Jakab Ödön: Kisfaludy Sándor emléke

Mikor az óra éjfélt kong már,
S virrasztok íróasztalomnál,
Elálmodozva hosszan, csendesen:
Koszorús dalnok, kedves álmom,
Sötét kísértő éjszakákon
Hányszor, de hányszor megjelensz nekem!

Mint hegy mögül a holdvilág, oly
Nesztelen lépsz ki a homályból,
S baráti arcod mélán rám ragyog,
Mintha tudnád, hogy rímbe zengett,
Egykori, forró szerelmednek
Én itt a késő visszhangja vagyok.

Mert minden jó, rossz, ami történt,
Megismétlődik itt időnként,
Mozdul az alvó múlt, és újra él,
S mint elkiáltott szó a távol
Bércek visszhangos oldaláról,
Sok elröppent jaj s kacaj visszatér.

Dicső elődöm, lám, te hajdan
Rózát énekléd sok szép dalban,
Búsan elébb, majd boldogan utóbb,
És egy századra, ím, az élet
Bennem ismétlé meg regényed:
Rózát éneklém én is, az utód!

Testvér-regény a mi regényünk,
Testvér-örömmel s búval éltünk,
Bár megfordítva ment a sor velem:
Nálam a „boldog” volt az első,
S csak aztán sírt fel a „kesergő”,
Reményvesztett özvegy szerelem!

Oh, te, ki békén aluszol rég,
Porod barátja hogyne volnék,
Hogyne áldanám váltig azt a port!
Míg e világról el nem mentem,
Nem lehet soha elfelednem
Azt, aki szintén Rózáról dalolt!

Téged követve megkísérlem
Dalba szedni az én regényem,
Úgy, amint te a tiédet szedéd:
Legyen a forma a te formád,
A rím, a ritmus a te szolgád,
Legyen minden, de minden a tiéd!

Te meg úgy vedd e pár dalt tőlem,
Mintha járnál a szebb időkben
A balatoni partok árnyiban,
És pengetvén ott újra lantod:
Szelíd szavával minden hangod
Visszazengné a szózatos Tihany!

A következő 10 Himfy-versszaknak saját élete a tárgya.

I.
Boldog szerelem

1.

Beh gyönyörű szép tavasz volt,
Mikor megismertem őt!
Elbódult a káprázattól,
Aki nézte a mezőt!
Nem érté, hogy a természet
Oly remeket hogy’ csinált?
Puszta földre hogy’ tetézett
Annyi színt és annyi bájt?
Pedig aki Rózát látta,
Titkát hamar kitalálta,
Hogy mért oly szép a tavasz:
Róla volt mintázva az!

2.

Hét évig jártam én jegyben
Vele, kit úgy szeretnék,
Sokat küzdöttem, szenvedtem,
Míg a hét év letelék!
De ha már nagyon búsultam
Sivár éltem nyomorán:
A kis jegygyűrűt lehúztam
Az ujjamról szaporán;
S mihelyt annak karikáján
Keresztül néztem a pályám:
Mint a legszebb délibáb
Olyan szép volt a világ!  

3.

Szegényes volt a mi házunk,
Nem fényle se bent, se künt,
De mi másra mégse vágytunk,
Úgy is jó volt ott nekünk.
Nyáridőn ott volt a függöny,
Ha betüzelt a meleg,
S ha volt egy kis fa tüzünkön,
Fel se vettük a telet:
Ablakunkon kimélázva,
Csak úgy néztünk viharára,
Mint aki nyárközépen
Téli tájt néz egy képen.

4.

Nincsen az a bokoralja,
Ahol annyi dal terem,
Mint amennyi dalt sugalla
Nekünk a nagy szerelem!
Turbékolva és dalolva
Enyelgök át a napot,
Míg a késő esti óra
Szép álmokba ringatott.
De bármily szép volt az álmunk,
Oly szép álmot sohse láttunk,
Mint amilyen nyílt elénk,
Amikor felébredénk!

5.

Mily boldogság, kincset érő,
Szép asszony, ha lelke szép!
Te büszke vagy, hogy tiéd ő,
De benne nincs büszkeség.
Szíve tiszta, mint a bércek
Tiszta, szűz forrásai,
Hogy miket áldozzon érted,
Csak azok az álmai.
Ünnepelve néznek rája,
Ha kiviszed egy sétára,
De ő mást még ott se lát,
Csak téged és otthonát!

II.
Kesergő szerelem

1.

Élj okosan, míg az élet
Mosolyogva néz le rád,
Mindent fogadj el és élvezd;
Amit csalfa kénye ád!
Mert lehet sok boldog órád,
Pompa, fény, kincs bőviben,
Dúsan nyílhatnak a rózsák
Örömeid kertjiben.
De egy kis perc, egy fuvallat,
S oda boldog vigadalmad:
Szépet, jót mint elfede
Egy koporsó fedele!

2.

Oly szép volt a koporsóban,
Oly mosolygó, szép halott!
Mint azt hittük, hogy valóban
Kissé csak elszunnyadott.
Üde volt a lég a házban,
Mint tavaszi rét felett,
Nyoma sem volt igazában,
Hogy a halál ott lehet.
Nem is volt a halál már ott,
A vén gonosz odébb állott:
Megbánta, hogy mit teve,
S szégyenkezve elmene.

3.

Künn bolyongtam a berekben,
Bánatommal, betegen,
Néma, sötét fellegek fenn
Búslakodtak az egen.
Tiszta folyam folydogála
Át az őszi avaron,
S én, a keskeny hídon állva,
Eltűnődtem magamon.
A folyamba tekintettem,
És alattam és felettem
És bennem is a mennybolt
Nagy, fekete gyásza volt!

4.

Ott születtem, hegyvidéken,
A dajkám ott rengetett,
Ott járt el szép gyermekségem,
Szeretem a hegyeket.
Csak azok a törpe halmok,
Csak azok riasztanak,
Melyek alatt a lezajlott
Szenvedések alszanak.
Rideg halom a sír hantja,
Ha szólsz hozzá, nincs visszhangja,
H’jába panasz, jajgatás:
A válasz csak – hallgatás!

5.

Nincs boldogság a világon,
Mely örökké tartana,
Úgy elmúlik, mint az álom
S a tavaszi fagy hava!
De az Isten minden búra,
Veszteségre írt adott,
A nélkül, hogy meggyógyulna,
Senkit még itt nem hagyott.
Bármi nagy a veszteségünk,
Egy vigasz megmarad nékünk,
Ha már elment mindenünk,
Majd mi is csak elmegyünk:

VÉGSZÓ

És most a dalt, ím, végzem én is,
Utam úgyis már lefelé visz,
S maholnap egy kis sírgödör megejt!
De jól esék, e pár dalocska
Szerelmed hogy új fényre hozta,
S lantomon hangod ismét fölneszelt.

Megnyugtat éltem alkonyatján,
Alvó múltad hogy feltámasztám,
Mert hiszem: én is majd feltámadok!
Amint én jövék most utánad,
Utánam sok új lantos támad,
S lesznek új Rózák, lesznek új dalok!

Fel-felvirrad így az emlékünk,
Meleg dalokban újra élünk
Jövendő idők nemzedékinél,
Míg porunk fölött vadvirágos,
Nyári pázsiton méhraj szálldos,
S lágy, altató dalt halkan döngicsél.