Németh László: Ihlet és ügyesség

Vannak társadalmak, ahol a költő az élet dísze. Mint hullám fölött a cifra tajték, tetszetős figurákban játssza el a vizek erőfölöslegét. Mi volt a francia klasszicizmus? Egy boldog, előjogok pátyolta társadalmi réteg nemes játéka. Vagy a társadalmi élet nyert irodalmi mellékzöngét: asszonyok leveli, szalonok bon motjai, szónokok beszédei nemesedtek irodalommá vagy a szórakozás termelt ki igényei kielégítésére művészeket, Corneilleket és Racineokat, akik az ínyenc közönség lehető legjobb mulattatásáról gondoskodtak. A társadalom akarta az irodalmat, s mert akarta, kitermelte. S őt fejezte ki az irodalom, mint ahogy engem fejez ki az árú, amelyet megveszek, mert szükségem van rá, s tetszik nekem. Az irodalom keletkezésének kollektív és boldogabb módja ez. Az író társadalmi lény, minden gesztusát egy erős és fegyelmezett ízlésű közönség csiszolja ki. Beleillik az életbe, mint kertbe a virág.

    Vannak azonban társadalmak, amelyek nem akarják az írót. Félnek tőle, mint a följáró lelkiismerettől. Félnek, mint a rossz tanuló álma a leckétől. Elszigetelődik, kiközösítik, s ha még mindig fülükbe csengenek váddalai, sípot és dobot veretnek, mint ama balladabeli király. Az ilyen társadalom írója kívül áll az életen. Nem lehet az emberek öröme, nem lehet a műveltség lukszusa. Egymaga marad, lecsapolatlanul, mint forrás, amelynek követ tettek a szájára. Az önnön életét feszíti tulajdon szívét aknázza, fodrozza. Forró üst, amelyre rálakatolták a fedőt s most hörögve vetné szét, csakhogy kisivíthassa gőzeit. Túlhevült szellemek, akikben a megtorlott élet nagyobb hősége feszeng. Költők, akiken a szó az a titkos szelep, melyen át valamit, igen keveset, kibocsáthatnak magukból. Ihlet és ügyesség ötvénye minden mű. Az ő műveikben az ihlet elnyomja az ügyességet.

    A magyar költőt jellemeztem. A Kemenesalja látkörébe bezárt Berzsenyi a magyar poétaság örök szimbóluma. Ott ül barmai és jobbágyai közt, magányosan és gigászi tüdővel. Mit kezdjen? Belefú a nyelv hamufödte parazsába, oly erővel fú bele, hogy megszikrázik a lehelete nyomán, minden szó külön tűz, s az egész mégis egyetlen szikrazápor, amely kicsap a magyar égre, s ott megannyi haragos, vörös csillaggá válik, amely alatt álmélkodva fognak megállani, valameddig a magyar égnek egy bámulója akad. Ő a magyar ihlet. Ő a magyar költő. De nem az ő végzetes, tragikus ihletettsége jellemzi-e az egész magyar irodalmat? Ami őneki a szavak zúgása, a Katonának az egymás ellen szegzett, személyekbe szakadt szenvedély dialektikája, Vörösmartynak a vak ember színkáprázata, Aranynak a népi nyelv erős ízei, Adynak a versbe bele nem férő lázasság. Tombolva vagy Csokonaiasan nyájaskodva az egész magyar poétaság menekszik a magyar sors elől, s ez a menekülés, a zaklatott és ki nem élt embernek ez az ihlettől forró segélykönyörgése: a magyar irodalom.

    A heroikus ihlet költőnépe vagyunk. A heroikus ihleté, amely a faj akarata ellenében érvényesíti önmagát, s önmaga mélyén magát a fajt. Meg kell nézni, melyik műfajban mit értünk el? Mindig az ihlet és sosem az ügyesség irányában csináltunk nagyot. A magyarság a világirodalmi műfajokat sosem a simaság, a hibátlan kifejezés, a racionalista egyszerűség felé tolta el. Mindig a nagyobb lángú ihlet, a költöttebb szó, a feszültebb gondolat volt az elemünk. Aki ismeri az európai lírát, tudja, mi a különbség Horatius és Berzsenyi, Csokonai és Gessner-Metastasio, Vörösmarty és Victor Hugo, Petőfi és… Nem, Petőfihez vagy Adyhoz már oda sem merem a Shelley vagy Verlaine nevét tenni. De nemcsak a lírában, a többi műfajokban is így van. Az eposz rég meghalt, s egy Arany még eposzokon makacskodik. Hiába akart magához törni a novella és regény, a regényből is eposzt, a novellából is elbeszélő költeményt csináltunk. Mért tudott az elszigetelt, szobája falának író Katona egy Bánkot testálni ránk a nagy dráma keretében, s mért nem tudunk a modern polgári drámában semmi igazán kiválót fölmutatni? Aki kovácsnak született, nem lehet parkettáncos. A magyar írót a magyar sors fűti túlzottan, s szinte esetlenségig ihletetté. S ne higgyük, hogy az egyén ihlete elvész az egyénnel. Megőriz a nyelv, amelyet fölszántott, megőrzi a műfaj, amelyben tradíciókat teremtett, megőrzi az egész irodalom, amelynek a lejtését megadta. Mert nemcsak az egyéniségnek van vizei folyását megszabó lejtője. A faj lejtését, az irodalom lejtését is kiszabja alkat és sors. Egy nép nem csinálhat akármiféle irodalmat, nem növeszthet kezeket annak a megragadására, amit nem neki kell megragadni. A korlátozottság a zseni gazdagsága, s nem mindig azok a gazdag népek, amelyeknek mindenre van kezük.

    A magyar irodalom az ihlet irányában korlátozott. Baj ez? Irodalomunk vendégei, akik érzik, hogy más nekik a költészet, mint nekünk, olykor egész jóhiszeműen iparkodnak ürügyet keresni, hogy a magyar költésbe beilleszkedhessenek. Rámutatnak, hogy a magyarságnak nincs olyan értelemben stílusa, mint van a franciáknak, nincs meg bennünk más népek könnyed ötletessége, ügyessége, fölénye. Ajánlkoznak, hogy ők majd kinövesztik hiányzó tagjainkat, ránevelnek arra, amire nem születtünk, funkciói lesznek a béna szervezetnek, olaj a zsíros konyhán.

    Van-e szükség erre a szívességre? Minden gyűlölködés nélkül mondom, nincs. Elhiszem, hogy az államban hasznosan egészíthetik ki egymást a különböző nációk, az irodalomban soha. Nem igaz, hogy egy nép irodalmának mindenfélének kell lennie. Szent a korlátozottság, amely a faj eredetiségét domborítja ki. Azt kell csinálnunk, amire készültünk. Ahhoz a szerephez legyen bátorságunk, melyet a népek szerepeinek a kiosztója nekünk szánt. S igenis tiltakoznunk kell az idegen istenek, idegen alkat és idegen célok ellen, nem a gyűlölet, de a tiszta művészet nevében.

    A heroikus ihlet népe vagyunk? Roppant kötelességet ró ez a felismerés a magyar esztétikára. A modern irodalmat megfertőzte a bűvészet, kikezdte a kicsinyesség. A magyar irodalom e kettős drótsövényt Adykban kacagta ki. De ha Adykban kacagta ki, ki tudja, kikben kell elsiratnia. Ki tudja, hány Berzsenyi vérzik el. Berzsenyik, akik soha föl nem emelhették homlokukat. A kritikának a nemzeti irodalom fölismert jellegéhez kell alkalmazkodnia. Olyan levegőt kell teremtenie, amely a fajtabeli tehetség fejlődésére legkedvezőbb. El kell távolítani az ihlet ömlésének fogalmi akadályait, a kicsinyes elfogultságokat, szűkkeblű értelmezéseket. A műfajoknak egyetemes jelentőségükön túl van nemzeti fogalmazásuk. Más az angol és más a francia dráma. Más a francia s más az orosz regény. Nekünk, magyaroknak, úgy kell kiszabnunk a mundért, hogy a Berzsenyik mellén se repedjen szét.

    Más esztétikák haladjanak a maguk útjain, a magyar esztétika az ihlet intenzitását tegye a költői alkotás értékmérőévé. A teremtő szervezet lázát keresse a műalkotásban. Az ihlet nem a költők kacér füllentése. Az ihlet biológiai állapot. A szellem nagy Nílus-áradása, amely alól pillanatok alatt nő ki a kalász. Ez az állapot megolvasztja a szavak normális összefüggését s új figurákba gyűri őket. Váratlan átlóit nyitja az asszociációnak, s rokonságba köt távoli dolgokat. Csinált indulatok áramába veti a lelket, s új életekbe bimbóztatja az életet. Az ihlet teszi meg azt a lépést, amely az írást a költéstől elválasztja. Csakhogy nem minden műfaj, nem minden költői gesztus engedi meg, hogy az ihletnek benned szunnyadó intenzitása valóban ki is fejlődhessen. A modern polgári dráma ihletereje sosem érheti el a régi Shakespeare drámáét. Az új magyar kritikának kettős, nagy feladata lesz: leálcázni a hazug írásmodort, amely nem erre az elsődleges költőösztönre épült, s megnyitni a zsilipeket, ahol azok az ihlet vizeit hátráltatják. Annyiféle nyavalyásügyességtől síkos a mai irodalom, annyiféle tanultság szamárkodik oroszlánbőrben; igazán itt az ideje, hogy az ihlet szabadságát, az ihletnek kedvező irodalmi fölfogást kivívjuk végre.

    Tartozunk vele a magyar tehetségnek. A tartozunk vele a világnak is. Az európai irodalmat az ihlet pillanatnyi apálya jellemzi. Azoknak a nemzeteknek van jövőjük benne, amelyeket az ős költőösztön dagálya feszíti. Hiszem, hogy a magyar irodalomban hatalmas lendület íve lappang. Egy bátor lökés, az öntudatosodás lökése és mi szökhetünk a megvakult égbolt csillagává. 

    1927

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf