplomban, a veszprémi székesegyházban, az esztergomi bazilikában, mint országjárása idején a magyar kegyhelyeken…”

    Ambrus Szaniszló, frankfurti magyar lelkész, aki európai útjain gyakran volt a bíboros kíséretében, azt írja, hogy „beszédeiben nem keresi a tetszést, nem beszél magáról, a szenvedésekről és megaláztatásokról”, amelyeken átment és amelyekben része volt.

    Szónoki fellépéséből és magatartásából hiányzott a hatásvadászatnak a legkisebb jele is. Egyszerűen, világosan, közérthetően beszélt. Minden szavával és gesztusával csak az Isten dicsőségét és hallgatóinak lelki üdvét akarta szolgálni. Néha még az arcán is meglátszottak annak a belső, szellemi erőfeszítésnek a nyomai, amellyel kereste az érceket és a legmegfelelőbb kifejezéseket annak a hittételnek vagy erkölcsi parancsnak az elfogadtatására és megszerettetésére, amely prédikációja tárgyát képezte.

    Sehol sem elégedett meg azzal, hogy prédikálhatott a híveknek. Mindenütt kifejezte azt az óhaját, hogy „a lehető legtöbb emberrel” beszélhessen. Ezek a személyes találkozások az esti istentiszteletek után – egésznapos zsúfolt program befejezéseként – néha az éjféli órákig elhúzódtak.

    Azokhoz, akik aggkori gyengeség vagy betegség miatt nem tudtak részt venni a nagy közös istentiszteleteken, de látni és hallani szerették volna, ő maga ment el. Így például meglátogatta a San Franciscotól nyolcvan kilométerre fekvő öregotthont, ahol két idős magyar nővér is élt. Persze nemcsak a két magyar, hanem az egész otthon szívrepesve várta. A bíboros, ma is öregember, arra bíztatta az aggház lakóit, hogy készüljenek az odaátról érkező hívásra, hogy derűs lélekkel léphessenek majd az Isten trónja elé.

    Amikor éppen ott tartózkodott, Sydney és környéke magyarjai zarándoklatot rendeztek. Szónoknak a nagy vendéget kérték föl. Öt autóbusszal indultak. A bíboros is velük utazott és félóránként más-más kocsiba szállott át, hogy zarándoktársai mindegyikével beszélhessen.

    Amilyen szívesen szólt a felnőttekhez, ugyanolyan – vagy talán még nagyobb – szeretettel prédikált a kis elsőáldozó gyerekeknek és a serdülőkorban lévő bérmálkozóknak. Megható volt, ahogy an ezeket a már idegenben született fiatalokat a keresztény hitben és erkölcsben való kitartás szépsége mellett a magyar haza, a magyar múlt, a nemzeti kultúra és a magyar nyelv megbecsülésére és megtanulására is oktatta.

    A teljesség kedvéért még azt is meg kell említeni, hogy világjáró körútjain az emberek nemcsak szellem frissességét, hanem testi erőnlétét is megbámulták. Az egyik ausztráliai beszámoló ezt a bámulatot így foglalta szavakba: „Mindenki csodálta, hogy a 82 éves főpásztor szentbeszéde után teljesen frissen távozott a szószékről…”      

    Diadalút Bambergtől Bogotáig

    Első, Nyugat-Németországban megtett és 1972. május 20 és 23 közt lezajlott lelkipásztori körútjáról az „Életünk” tudósítója – többek közt – a következőket jelentette:

    „Mindszenty József bíboros-prímást nemcsak a magyarok, hanem a németek is páratlan tisztelettel és meleg ünnepléssel fogadták. Ahol megállt, tömegek várták és térdre hullva nagy áhítattal fogadták áldását. Mindenfelé kísérték a rádió és televízió emberei, akik méltó adásokban számoltak be a magyar prímás nagyjelentőségű látogatásáról, szinte diadalútjáról… Megható jeleneteknek voltunk a tanúi: édesanyák magasba emelték gyermekeiket és úgy kérték rájuk áldását, keményférfiak szemébe könny szökött, mikor a kommunisták börtöneit megjárt főpap áldását fogadták. Sokan a kezét, mások a ruháját csókolták. Üdvözlő beszédeikben nemcsak az egyháziak, de a világi hatóságok képviselői is a bíborosnak egyházáért, hazájáért, a keresztény hitért és az emberi méltóságnak megjáró jogokért elszenvedett hősi áldozatát emelték ki…”

    „Páratlan tisztelet, rég nem látott lelkesedés… előzte meg és kísérte – írta Dr. Ispánky Béla főlelkész, akit annak idején a bíborossal együtt életfogytiglanra ítélt a kommunista bíróság – Magyarország prímása angliai látogatását… Az egyházi és világi vezetők Nagy-Britanniában nem gondoltak arra, hogy a divatos keleti politika légkörét zavarják, ha bátran hitet tesznek azok mellett az emberi és keresztény értékek mellett, amelyekért Mindszenty bíboros vállalta a meghurcoltatást és a börtönt…” Manchesterben a munkások és tisztviselők elhagyták a munkahelyüket és „ezerszámra tódultak a székesegyházba, hogy üdvözöljék Mindszenty bíborost… A főpásztori látogatás nagyobb központjaiban a nagy számban összesereglett magyar hívekhez a lengyelek, olaszok és más külföldi munkások ezrei csatlakoztak, hogy együtt üdvözöljék a magas vendéget.”

    Hasonló volt a fogadtatás – tengereken innen és tengereken túl – minden más országban is, amelyet meglátogatott.

    Hároméves világmissziós apostolkodásának utolsó útja Dél-Amerikába, Venezuelába és Kolumbiába vitte. Ottani, 1975. április 9-e és 26-é közt lezajlott körútját Ruzsik Vilmos, aki a spanyol tolmács szerepében kísérte, a hitvalló és vértanú-bíboros élete „gyönyörű fináléjá”-nak nevezte. Megállapítását alátámasztja az a beszámoló, amelyet a publicista Oláh György erről az utolsó prímási lelkipásztori útról készített.

    Íme néhány részelt belőle:

    „Nehéz volna elfelejteni azt az igézetett, az állandó felhangoltságnak és meghatódottságnak azt a lelkiállapotát, amiben az alatt a tíz nap alatt éltünk szinte mindnyájan, akiknek megadatott, hogy… utolsó diadalútján, pár nappal halála előtt közelében lehettünk… Napokon át mintha álomban jártunk volna. Nemcsak azért, mert magyar büszkeség, hogy a volt államelnök mindjárt hozzá siet, utóda, a hatalomban ülő fogadja, a nunciusok és a bíborosok itt is, Bogotában is, úgy jönnek hozzá, mint a náluk magasabb egyházi méltósághoz… A tömeg csődült utána. Ha valahol megjelent, összefutottak az emberek, mintha az újságok oldalas üdvözletei mellett ki is plakátolták volna érkezését…”

    „Templomi beszédeiben – folytatódik a beszámoló – többször is emlegette, amit már más földrészeken felvett hangszalagokon is hallottunk Tőle, hogy Szent István törvényt hozott, minden tíz falu állítson templomot és az ott tartott vasárnapi istentiszteletek ideén csak a ház-tűz őrzői maradjanak otthon. Mi ebben a szent makacssággal ismételt példában most sokkal többet éreztünk meg, mint egyszerű miselátogatásra buzdítást. Az ezeréves magyar kereszténységet megint a pogányság fenyegeti. A Prímás e földről való távozása előtt újra és újra arra intett bennünket: most Szent István művének léte forog kockán. A szabad világban élő még szabad kis magyar keresztény közösségnek felelőssége, kötelessége ezer esztendő eszményeiben gondolkozni, azokat hűen ápolni.” „Látni szeretném a hétvégi magyar iskolák működését!” – ez is visszatérő intelem volt utolsó körútján. A protestáns gyülekezet tagjait is arra kérte, hogy ne feledkezzenek meg gyermekeik keresztény és magyar neveléséről.

    A „gyönyörű tíz nap” alatt – ahogyan búcsúbeszédében caracasi tartózkodását jellemezte – a főváros hét legnagyobb templomában volt alkalma misézni és prédikálni, nemcsak magyar híveinek, hanem sokszor nagy többségben venéz hallgatóknak is.

    A venezuelai látogatás legkiemelkedőbb eseménye a katedrálisban tartott szentmise és szentbeszéd volt. „Mindszenty prímással – olvassuk a titkárként vele utazó Harangozó Ferenc beszámolójában – mintegy százan koncelebráltak, köztük sok püspök és vezető állású pap az egész országból. A hívek zsúfolásig megtöltötték a templomot s többezren a téren szorongtak. A bevonuló magyar prímást a székesegyházban szűnni nem akaró taps fogadta… A nép nagy figyelemmel hallgatta szentbeszédét, melyet Ruzsik Vilmos fordított spanyolra. A szentmisét és beszédet műbolygó bekapcsolásával másfél órán át közvetítették a televíziós állomások direkt adásban…”

    Világmissziós apostolságának utolsó állomásán, Kolumbia fővárosában, Bogotában nem kis meglepetéssel és örömmel értesült arról, hogy a székesegyháznak Árpádházi Szent Erzsébet ereklyéje van és hogy a fővárosnak századok óta a szent magyar királyleány a védőszentje.

    Ez az értesülés megadta prédikációjának a témáját is. 1975. április 25-én, miután bevezetőjében köszönetet mondott Kolumbia világi és egyházi vezetőinek menekült honfitársai befogadásáért, Árpádházi Szent Erzsébetet állította példaképül hallgatósága elé. A négy éves korától kezdve emigráns királylány – mondta – eszménye a hazájától elszakadni kényszerült magyaroknak, de „eszménye a kisleánynak, nagyleánynak, jegyesnek, feleségnek, édesanyának, özvegynek, szerzetesnővérnek is… Kevés szent vetekedhetik vele a legszélesebb kört érintő eszményképben…” Emigránsok! – fejezte be prédikációját –, itt a ragyogó példa borús, keresztes éveitekben, magyarságtokban. Bogotaiak! Őrizzétek kezdeti szereteteteket Szent Erzsébet magyarjai iránt!”

    Kísérői szerint egészen az utolsó napig testileg-lelkileg frissen csinálta végig a zsúfolt programot, amelyen nem kevesebb, mint húsz beszéd, illetőleg prédikáció szerepelt. „Nem érzett magasságot, meleget, fáradtságot. Jobban aludt és evett, mint Bécsben… Hangja a nagy székesegyházban élesebben csengett, mint valaha… És amikor magyar híveit fogadta, kikérdezte, vigasztalta, tekintete és a hangja soha még nem volt olyan jóságos, atyai, mint ezen az utolsó úton. Éles márványlépcsőbe ütötte be a lábfejét úty, hogy vérzett, de nem vette észre, csak este és nem tudta, mitől van… Szinte állandó eksztázisban élt…”

    1975. április 26-án a bogotai érsek a repülőtéren ezekkel a szavakkal búcsúztatta: „Maradj mindig ilyen fiatal…” A bíboros a tréfásan kedves hangnemet átvéve, a latin diáknótával válaszolt: „Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus!…” „Örüljünk addig, amíg fiatalok vagyunk…”

    A fiatalosság látszata azonban csalt. A felejthetetlenül szép és élményekben gazdag dél-amerikai útról 1975. április 29-én betegen érkezett vissza Bécsbe. De betegen s e önmagára, hanem a más tervbe vett és előkészített lelkipásztori utakra gondolt.

    Az újságok már közölték is, hogy az 1975. március 29-én 84. életévébe lépett bíboros május 2-án újra útra kel, hogy a Skandináv-államokban lévő magyarokat is meglátogathassa. Május 7-ig marad Koppenhágában, ahonnan Oslóba repül, majd pedig a svéd fővárost, Stockholmot keresi fel. Május végén – így szólt a sajtótudósítás – Párizs bíboros-érsekének, Martynak a meghívására a francia fővárosba utazik, ahol a világhírű Notre Dame székesegyházban fog misézni és prédikálni. Utána Lille-ben, Metz-ben, Nancy-ban és Lyon-ban találkozik a magyar hívekkel.

    Voltak még messzemenőbb tervei is. A brazíliai, chilei és argentíniai magyarok meghívásának is szeretett volna eleget tenni.

    A Mindenható azonban másként határozott. Egy orvostechnikailag jól sikerült prosztataoperáció után fáradt szíve felmondta a szolgálatot. 1975. május 6-án nagy és nemes lelkét visszaadta a Teremtőjének…

    Halála másnapján VI. Pál pápa az általános audiencia kezdetén a Megboldogultra emlékezve – többek között – ezeket mondta: „Gyászolunk, mert a halál kioltott a földön egy fáklyát, amely az utóbbi évtizedekben fényével világított az Egyházban…”  

    Holtában is beszél

    „Ajka elnémult – mondta König bíboros a bécsi Szent István székesegyházban tartott prédikációjában –, a ragyogó szónok szavai azonban tovább hangzanak…” Majd szentbeszéde során a bécsi érsek kétszer is megismételte Szent Pál apostol Ábelról mondott szavait: „Defunctus, adhuc loquitur” – „Holtában is beszél hozzánk.”

    Ugyanezt a gondolatot fejezte ki máriacelli búcsúztató beszédében Werenfried van Straaten premontrei atya, a Megboldogult „küzdőtársa, barátja és bizalmas híve”, aki felénk fordulva figyelmeztetett bennünket: „Magyarok! A ti bíborosotok, az egyháztörténelemnek ez az óriási alakja, továbbra is szól hozzátok…”

    A megboldogult bíboros sírontúli üzenetét az a körlevél tartalmazza, amelyet két héttel a halála előtt, 1975. április 21-én a venezuelai Caracasból küldött széjjel a világszerte szétszórtan élő magyar testvéreihez.

    Ez a körlevél summája, sűrített összefoglalása mindannak, amit három és féléves emigrációjának világmissziós szentbeszédeiben a lelkünkre kötött.

    „Amióta 1971. szeptember 28-án – így kezdődött a körlevél –, el kellett hagynom nekem is hazámat, azóta kisebb-nagyobb megszakítással járom a világot és keresem az egész földgolyón szétszóródott magyarokat…”

    Miért teszem ezt 83 súlyos esztendővel a vállamon?

    MI a célja ezeknek a látogatásoknak,

    Az, menekült magyar testvéreim, hogy a számkivetés immáron 30. esztendejében hitet és reményt öntsek a lelkekbe, ha már csüggetegek. Hitet, hogy nem volt hiábavaló eddigi küzdelmetek, ha hívek maradtok a számkivetésben is apáitok és őseitek szent örökségéhez, amit Szent István király hagyott reánk végrendeletében. És ez a végrendelet így szól: hűség az Úr Istenhez, Krisztushoz, a Nagyasszonyhoz, Egyházhoz és magyar hazátokhoz… Arra kérlek, arra figyelmeztetlek benneteket: Ha le is szakított nemzetünk életfájáról és messze világrészekbe sodort ez a legnagyobb történelmi vihar, ne váljunk örökre… elszáradt leveleivé ennek az annyira megtépázott magyar életfának.

    De mit tehetünk mi – kérdezitek – ebben a nagy idegenségben:

    Az első – hangzik a felelet –, amit meg kell tennetek, az, hogy öntudatosodjatok. Hogy ráeszméljetek, rádöbbenjetek arra, hogy Szent István, Szent László, Szent Erzsébet, Hunyadi János, Rákóczi, Zrínyi és Széchenyi népe vagytok. Ezért ne haljon el nyelveteken a magyar szó! Ne felejtsétek el szüleitek nyelvét! Ha egyedül vagy, imádkozz legalább este magyarul. Ha olyan szerencsés vagy, hogy magaddal vitted az otthoni imakönyvet, vedd elő és forgasd legalább ünnepnapokon. Írj magyar levelet haza vagy barátaidhoz. Olvass magyar lapot, újságot és könyvet. Magyar házastársak beszéljenek egymással magyarul! És ti, magyar szülők, ne vonjátok el gyermekeitektől az édes anyanyelvet!… Kincs az, amit át kell adnotok gyermekeiteknek. Meg kell tanulni az új haza nyelvét is, tudom, de nagyon szépen megfér együtt őseitek nyelvével…

    Magyar édesanyák, imádkozzatok gyermekeitekkel magyarul! Édesapák, gondoskodjatok arról, hogy a gyermek megtanulja a magyar betűt is; tanítsátok meg magyarul olvasni. Olvassatok nekik magyar történelemből, a magyar földről…

    Találjunk egymásra és fogjunk össze!… Ne csak anyagilag segítsük egymást, de lelkileg, szellemileg is, megmaradni magyarnak. Az, aki magyarságában erős és képzett, segítse azt, aki már ingadozik…

    Ahol már van 10–15 magyar család, fogjon össze és teremtse meg a hétvégi magyar iskolát. Ha csak 4 vagy 5 magyar gyermekről van is szó, meg kell tenni!

    Ha kevesen vagytok ahhoz, hogy önálló magyar istentiszteletet és szentbeszédet követelhetnétek, szervezzétek meg legalább a nagyobb egyházi és nemzeti ünnepeket úgy, hogy kérjetek magyar papot, vagy menjetek szervezetten a nagyobb magyar közösségekbe magyar misére…

    Fontos, hogy tudjunk egymásról, ezért le kell fektetni mindenhol – még ott is, ahol nincsen külön magyar pap – a magyar katasztert: hány magyar család, hány magyar gyerek, mennyi a magányos?

    Mennyi mindent kellene és lehetne itt tenni, ha több lenne bennünk a magyar lélek, magyar szív és öntudat!

    Ez csak a kezdet, a felrázás, a magyar lélekébresztés! A többi azután jön. Fajtánk bátor, találékony és életrevaló. Miért nem t ud az lenni a magyarság vonalán is??

Áldásommal

Mindszenty József”

    Mindszenty – „holtában is beszél hozzánk.” A szavainál és írásainál is hangosabban, érthetőbben, magyar és idegent egyaránt magávalragadóbban –, életének ránk hagyott példájával.

    Igaza van a nagy halottat „Viator” írói néven búcsúztató Kovách Aladárnak: „Mindszenty életével képviselte az igazságot. A megalázott krisztusi igazságot élte szemben minden hatalmi apparátussal… Nem a szószék, nem az írás, az élete v olt az alkotás… Mindszenty maga volt a Magatartás… Ez a Magatartás teljes magárahagyatottsága idején is: tünemény. Arcéle megmarad a századból, a hulló Európa drámájának egyik legjelentősebb hőse lesz, ha a századok visszanéznek ránk.”

    Ez az életpélda, a hitvallónak és vértanúnak az életpéldája vonzotta – a magyarokon kívül – a templomokba a szavát nem értő idegenek tízezreit. Látni és hallani akarták a férfit és a főpapot, aki az általános elkényelmesedés, elgyávulás és megalkuvás idején nyíltan és bátran szembeszállt a Szovjetunió fegyveres erejével támogatott kommunista ateizmussal.

    A magyar egyházfő hősi védelmi harcának a nyugati közvéleményre tett hatásáról Ugo Poletti bíboros, a pápa római vikáriusa a következőket mondta: „Mindszenty bíboros személyisége a hazaszeretet, a szabadság védelmének és a hit hősies megvallásának a példája és mindez szimbólum lett a számunkra. Meg vagyok győződve arról, hogy az ő példája sokban hozzájárult a megújuló olasz nemzet életéhez, a szabadság és a demokrácia elrendezéséhez és felépítéséhez” Olaszországban.

    Az olasz főpap ezt a nyilatkozatát, amelyet Csonka Emil „A száműzött bíboros” című könyve számára adott, így fejezte be: „Mindszenty bíborosra mindenkor úgy fognak emlékezni, mint jellegzetes és jelentős személyiségre, egy olyan kor alakjára, amely az egyház, Európa és a világ életében szellemi és erkölcsi forradalom korszaka. Mindszenty a hűség, a bátorság, a becsületesség és a következetesség példája marad…”

    „Defunctus adhuc loquitur. – Holtában is beszél hozzánk.”

    „Mindszenty hercegprímás úr – mondta a máriacelli temetésen a magyar ifjúság képviselője – nem halt meg számunkra: itt él közöttünk, mint egyházának bátor hitvallója. Itt él közöttünk és lelkesít azzal az erkölcsi erővel, azzal a fenséges példaadással, amit életében mutatott nekünk. Felszólít minket, a magyar ifjúságot, de felszólítja a világ minden tájára szétszórt honfitársakat is…, hogy az ő küzdelmes élete nemzete szabadságáért és népe tiszta erkölcsiért kell, hogy a mi sorsunk is legyen. Szent testamentum nekünk ez a hősies élet – és útmutatás a szabad és szebb magyar jövő felé…”

    1976. szeptember 26-án avatták fel első szabadtéri emlékművét az amerikai New Brunswickban, a magyar Szent László templom melletti téren, azon a helyen, amelyen a dobogó állott, amelyről három évvel előbb először szólt az USA-ban a tízezer főnyi, messze földekről összesereglett hívekhez. A másfél méteres gránit talapzaton álló, két és háromnegyed méter magas bronzszobor – Varga Ferenc művészi alkotása – a bíborost teljes főpapi ornátusban, pásztorbottal ábrázolja jellegzetes szónoki gesztusával, amint előrenyújtott jobbkezének mutatóujjával felhívja a hallgatók figyelmét az éppen elhangzott hitbeli igazság vagy erkölcsi parancs fontosságára.

    Azóta már világszerte számos más helyen is megörökítették valamilyen formában látogatásának az emlékét. Mintha ezzel is bizonyítani akarnák a hívek – magyarok és idegenek egyaránt –, hogy nem felejtették el a nagy igehirdető tanítását és hogy követni akarják a hitvalló és vértanú életpéldáját.

– vége –

szozattv


szozat a tiszta hang sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf