Nadányi Zoltán: Arany

Csillogó kis ásó volt kezében,
azzal vájta, cirkalmazta szépen
kacskaringós medrét a folyónak,
karosszékben ült erőre dőlve,
homlokán az élet mély redője,
füstfelhők közt nézte, mint fonódnak
cikkcakkok és köröcskék ezerszám
és forgott a fénylő csodaszerszám,
mindenütt kék lé csorgott mögötte
s a papírt, az asztalt átütötte
s a padlót is és az őstalajba
fúródott és a csodafolyó
megeredt és folyt nekiszalajtva,
völgyben lassan, lejtőn szaporábban,
mindenütt az ásócska nyomában
és áramlik most is a folyó,
liliomok, rózsák bókoló
parti fák közt kanyarog szeszéllyel
és csodásan kicsillagzik éjjel
és tengernél mélyebb és remekszép
hidak kötik össze partfalát,
másutt pallón járnak rajta át,
mezítlábas, főkötős menyecskék.

Új folyó, Tiszánál és Dunánál
duzzadóbb és minden cseppje táplál,
éltet, gyógyít. Körbefoly e honban,
nincs vége és nem indul sehonnan.
Szent vizébe nem lép oláh bocskor,
idegen nem látja, csak mi, árvák:
Borsnál, hol most oláh baka posztol,
partjára nem ültetnek határfát;
láthatatlan vize titkos álút,
piros-fehér-zöld zászlós hajórajt
és sereget szállít és dugárút;
néha békésen foly, néha sóhajt,
néha vérrel habzik, zúg riasztón,
délben Pesten csobban, este Brassón,
ezt oláh nem hallja, csak magyar,
Váradot áthurkolja szorosra,
Szalonta tégláit sírva mossa
és Kolozsvárt vad örvényt kavar
és megy lejjebb, tódul a határra,
ott visszára fordul véres árja
és sziszegve és hörögve freccsen,
délben Brassón, este Budapesten.
Üzenetet hoz, visz, sírva zajlik,
útja mentén mindent átitat,
szomjú szájjal, térdepelve hajlik
habjába a magyar áhítat.

Váradon most rézfúvók recsegnek,
szüzeinket röhögve botozzák,
jajjal, régi híres Magyarország
farkasoknak jutott és ebeknek!
Hét rabot most visznek megkötözve,
bús magyarok sírva bújnak össze
poharukba könnyet töltögetnek,
lányok gyászcérnával öltögetnek,
éjjel, éjjel rémítő a csönd,
szuronyos őrjárat lépte döng,
ekkor könyvet ütnek fel mohóan
és megfürdik lelkük a folyóban,
sebeiket hűs vizébe mossák,
égi balzsam, egyetlen orvosság.
Tűzzel-vassal öldöshet a Végzet
valami él, ami ölhetetlen,
földrengéskor ami törhetetlen,
amit árvíz nem olt, tűz nem éget,
halljátok a szent folyó dalát!
egetverőn harsan odaát
és belebúg a fekete, kába,
villámokkal vemhes éjszakába!
a zengő dalt, testvér, hallod-é?
„Erdélyország nem hajol igába!
adják-veszik, de minden hiába,
mert ez a föld Arany Jánosé!”