A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Torda-Aranyos [LIII.]

64 varmegyeTorda-Aranyos vármegye hazánk királyhágón túli részében volt, területe 3369,58 km2 volt. Felszíne nyugati részében igen hegyes, keleti fele ellenben dombos és lapályos. Nyugati határán a Bihar-hegység emelkedik, melynek főbb csúcsai itt a Kukurbeta 1849 m., Piatra graitore 1659 m., és a Gajdna 1486 m. E vadregényes hegységhez, melynek mélyébe van a szkerisórai Gyeczár jégbarlang és a vidrai vízesés, kelet felé a Gyulai havasok csatlakoznak, melyek az Öeghavasban (Muntyemáre) érik el legnagyobb magasságukat 1829 méteren. A Jára völgyétől kelet felé a hegység hirtelen lelapul, magassága 7–800 métert nem haladja meg, s ezen részében van a szépségéről híres tordai és túri hasadék. Az Aranyos völgyétől délre az Aranyosmelléki hegyég húzódik, melynek főbb csúcsai a Zsamina 1366 m, Csórai szirt 1440m és a híres Székelykő 1130 m Torockó fölött.Természeti szépségekben ez a hegység is igen gazdag – Kőköz, Aranyos völgye –, Tordától és Felvinctől kelet felé hullámos és termékeny fentérség terül el, mely már a Mezőség részét képezi. Folyóvizekben gazdag a vármegye. Fő folyója a nyugati részében eredő és egész hosszában a vármegye területén folyó Aranyos, mely a Járát, a Hesdát és a Túri patakot veszi magába. E folyó Vajdaszegnél ömlik a Marosba, mely mintegy 70 km-nyi vonalon a vármegye déli határát jelöli, beléje a Szengyeli és Kapus patakok ömlenek. Mindezen vizek, valamint mellékvizeik vízben elég gazdagok. A Mezőségen sok kisebb-nagyobb tó van, melyeknek vizét nagyobbára a Szengyeli és Kapus patak vezeti a Marosba. 

    A lakosok száma 1891-ben 150,564 fő volt, egy km2-re 44,7 lélek esett, s így a vármegye a ritkábban lakott vármegyék közé tartozott. A lakosok közt 37,590 (25%) magyar, 841 német, 107,491 (71,4%) oláh és 4642 egyéb nemzetiségű volt. Közművelődése még igen fejletlen volt az előző századfordulón. A 6 éven felüli férfilakosságnak 71,2% és a női lakosságnak 83%-a sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekeknek 50,6%-a nem járt iskolába. A vármegyében ekkor 119 tanintézet volt: 3 ipari és kereskedelmi, 2 polgári és 188 elemi népiskola, továbbá 8 kisdedóvó. A szellemi élet központja Torda volt.

    Közigazgatásilag a vármegye 6 járásra oszlott (Alsó-Járai járás, székhelye Alsó-Jára; Felvinci járás, Felvinc; Maros-Ludasi járás, Maros-Ludas; Topánfalvai járás, Topánfalva; Tordai járás, Torda; Torockói járás Torockó székhellyel), Volt benne 2 rendezett tanácsú város, 3 nagy- és 137 kisközség. A községek általában véve kicsinyek voltak, 100-nél több lakosa 13-nak volt. Legnépesebbek: Torda 11,079; Álbák 5312; Szkerisóra 5275 és Bisztra 3618 lakóval. A vármegye székhelye Torda volt.

    Közlekedés az utakon és vasúton folyt, 108 km vasúti hosszon 17 állomás volt, az állami utak hossza 170 km, míg a törvényhatóságié 186km és 482 km községi út volt. A Maroson élénk tutajozás folyt ebben az időben.

     

    Története

    A megye végleges területe az 1876. évi XXXIII. törvénycikk alapján alakult ki. A rendezés szerint az egyesült Torda-Aranyos vármegye Torda megye alsó kerületéből, Aranyosszékből, Alsó-Fehér megyéből az aranyos vize mente területből és Kolozs egy részéből alakult ki. Nevében a Torda földrajzi névként a XI. század óta ismert s a Turdi – „Megáll, megmaradt” – török személynévből keletkezett, míg az Aranyos pedig az Aranyos folyó közelében lévő 22 településből álló székely szék neve, melynek évszázadokon át Felvinc volt a központja.

    Torda vármegye vidéke az őskortól lakott volt. A rómaiak szervezték meg Dacia provinciát, sóbányászati központként építették Potaissa (Torda) városát, mely a főként keleti katonákból toborzott V. macedonica légió székhelye Aurelianus császár Daciából való kivonzlásáig, és az összekötő utat Napocáig (Kolozsvár). A III–VIII. század között hunok, gepidák, gótok, avarok, szlávok lakták a földjét, melyet a XI–X. században a honfoglaló Kond törzs szállt meg.

    Sóbányái Géza nagyfejeelemnek egyik fő jövedelmi forrását adhatták, a vidéket a Maros és a Küküllők mentén Gyula vezér örökjogon birtokolta. A tordai és dési sóbányák fejedelmi birtokok voltak, Kaplony Dés alatti, Ajtony Torda fölötti szállása valószínűsíti, hgoy nemzetségük a két sószállító utat vigyázta.

    Torda vármegye a szentistváni államszervezéskor létrehozott határvármegyék egyike volt. 1075-ben Torda vára erdélyi királyi vár, határispánsági székhely az Aranyos alsó folyásának könyöke fölött. Torda alatt ékelődött be a vármegyébe a székelyek lakta Aranyosszék. A magyarok az Aranyos hídfőjének védelmére emelték Szentmiklósvár (Torda vára) erődjét. A várost 1241-ben a tatárjáráskor elpusztították, de hamarosan újjáéledt. Udvaronoktelek magyar lakói a szabad ég alatt vágták a sót, és szekereken s talán az aranyoson és a maroson szállították az Alföldre. V. István az Aranyos és a Maros közötti területeken a tordai várbirtok elpusztult falvait telepítette be kézdi székelyekkel. 1285. III. havi újabb mongol betöréskor a vámegyén kivonulva pusztító mongolokat a magyar foglyaikat kiszabadítva, aranyosszéki székelyek szalasztották meg. Torda határában lévő Keresztesmezőn – a jó legelője miatt Erdély Rákosmezeje lett – központi helye lett a gyülekező mezei hadaknak és az országgyűléseknek. A vármegyébe beköltöző népek megtarthatták nemzeti jellegüket, külön bíró alatt, saját törvényeik szerint éltek, csak a XIV. század végére olvadtak be a magyarságba. Egy 1335-ben kiállított oklevél szerint már Torda nemesi vármegye.

    A Hunyadiak korában várai: Bélvár, Disznojó, Gernyeszeg (okl. említése: 1477), Görgény (1364), Idécs, Jára(vára) (1417), Léta (1324), Mentő (1319), Régen (1228), Sárpatak (1468), Torockószentgyörgy (1289), Szentmiklós (1441) és Vécs (1228). Városai: Aranyasbánya (Offenbánya) (1325: civitas; 1448: oppidum), Bátos (1507: oppidum), Régen (1448: oppidum), Sáromber€k (1453: oppidum), Szent-Emre (Görgényszentimre) (1453: oppidum), Torda-Akna (1297: civitas, 1453: oppidum) és Torockó (1470: oppidum).      

    1514-ben két sóbányász mezőváros, Dés és Torda csatlakozott a Dózsa-féle parasztháborúhoz, de Szapolyai János erdélyi vajda mindenütt elfojtotta a mozgalmat. 1526. III. 15-én Szapolyai Tordáról indult II. Lajos király táborába, de csak Szegedig jutott, így erdélyi sereg nélkül vívták a mohácsi csatát. 1544. VIII: 1-én Tordán jelentek meg és vettek részt az erdélyi országgyűlésen a hódoltság elől védelmet kereső tiszántúli Arad, Zaránd, Csanád és Békés vármegyék követei és az erdélyiekkel együtt először alkottak közös törvényeket. 1550. X. 29-én Fráter György az országgyűlésen általános mozgósítást rendelt a török hűbéres oláh vajdák betöréseinek megfékezésére. Báthori István fejedelem 1585. IX. 19-én megtiltotta az aranypénz kivitelét Erdélyből. 

    1659. VIII. 20-án Keresztesmezőn Barcsay Ákos fejedelem sikertelen országgyűlést tartott a visszatért II. Rákóczi György feltartóztatására. Az 1660-as évektől kezdve Erdélybe bevezették az addigi tordai székhelyű egyetlen kincstári adószedő helyett a vámmegyei adószedést. 

    1704-ben Kolozs, Doboka és Torda vármegyék követei mentek Magyarországra „… az ország ünnepélyes ajánlatával: Rákóczi [Ferenc] vegye birtokába Erdélyt azon mód szerint, miként elődei bírták.” Ősszel a vármegyének 238 katonája szolgált a hadban lévő háromszékiek nélkül 16,511 fős erdélyi kuruc seregben. 1705-ben Forgách Simon katonai főparancsnok Szaniszló Zsigmond tordai főbírót nevezte ki fegyvermesterré, aki Torockón kard- és puskacső-gyártást szervezett, ugyanis itt működtek Erdély legtöbb vasat termelő hámorai. A zsibói vesztes csata után Károlyi Sándor tábornok Torockón és környékén szervezte újjá a golyó-, kard- és puskacső-gyártást, 1706. áprilisában 3 hét alatt 30 ezer puskagolyót készíttetett. Torockó és Torockószentgyörgy lakóit mindenféle adótól mentesítették. 1707-ben a labancok Tortát lerombolták, lakói csak 1711-ben tértek vissza, és építették újjá a várost.

    Mária Terézia uralma végén Dés, Torda és Nagyenyed nemes város lett, így testületileg nemesi szabadságukkal a vármegye teherviselés alól szabadok voltak, csupán katonai szolgálattal tartoztak a vármegyéknek. 1784. VII. 3-án II. József Erdély közigazgatását átalakítva azt 11 megyére tagolta, a megyékbe osztva megszüntette a székely és szász önkormányzatokat. 1786. I. 16-án a 11 megyére bontott Erdélyt fogarasi, kolozsvári és szebeni kerültekbe osztották, a kerületek élére királyi biztost neveztek ki. 1790-ben a II. József reformja előtti közigazgatási határokat visszaállították.

    1848. VIII-ban Torda, Küküllő és Kolozs vármegyék 1–1 nemzetőr gyalogszázadot állítottak ki. 1849. I. 14-én Balinte prefekt kb. 6 ezer oláhval lerohanta, kirabolta, fölgyújtotta Alsójárát, és lakóit lemészárolta. I. 15-én a Tordáról érkezett 65 honvéd s egy zászlóalj nemzetőr rövid küzdelem után az elfogottak közül „mintegy 53-at” kivégzett. Gerendkeresztúron az oláhok több mint 200 magyart gyilkoltak le, Kocsárd 60 fős magyarságát mind, még a csecsemőket is megölték. Sok helyen Karl Urban császári ezredes tisztjei vezették a gyilkosokat. Erdélyben összesen kb. 10 ezer magyar lakost mészároltak le. 1849–60 közötti önkényuralom alatt háromszor változtatták meg Erdély (Partium és a Székelyföld) közigazgatási beosztását: 1849-ben a nagyfejedelemséget ideiglenesen 5 katonai kerületre osztották; 1854-ben 10 kerületre osztották, benne Torda vármegyét 4 részre szabdalták. 1860-ban a szabadságharc előtti határaival visszaállították, Torda vármegyét alsó (nyugati) és felső (keleti) kerületekre osztották, a kettőt csak keskeny földcsík, Pagocsa, Mezőrűcs fűzte egymáshoz. 1869-ben Torda kiváltságos nemes város címet kapott.

    Az utolsó területrendezés az 1876. évi XXXIII. törvénycikk alapján történt, mely a trianoni elszakításig tartott.

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Foglalkozásra nézve a lakosság zöme mezőgazdaságban dolgozott. Az ipart csak a bányászat képviselte, más nagyobb vállalat a tordai cellulózgyár és a szeszgyár voltak. Tordán jelentős fazekasság is működött. A XIX. század végén 18–20 éhes fazekason kívül 7–8 kontár foglalkozott ezzel a mesterséggel. Jelentőségüket mutatja, hogy a jellegzetes kék díszítésű edények és kancsók nagy területen terjedtek el. A helyben készített mézespogácsa nemcsak a tordaiak kedvelt csemegéje volt, hanem messzi vásárokon is árulták. Ugyancsak regionális jelentősége volt Torockó vasművességének. A mindennapi életben, gazdálkodásban szükséges termékeket állították elő.   

    A vármegye termőterülete 336,041 ha volt. Fő terményei a búza, valamint rozsot, árpát, zabot, tengerit burgonyát, lent, kendert és dohányt termeltek nagyobb területen és mennyiségben. A gabonaneműek kivált a Mezőségen teremtek jól, míg a hegyes vidéken a havasi legelők igen kiterjedtek voltak. A gazdasági viszonyok javítását a vármegyei gazdasági egyesület és a túri fanemesítő társulat segítette.

    Az állatlétszám az 1895-ös összeírás szerint: 48,061 magyar és 20,278 nem magyar fajtájú szarvasmarha, 1311 bivaly, 7814 ló, 403 szamár, 15 öszvér, 47,294 sertés, 134,888 juh és birka, valamint 4717 kecske volt. Híres gulya volt Mikesen, Alsó-Gyéresen, Hadvéren, Szengyelben, Méhesen és Mező-Záhon. Ménesek Mező-Záhon voltak. A lótenyésztés fejlesztésére 3 fedeztetési állomást hoztak létre. A méhészetet 138 községben, 9618 méhkassal űzik. 

    Ásványországból bányásztak arany-, ezüst-, és vasércet bányásztak Offenbánya környékén, Torockó mellett vasérce, Tordán sót termeltek ki a föld alól a millennium idején.

    A hiteligények kielégítésére egy népbank, 6 takarékpénztár és 11 községi hitelszövetkezet szolgált.

     

    Jelentős települések

     

    Torda

    Rendezett tanácsú város a Tári pataknak az Aranyosba való ömlésénél és utóbbi folyónak bal partján, a vármegye székhelye s egyben kulturális-gazdasági központja 11,079 lakossal, melyből 8541 (77,1%) magyar, 148 német és 2297 (20,7%) oláh. A város három részből, Ó- és Új-Torda és Egyházfalvából áll, melyek teljesen összeépültek. Torda a vármegye törvényhatóságának és a tordai járás szolgabírói hivatalának, pénzügyigazgatóságának, királyi tanfelügyelőségnek, királyi törvényszéknek, járásbíróságnak, királyi ügyészségnek és közjegyzőségnek volt székhelye. Volt adó- és sóhivatala, államépítészeti hivatala, sóbányahivatala, állami faiskolája, állami állatorvosa, pénzügyőrbiztosi állomása, csendőrszakaszparancsnoksága, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Kulturális intézményei közül a vármegyei közkórház, polgár- és iparosiskola, Ferenc-rendi szerzetház, három kaszinó, dal- és zeneegyesület, olvasó nőegyesület s több más egyesület és társulat említendő. Itt jelent meg az Aranyosvidék c. hetilap.

    A lakosok földmívelést, állattenyésztést és ipart űztek az előző századfordulón, iparvállalatai közül a cellulózgyár említendő. Vásárai élénkek voltak. Az iparosok közt sok csizmadia volt még ekkor is. Híres volt a tordai mézeskalács (pogácsa) és sertéssült.

    A rómaiaktól művelt, de utóbb teljesen beomlott sóbányák felett sóstavak keletkeztek, melyek mellé a város (Sósbánya) fürdőt építtetett. Közelében a kincstári («aknai») sósfürdő, melyet a város bére. A sóbányák aknáiban jelentős a kincstári sóbányászat.  

    A közelben lévő Hesdát hegyvonulat már az őskorban lakott volt. Később az alacsonyabb ormok is benépesültek. Egy Ajtonban fennmaradt római útjelző kő tanúsága szerint már Traianus idejében kiépítik az utat Petaissától Napocáig. A déli hegytetőket is mindenütt római telepek népesítik be az Aranyosig, hol a folyót hatalmas cölöpökön nyugvó híd kötötte át megerősített hídfőkkel.

    A honfoglaló magyarok az egész vidéket lakatlanul találták. Az új betelepülés a Szamos- és Marosvölgy felől történt. Legelőbb a hídfőt szállták meg, gyepüt vagy palánkot állítván melléje, miből később Szentmiklósvár vagy Tordavár épült. Kevéssel odább Egyházfalva keletkezett a nagy út két felén. A Rákos patakon túl a keresztes urak birtoka terült el. Az akna felé németeket telepítettek, az ipar és a sóbányászat művelésére hívták be őket a torockaiakkal egy időben, kik a római várat is elfoglalták a nyugati hegytetőn (Saxodonia). Ők külön bíró alatt, saját törvényeik szerint éltek, csak a XIV. század végén olvadtak be végképp a magyarságba. Az 1241-ben a tatároktól elpusztított Udvarnoktelek magyar lakói a szabad ég alatt vágták a sót. A besenyőktől és kunoktól sokat szenvedett e keletnek fekvő vidék, tanúi a Szent Lászlóról fennmaradt legendák. IV. István és III. Endre kiváltságokkal segítik a visszatért vagy újonnan betelepült lakosságot. A már egyesített város gyorsan felvirágzott s a keresztesek birtokán túl északra egy egészen új városrészt, Új-Tordát hozták létre. 1289-ben IV. László a kézdi székelyeknek adományzta a vár Aranyos nevű földjét, és ezzel megalapította Aranyosszéket.

    Mint Erdély legrégibb, sőt egyedül tiszta magyar városa, csakhamar a keleti részek középpontja lesz, a mellette fekvő Keresztesmező mintegy Erdély Rákosmezeje. Torda lakossága ingyen kap sót, hogy a tanácskozásra ide gyűlt rendeket szállással és élelemmel ellássák. Az ellenségre készülő hadak is legtöbbször az Aranyos-melléki kies térségen gyülekeztek. Már Kun László tábori országgyűlést tart itt, s hadakat szervez a kunok ellen. 1483-ban itt tartották az első országgyűlést, és 1505-ben itt erősítették meg az erdélyi három nemzet unióját. 1456-ban innen indul Hunyadi a török ellen, 1467-ben Mátyás király itt győzi le a fellázadt erdélyi főurakat.

    A mohácsi vész után Gerenden, a tér keleti részén, tartják az első önálló országgyűlést, mely Erdély védelméről intézkedik. 1542-ben Buda eleste után, a Keresztesmezőről indul a küldöttség Izabella királyné meghívására, s itt alapítják meg a külön fejedelemséget. 1544-ben már a csatolt részek is részt vesznek az itt tartott országgyűlésen. 1454., 1458., 1552. a vallás ügyében hoznak szabad szabadelvű határozatokat, 1557-ben törvényesítik Luther, 1564-ben Kálvin, 1568-ban Dávid Ferenc vallását s törvénybe iktatják Európában legelőször a vallásszabadságot. 1572-ben a Báthoryakkal fellépő katolikus hatás már korlátozni kezdi a vallásújítást. 1579-ben itt fogja perbe a fejedelem Dávid Ferencet, s itt írja alá a jezsuiták visszahívását. Az 1594–95-ös országgyűlés ellene szegül Báthory Zsigmond politikájának. Az ezt követő országos zavargásokban, Báthory Zsigmond és Endre bukása után, Csáky István a Keresztesmezőn gyűjti össze Erdély hadait az áruló Mihály vajda ellen, majd Basta segítségével Mihály vajda kétszer felgyújtotta Tordát. Báthory Zsigmond visszajövetelekor Basta kardélre hányatta Torda polgárait az ó-tordai kastélyban és az új-tordai templomerődben. Az elmenekült lakosság csak Bocskai alatt kezdett visszaköltözni a városba. Báthory Gábor 1609-ben új szabadságjogokat ad a város polgárainak. 1614-ben Bethlen Gábor fejedelem megerősíti Torda kiváltságait.1636-ben I: Rákóczi György Keresztesmezőnél védekezik Bethlen István támadása ellen. 1569-ben török lepi meg és dúlja fel a romos várost. Ugyanez évben az országgyűlés Lugos és Karánsebes lakóit, 1665-nrn a nagyváradi őrséget telepíti az üres telkekre, 1668-ban Apafi a váradi menekülteket telepít Ó-Torda üres házaiba. 1672-ben már a kuruc mozgalom vezérei tanácskoznak Tordán, s innen indulnak erélyi önkéntesekkel Kővár vidékére. Sokat szenvedtek a tordaiak a Rákóczi-szabadságharc idején is. többször rájuk gyújtották a labancok házaikat, és 1707-re a város újra merő romhalmaz lett, Rabutin elől menekülve csak 1711 tavaszán tértek vissza a lakosok és kezdték újjáépíteni a várost. 1759-ben itt tartották a 127-ik ismert országgyűlést.         

    1848-ban a 75. honvédzászlóalj tordai nemeztőrökből alakult. A 11., 22., 30. és 134. zászlóaljba is számos tordai szolgált. Ezenkívül egy vadászzászlóaljjal tartották féken a havaskörnyék lázongó oláh lakosságát. Sokan elestek a catatéren, a havas cernirozása is sok áldozatot kívánt, többen börtönbe kerültek, sokan bujdostak, és csak kevesen tértek vissza a zsibói és dévai fegyverletétel után.

     

    Tordai hasadék hazánk egyik ismert természeti szépsége, az a sziklahasadék, mely Torda-Aranyos vármegye tordai járásában, Torda várostól nyugatra az Aranyos folyó bal partját szegélyező mészkőláncolatot áttöri és melyen a Hesdát folyó vize zuhog végig. Az elég széles hasadékot két oldalt folyton változó regényes sziklaképződmények kísérik, melyek nagy magasságra emelkednek fel, s több kisebb barlang nyílását engedik látni. A Tordai hasadék sziklás képződménye mintegy 3 km hosszú és ez dél felé az Aranyos medréig folytatódó völgyszoros.

    A Tordai hasadékról azt tartja a rege, hogy a kunok elől menekülő Szent László király Istenhez fohászkodott, és imádságára repedt meg a hegy és nyílt meg a hasadék.   

     

    Felvinc

    Rendezett tanácsú város a vármegyében, 1891-ben 1856 magyar lakossal. A város a régi Aranyosszéknek, a 7 erdélyi széknek székhelye volt, a millennium idején járási székhely járásbírósággal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, postatakarékpénztárral. Felvincnek élénk marhavásárai voltak.

    Felvinc története az őskorig nyúlik vissza. Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a kőkorszaktól kezdve emberi település létezett itt. A település neve először II. András király 1219-i adománylevelében szerepel először Winsch formában, ekkor a birtokos az esztergomi káptalan lett.  Ugyancsak II. András egy másik adománylevelében 1231-ben a falu Oronos-Vinch néven jelenik meg. 1289-ben Aranyoszék létrehozásával Felvinc jogi, gazdasági, közigazgatási és társadalmi helyzete megváltozott. Már nem tartozott a tordai várhoz, és a betelepített székelyek adómentességet élveztek. Felvinc Aranyosszék legnépesebb településévé vált. Itt is bevezették a székely faluközösség hagyományos szabályait, a szabad paraszti életformát, az önigazgatást. III. András 1291. március 12-én kelt adománylevele – amelyben megerősítette IV. László 1289-es oklevelében írottakat – név szerint felsorolta Aranyosszék településeit, ebben jelent meg Felvinc neve először a mai formájában.

    Szapolyai János 1538. november 27-én ítéletet hirdetett Gerenden az aranyosszéki székelyek és Felvinc városa közötti perben, ez bizonyítja, hogy ekkor már Felvinc városi kiváltságokkal rendelkezett. A mohácsi vész után Felvinc az Erélyi Fejedelemség része lett.

    1600–1603 között Basta és Vitéz Mihály seregei többször átvonultak a város területén a lakosságot kifosztva. 1644 és 1658 között a települést több ízben is tatár támadás érte. A kuruc-labanc háborúk idején, 1704. július 3–6 között Csáki László Felvincen írt leveleiben segítséget kért Torockay István fővezértől. 1729. szeptember 14-én itt halt meg Tiege osztrák tábornok, aki előzőleg végigpusztította Erdélyt.

    1751. április 19-től postajárat létesült Felvincen, és így a város belekapcsolódott az országos postakocsi hálózatba. 1846-ban a bécsi udvar elrendelte a térség székházának Felvincre való felépítését, melyet 1848-ban fejeztek be.

    Az 1848–49-es szabadságharc újabb emberi és anyagi veszteségeket hoztak a város lakóira. 1848. november 13-án Grácze osztrák tábornok 8000 oláhból álló sereggel tábort ütött a Pestes nevű szőlőhegy alatt. A védtelen várost megtámadták, 200-an meghaltak, 52-en, akik meg akartak szökni, elfogták, megkínozták, a várost kirabolták és felgyújtották, a földdel egyenlővé tették.

    1860-ban a járási hivatal beköltözött a restaurált székházba. Ettől kezdve újabb fellendülés kezdődött. 1867-ben három malom működött a helységben, 1870-ben létesítettek egy polgári olvasókört szórakozás céljából, 1874-ben elkészült az új vasúti töltés, 1880-ban férfi dalegyelt alakult. 

     

    Szkerisóra

    Kisközség a vármegye topánfalvi járásában, 1891-ben 5275 lakossal. Határában van az Erdélyi-szigethegység egyik legérdekesebb látnivalója az aranyosfői jégbarlang a Bihar-hegységben. Felfedezésének dátuma nem ismert, első fennmaradt leírása Adolf Schmidl-től származik 1863-ból, amikor is útleírást és térképet készített a geográfus a földalatti jégbarlangról. A barlang bejárata fenyvesek és erdei tisztások között a tengerszint felett 1165 méteren van. Egy meredek sziklafal melletti hosszú lépcsősoron lehet leereszkedni a barlang szájához. A jégbarlangba 720 méteren hosszan mintegy 105 méter mélyen jutunk a hegy gyomrába. Az út első szakaszán érjük el a Nagytermet, innen három további terem nyílik melyből az egyik zárt, az Előcsarnok és a Templom nevű azonban bőven ad okot a csodálatra. Az utóbbiban több mint 100 sztalagmit (állócseppkő) található. Ezzel még nem teljes a jégbarlang bemutatása, itt van a Tündérpalota és az Új-Templom, mely csak külön engedéllyel látogatható. A barlangban tömörülő jég térfogata 75 ezer köbméternyi, vastagsága eléri a 26 métert. A Bihar-hegyi „jégverem” lenyűgöző természeti csoda, jég és cseppkőképződményekben gazdag.    

     

    Torockó

    Kisközség a vármegye torockói járásában, 1891-ben 1406 magyar lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal székhelye, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral.

    A torockói medencében szerény régészeti leletanyag rézkori és bronzkori közösségek létét jelzik. A honfoglaló magyarok valószínűleg gyér szláv lakossággal találkoztak. A Pest vármegyéből érkező Ákos nemzetségbeli Thoroczkaiak népesítették be a medencét, és szervezték meg a védelmét. A XIII. század kezdetétől egészen a trianoni békediktátumig szinte folyamatosan uralták a völgy életét. A család okleveleiből ismert első hűbérúr Ehellős, alvajdai méltóságot viselt fia nevéhez fűződik a Székelykő tetején és Torockószentgyörgy határában álló várak építése. Egy 1257–72 közé keltezhető oklevél arról tanúskodik, hogy Ehellős alvajda a Székelykő ormán álló várát használatra, a tulajdonjog fenntartása mellett az Aranyosszékre betelepülő székelyeknek engedte át, innen a hegy mai neve. 

    A Székelykő miatt a nap látszólag kétszer kel fel és nyugszik le, hiszen a faluból nézve visszabújik a Székelykő sziklái mögé, hogy aztán kicsivel később újra előbukkanjon mögülük. A település Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.

    A vasművesség Torockón a XIV. század végén, XV. század elején kapott lendületet. A torockói jobbágy „polgár” szabadságához tartozott, hogy a határban szabadon kezdhetett, hajthatott bányát. A vasolvasztás és kovácsolás a közösségi munkamegosztás változatos formái szerint történt. A viszonylagos anyagi jólét, az iparűzőkre jellemző fejlett öntudat alapot adott arra, hogy Torockó népe a XVI. századtól kezdődően szívós küzdelmet folytasson a feudális terhek csökkentéséért, majd később a jobbágyi kötelékek alóli szabadulásért, mely egyre elmélyülőbb feszültséget eredményezett a lakosok és a Thorockayak között. 1702-ben a túlkapásoktól feldühített, elszánt várossal szemben a hűbéri család osztrák katonai segítséget kért, melyben Rabutin hadai rajtaütöttek a településen. 1704-ben Tiege császári generális felrobbantotta a torockószentgyörgyi várat és felgyújtotta a két falut, mert Thorockay István vezető szerepet vállalt a Rákóczi-szabadságharcban. 1784-ben a Horea vezette parasztfelkelés során felégették a torockószentgyörgyi udvarházakat, a torockóiakat pedig megvádolták, hogy rokonszenveztek a lázadókkal.

    1848-ban a mócvidék közelsége, a kiélezett nemzetiségi feszültségek ellenére a közösség vezetőinek bátorsága, találékonysága, nem mindennapi diplomáciai érzéke, és nem utolsósorban a vas kitermelése és feldolgozása során a környékbeli román jobbágyokkal való együttműködés is hozzájárult ahhoz, hogy Torockó nem jutott a felégetett Torockószentgyörgy és megannyi magyar falu sorsára. Az 1848-as forradalom, majd az 1867-es kiegyezés utáni korszak társadalmi-gazdasági fellendülése Torockón is polgárosodást eredményezett. A bányák gazdaságosságának fokozatos csökkenése, majd bezárása viszont a lakosság levándorlásának kezdetét eredményezte.

    A torockói népviselet messze földön híres, az egyik legdíszesebb, legváltozatosabb magyar öltözéknek számít. Malonyai Dezső írta: Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb, legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez… Vasárnapi istentisztelet után az asszonyokon, lányokon virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta, az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán pompázik a «muszuj» (felhajtott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a hímzett szegletű fátyol, (a dulandlé) – bokréta a legények kalapján s hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan nyugodt megállása rendezi, tagolja az hasonlíthatatlan képet.  

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf