Féja Géza: A protestáns Kalauz
A protestáns Kalauzt Geleji Katona István erdélyi református püspök (1589-1649) írta meg. Kemény falakkal vette körül a nagy magtárt, a kálvinizmus szellemi és szervezett eredményeit, s végképpen megtörte Dávid Ferenc merészebb hívőit. Nagy művei a „Titkok titka” (1649) gondosan bekerítették a kálvinizmus birtokállományát; Katonában a birtokállományát védő és gondozó kálvinista típusa kristályosodott ki. Nemcsak a hittudomány terén végzett rendszerező munkát, hanem az „Öreg Graduálban” a protestáns énekeskincs összegyűjtéséhez és lezárásához is hozzájárult. Vallásos műveiben nem használt kiterjedt irodalmat; a szentírást oldotta fel érvvé s okoskodássá, ez a puritán szentírás-kultúra a kálvinizmus egyik legfőbb szellemi hagyománya azóta is. Vallási jelentőségén túl Katonában már a fajnak egyik érett s döntő szerepű képessége jelentkezett: a puritán gondolkodás. E puritán gondolkodás lámpájával és kemény bíráló erejével nagy hittudományi rendszerezést csinált. Hiába keressük nála a vita hevében szikrázó s forrongó és éppen ezért irodalmi ízű izzást. Inkább a végső igazságok érzetével hűvösebb higgadtságával beszél. Gondolkodásmódja néha azután egészen aprólékos okoskodássá, szinte „szaktudományos” szőrszálhasogatássá fajul.
Katona előadásmódjának néha már szokványos jellegű puritánságát tiszta természetihlete enyhíti: A magyar „természetvallás” ebben a szigorú, kissé száraz lélekben is kivirágzott: „Aki bimbónak neveztetik hasonlatosság szerint (t. i. Krisztus – írja a „Titkok titkában”) mert amint tavasszal a mezítelen és leveletlen fa ágából a bimbó minden emberi munka nélkül, csak a tavaszi élesztő szélnek fuvallásából kifakad és sugár vesszővé nevekedik: úgy a Messiás Krisztus Izsainak törzsökéből, mint egy reves tőkéből, tudniillik a Dávid nemzetségéből való alázatos Szűznek, a Máriának a méhéből, minden férfi illetés nélkül, egyedül csak a Szent Léleknek beárnyékolásából és ihletéből fogantatván születék és idővel tökéletes emberségre felhuzalkodék”.
Könyveinek korfestő részei a legértékesebbek. Megrajzolta a folytonos történelmi zavarok közepette feltámadt pogány arcot. Eláradt „az Epicureus szerént való szabados tisztátalanság és Istentelenség”. Ismer olyanokat, kik a paráznaságot véteknek tartják, hanem a hetedik parancsolatot (katolikusoknál hatodik parancsolatot) a lelki paráznaságra, a bálványimádásra korlátozzák, s azt hirdetik, hogy ki-ki annyi feleséget tarthat, amennyit bír s akar. Sem feltámadásban, sem pokolban, sem mennyországban nem hisznek, „és azt merik mondani, hogy amit ők most bírnak Erdélyben, a föltámadás után is övék lészen”. A megátalkodott ember azt vallja, hogy „laknék bár Isten mennyországában, csak ő lakhatnék Szent-Demeteren”. A szakramentomokat csak haszontalan ceremóniáknak tartják, nem kereszteltetik meg gyermekeiket, aggkort taposó emberek között is sokan kereszteletlenek. Nullitárius úr ezt hangoztatja: „Én jókora inas voltam már, hogy megkeresztelének, s eléggé vigyázék reá, hogy száll-e reám a Szent Lélek, de én bizony semmi jelét nem érzettem bennem”. Negyven esztendős embereket ismer, akik még mindig nem választottak hitet maguknak; mások a négy vallásból akarnak csinálni: egyet. Sokan azt állítják, hogy minden vallásban üdvözülhet az ember, csak az egyik által egyenesebben mehet a mennyországba, mint a másik által, mint „aki Fejérvárról Colosvárra indul Felekre is elmehet s Ajtón felől is, csak hogy amarra általabb az út s imerre kerülőbb s több efféle istentelen szók hallatnak tőlük”.
Geleji Katona István már az uralkodó vallási gondolat hanyatlásáról értesít. A XVI–XVII. század vallási harcaiban kimerült ember tapogatózni kezd a felvilágosodás felé; egyelőre cinikusan, olykor durván történik a tapogatózás; de később ez az emberi hajlam is megnemesedik.
